KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
   2007/augusztus
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
DAVID LYNCH
• Forgách András: Nő a bajban Inland Empire
• Simonyi Balázs: Utazás David Lynch koponyája körül Lynch, a festő
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Pásztorórák a filmművészettel Cannes
• N. N.: Cannes-i díjak
• Csillag Márton: 4 hónap, 3 hét és 2 nap Beszélgetés Cristian Mungiuval
• Mesterházi Lili: 4 hónap, 3 hét és 2 nap Beszélgetés Cristian Mungiuval
KÍNA
• Géczi Zoltán: Fejjel a Nagy Falnak A hatodik generáció filmesei
• Wostry Ferenc: A hús dühe Chang Cheh filmjei
ANIMÁCIÓ
• Kolozsi László: Rajzolok ide egy rendőrt Beszélgetés a magyar animációról
• Muhi Klára: A kecskeméti bárka KAFF
• Pápai Zsolt: Elfeledett pionírok És mégis mozog…
• Varga Zoltán: A tárgyak lelke Norman McLaren
FILMEMLÉKEZET
• Molnár Gál Péter: Anti-sztár Katharine Hepburn
KÖNYV
• Vincze Teréz: Mesterkurzus A film története
• Harmat György: A bennfentes Száz híres film
TELEVÍZÓ
• Soós Tamás: TV Taxi Magyar plazma
KRITIKA
• Barotányi Zoltán: Vörösből szőke Szemben a maffiával avagy olajozott viszonyok
• Báron György: Egy rosszabb nap A barátkozás lehetőségei
• Vajda Judit: A rövidtávfutók magányossága 4x100
LÁTTUK MÉG
• Vaskó Péter: Harry Potter és a Főnix rendje
• Vajda Judit: Salvador
• Vincze Teréz: Kék papagáj
• Csillag Márton: Evan, a minden6ó
• Pápai Zsolt: Törés
• Mátyás Péter: Utál a csaj
• Tüske Zsuzsanna: Ocean’s Thirteen – A játszma folytatódik
• Kovács Gellért: Disturbia
• Varró Attila: Az elhagyott szoba
DVD
• Pápai Zsolt: Peeping Tom
• Pápai Zsolt: Tűzveszély
• Kovács Marcell: Bűnözési hullám
• Pápai Zsolt: Café Moszkva

             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Animáció

Sylvain Chomet: Az illuzionista

Animáció, nem imitáció

Margitházi Beja

A Belleville randevú rendezője Tati fiókban maradt forgatókönyvéből rendezett animációval tiszteleg fanyar humorú mestere előtt.

Meleg színeivel, édesbús zenéjével, költői 2D-képeivel és ötvenes évek végi miliőjével nemcsak a 2010-es Anilogue mezőnyéből tűnt ki Sylvain Chomet három évig készülő, megaköltségvetésű animációja, de a kiemelt nemzetközi sajtófigyelemmel kísért opusz végül európai filmdíjra jelölését is beváltotta. Az alkalmazott technikájában és témájában is old school, múltidéző darab egy lejárt korszak és benne egy kiszolgált bűvész hattyúdala, utolsó nagy, elmesélésre érdemes „mutatványának”, az egyetlen rajongóként hozzácsapódó, vidéki bakfis cselédlány, Alice felnevelésének története. A lemondásról, naivitásról, hiúságról és félreértésekről is szóló mese nem mellőzi a keserűséget és iróniát sem, Chomet mégis elsősorban a líraiságát erősíti fel, és a mutatványos figurája mellett érezhetően az atmoszféra megteremtésében látja a kihívást.

De nosztalgikus hangoltság járja át már az eredeti könyvet is, hiszen az 1956-ban, a Nagybácsim és a Playtime előkészítése közben papírra vetett forgatókönyv nem véletlenül maradt fiókban. Több jel is arra mutat, hogy Tati szokatlanul személyes vonatkozású történetét korán elhagyott, törvénytelen lánya emléke ihlette, akivel ráadásul közös forgatást tervezett. Az alapvetően kivitelezhetetlen projekt talán éppen így, öt évtized múltán, adaptációként és animációként érhette a legszerencsésebb véget: Chomet, aki a forgatókönyvben eleve egy karikírozott apafigurát és komikusi önarcképet kapott kézhez, csak kevés részleten változtat (például az eredeti prágai helyszínt Edinburgh-ra); szerzősége nem az alapanyag át-, hanem megformálásában, a figurák, a gesztusok, a helyszínek, a miliő kitalálásában és animálásában áll.

És a Belleville randevú rendezője, akitől sosem állt távol a Tati-féle fanyar, profán humor, érthető élvezettel veti bele magát ennek az univerzumnak a benépesítésébe. Főszereplőjét, a lejárt garanciájú, újítani és változni már képtelen, talpig úriember illuzionistát Tati polgári nevén (Tatischeff) szerepelteti, gondosan eltávolítja Hulot úrtól, de gesztusaiban továbbra is szellemesen megidézi; kopottan is elegáns figuráját pedig egy vadócra animált fehér nyúl előadópartnerrel kontrasztosítja. Minden szereplő, legyen szimpatikus vagy antipatikus, többé-kevésbé elrajzolt, karikaturisztikus. Chomet gondos és gyöngéd könyörtelenséggel húzza bele a kontúrokba, tervezi bele a testtartásokba, viseletekbe, szögletes mozdulatokba a valódi természetet; legyen szó pipogya rocksztárról, koros sanzonénekesnőről, orosz hasbeszélőről vagy kiöregedett bohócról, általában mindenki kívül hordja a jellemét. A végeredményen hiába is kérnénk számon a Tati-filmek világát: ez az animáció színhasználatában élénkebb, játékosabb, meseibb, a vizuális gegek gyakoriságában és minőségében viszont visszafogottabb, a hangpoénok helyét pedig gyakran az atmoszférikus, franciás harmonikazene veszi át. Mintha Chomet szándékosan (és szerencsére) nem akarná Tatit imitálni, csupán – hangsúlyozottan az animáció eszközeivel – tisztelettudóan megidézni a néma komikus szellemét.

A bűvész pedig, miközben kitartóan ismételgetett, anakronisztikus trükkjeivel makacsul megmarad egy darab itt felejtett múltnak, mégsem válik nevetségessé; unalmánál csak fáradtsága nagyobb. Szinte semmin sem lepődik meg és nem omlik össze, némán teszi a dolgát, Alice előtt is elhallgatva nevetséges pénzszerzési erőfeszítéseit. Chomet végeredményben épp ezt a némaságot adaptálja és animálja: szavak helyett apró megfigyelések, finom gesztusok, ismétlődések és variációk kapnak főszerepet, ahogy az animáció teljes vizuális vértezetében tündökléséhez az szükséges.

Az illuzionista legelbűvölőbb vonása talán mégis az, ahogyan a gegparádéról lemondva, lassú, komótos ritmusban, filmként is főszereplője régimódiságát és eleganciáját reprodukálja. Igaz, közben időtlenné lényegül, mert Tati tétovasága mellett Chaplin szentimentalizmusát és Buster Keaton szomorúságát is megidézi.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/02 37-37. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10497