KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
   2007/augusztus
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
DAVID LYNCH
• Forgách András: Nő a bajban Inland Empire
• Simonyi Balázs: Utazás David Lynch koponyája körül Lynch, a festő
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Pásztorórák a filmművészettel Cannes
• N. N.: Cannes-i díjak
• Csillag Márton: 4 hónap, 3 hét és 2 nap Beszélgetés Cristian Mungiuval
• Mesterházi Lili: 4 hónap, 3 hét és 2 nap Beszélgetés Cristian Mungiuval
KÍNA
• Géczi Zoltán: Fejjel a Nagy Falnak A hatodik generáció filmesei
• Wostry Ferenc: A hús dühe Chang Cheh filmjei
ANIMÁCIÓ
• Kolozsi László: Rajzolok ide egy rendőrt Beszélgetés a magyar animációról
• Muhi Klára: A kecskeméti bárka KAFF
• Pápai Zsolt: Elfeledett pionírok És mégis mozog…
• Varga Zoltán: A tárgyak lelke Norman McLaren
FILMEMLÉKEZET
• Molnár Gál Péter: Anti-sztár Katharine Hepburn
KÖNYV
• Vincze Teréz: Mesterkurzus A film története
• Harmat György: A bennfentes Száz híres film
TELEVÍZÓ
• Soós Tamás: TV Taxi Magyar plazma
KRITIKA
• Barotányi Zoltán: Vörösből szőke Szemben a maffiával avagy olajozott viszonyok
• Báron György: Egy rosszabb nap A barátkozás lehetőségei
• Vajda Judit: A rövidtávfutók magányossága 4x100
LÁTTUK MÉG
• Vaskó Péter: Harry Potter és a Főnix rendje
• Vajda Judit: Salvador
• Vincze Teréz: Kék papagáj
• Csillag Márton: Evan, a minden6ó
• Pápai Zsolt: Törés
• Mátyás Péter: Utál a csaj
• Tüske Zsuzsanna: Ocean’s Thirteen – A játszma folytatódik
• Kovács Gellért: Disturbia
• Varró Attila: Az elhagyott szoba
DVD
• Pápai Zsolt: Peeping Tom
• Pápai Zsolt: Tűzveszély
• Kovács Marcell: Bűnözési hullám
• Pápai Zsolt: Café Moszkva

             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Attenberg

A lélek antropológiája

Horváth Eszter

Az Attenberg őszintén és okosan beszél a testről és a tabukról, miközben hősnője érzelmi felnövekvésének történetét is elmeséli.

Apa és lánya különböző vadon élő állatok mozgását és hangját utánozva ugrálnak a kórházi ágyon. Ha épp nem vadállatok bőrébe bújnak, akkor természetfilmen nézik azokat, David Attenborough érzékletes narrációjával. Esetleg arról beszélnek, hogy miért nem lehet közöttük szexuális kapcsolat vagy pontosan hogyan szervezzék meg a férfi halála után testének elhamvasztását. Az Attenberg 90 perces játékideje alatt végig a testről beszél: a testek egymásba forrásáról és a test elmúlásáról. Mindeközben azonban egy fiatal nő érzelmi felnövekvését követhetjük végig.

Marina roppant tárgyilagos, ha testekről van szó. Rákérdez az inceszt tabujára, arra, milyen szaga van az ondónak, s tapasztalt barátnőjétől tanulja a csókolózás művészetét, amiben annyi intimitás van, mintha a jelenetet egy pornófilmben látnánk. Nem volt még szexuális kapcsolata, sőt, magát az aktust egyenesen visszataszítónak tartja. Ezek az attribútumok teljesen normálisak, ha egy kamaszlányról van szó. Marina azonban 23 éves. Anyafigura hiányában hiányosan éli meg saját nőiségét is: nem vonzódik a férfiakhoz, de a nőket sem kívánja. A barátnője, aki rosszul ejti a tudós nevét, Attenberg állataihoz hasonlítja Marinát. A lány szexualitással kapcsolatos attitűdje azonban inkább a kutatónak az állatok iránt tanúsított szenvedélyét tükrözi: az intim helyzeteket a maguk technikai jellegzetességeire redukálja, s mintegy antropológiai kíváncsisággal merítkezik meg bennük. Első csókélményét minden érzelemtől mentesen undorítónak bélyegzi, s ugyanilyen szenvtelen, mikor elhatározza, hogy lefekszik egy férfivel. Érzelmi fejlődését a váratlan elutasítás indítja el. A fiatal építész ahelyett, hogy kapna az alkalmon, a film egyik legintimebb jelenetében felöltözteti a neki felkínálkozó lányt, majd szép lassan rávezeti, hogy a szex több ösztönös gépek által végrehajtott koreográfiánál. Marina a libidó, az életösztön megértésével párhuzamosan a halálösztönt is el kell, hogy fogadja. A lány pszichoszexuális fejlődésének utolsó állomása, amikor a szülő szexualitását is képes lesz elfogadni, sőt, maga küldi be a kacér barátnőt a haldokló apához egy utolsó együttlétre. Régen került már mozikba olyan film, ami a maga csendes egyszerűségében ilyen hitelesen ábrázolta volna az emberi szexualitás sokrétűségét, ambivalens voltát.

A rendezőnő, Athina Rachel Tsangari második nagyjátékfilmje kritikusan szemléli a társadalmat, amiből ennyire kilóg a természetfilmeken szocializálódott lány és apja. A két ember Görögország egy nem túl festői szegletében él. Szürke ég, hűvöskés idő, egyforma, fantáziátlanul felhúzott épületek a kopár sziklák tövében: nyoma sincs a képeslapokról ismert bájos giccsnek. Az ország problémája hasonló a lányéhoz. Az egyik egy kamasz érzelmi síkján rekedt, s így kellene egészséges felnőtt életet építenie, míg a másiknak a fejlődéséből az iparosodás korszaka maradt ki teljesen, a jelen ipari nagylétesítményei mintegy a karámok helyén nőnek ki a földből. Tsangari finom humorral mutatja meg, milyen logisztikai nehézségekkel jár, ha egy görög haldoklónak a hamvasztás az utolsó kívánsága. Mivel az egyház nem engedélyezi ezt az eljárást, ezért a holttestet először légipostával feladják Bulgáriába vagy Németországba, ahonnan a szükséges műveletek elvégzése után a megboldogult rokonainak egy urnát küldenek vissza. A temetkezési vállalat előzékeny ügynöke inkább a nyugati országot javasolja a célra, Bulgária elsősorban a Balkánt látja el. De hát mi is a Balkán vagyunk – merül fel Marinában a logikus érv.

Az Attenberg legfrissítőbb élménye, a hiteles jellemrajzon és a sajátos apa–lány viszony bemutatásán túl, a Marinát alakító Ariane Labed játéka. A tavalyi Velencei Filmfesztivál legjobb színésznőnek járó díját is elnyerő Labed ösztönös természetességgel hozza a furcsa lány figuráját. A filmet tagoló stilizált jelenetekben, ahol barátnőjével hol táncra, hol gyerekek önfeledt bohóckodására emlékeztető mozgássorokat adnak elő, egy másik arcát is megmutatja, mintegy kiegészítve karaktere jellemvonásait: a látszólag könnyed játékosság tudatos színészi építkezést sejtet. Örömmel látnánk újra a vásznon.

Attenberg – görög, 2010. rendezte és írta: Athina Rachel Tsangari. Kép: Timios Bakatakhis. Szereplők: Ariana Labed (Marina), Evangelina Randou (Bella), Giorgos Lanthimos (Mérnök), Vangelis Mourikis (Spyros). Gyártó: Haos Films / Faliro HP / Boo productions. Forgalmazó: Magyar Hangya. 95 perc. Feliratos.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/07 50-50. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10687