Greenaway kisfilmjeiA légy és a mézespohárKozma György
Greenaway azok közé az alapnevek közé tartozik, akik, mint talán Cage vagy Beuys vagy Jarmusch, egy-egy szűkebb körben ideig-óráig meghatározókká válnak, egyesekről kiderül, hogy örökérvényűek, mások talán lassan elfelejtődnek. Greenaway a hatvanas évekbeli tárgyakra-rácsodálkozó, amerikai pop-arttal párhuzamos filmes underground Jonas Mekas által fokozatosan kanonizált pápái közé tartozik: filmjei koncept-filmek, egy-egy ismeretelméleti kérdést járnak körül.
Ablakokat látunk. Bemélyedések, nyílások. Szürkészöld falak. Az ablakon túl süt a nap. Virágok. Zümmögő méhek. Idill. Ablaksarkok. Egy férfihang sorolja: „H, mint halló, H, mint Hévíz, H, mint Holló..:’ Mindig olyasmit látunk, rövid vágásokban, ami kapcsolatban áll az épp kiejtett szóval, mondjuk a halló-nál egy telefont, a Hévíznél (angol megfelelőjével) egy távoli templomtornyot, túl a kerten, s egy holló repül az út fölött.
A H azonos a Reménnyel (Hope) – kisgyerek topog.
A H azonos a Herézissel (eretnekség), Hollywooddal, a Home Movie-val (amilyen ez is), a Holocausttal.
Megjelenik egy nő is a kertben. A kislány szedret szed. „Hopeless, Happiness” (Reménytelenség és Boldogság).
A kislány közben cincogva közbeveti, hogy a „C” viszont a „cow”, a tehén és tényleg, amott tehenek legelnek.
Ősi misztikus elképezelés, hogy minden hang megfelel egy-egy jelenségnek, tulajdonságnak, tárgynak. A Bódy Gábor által tisztelt Agrippa von Nettesheym (aki Bódy Kozmikus szem című befejezetlen munkáját is ihleti; miszerint „minden létező érdekes”, csak körül kell nézni a kamerával, mert a jelentés „benne van” a dolgokban) a Biblia héber betűinek megfeleléseit gyűjtötte. Az alef például a sárga színnek, az eredetiségnek, a homloknak és a tűznek a betűje, egyszersmind a C zenei hangnak és a szerénység koronájának helye, az egyes szám. És így tovább. A betűk megfeleltetésének alapelve, hogy „Isten Nevéhez” – a Lét Ura nevéhez, hiszen a JHVH héberről magyarra fordítva „léteztetőt” jelent – milyen közelségben vannak a Szentírás szövegében. Talmudi (biblia-magyarázó) bölcsek által folytatott szemiotika, strukturalizmus.
A századforduló költői izmusai (Beaudelaire, vagy nálunk kicsit később Kosztolányi) közvetítették ezt az onomatopeia-elvet az avantgarde konceptművészetig. De a lényeg mindig a minket körülvevő valóság minél közelebbről való megtekintése. Nézzük csak meg azt a legyet ott a mézespohár körül. Hiszen a méz (Honey) H betűs. Tegyük rá a valóságra a H betű rácsát, mindjárt más lesz, friss szemmel látjuk.
A nő füvet nyír. (Horsepower – lóerő).
Időnként a férfihang furcsa, csapongó történeteket is mesél: „Egy asszony távcsővel szemlélte a horizontot, amely lassan bedugult az új építkezések miatt:’ „Valaki azt hitte, hogy a naplementébe nézve újratölthető a fáradó szem látási képessége. Nyugatra nézők kis csoportjai alakultak ki mindenfelé, akik hajbakaptak azokkal, akik szerint hajnalban kell keletre nézni. Sokan aztán éjjel néztek Észak felé...”
Valóban nehéz eldönteni, hogy hova is nézzünk, pláne, ha bármi bármit jelenthet.
Kedves Telefon című filmjében Peter Greenaway a telefonfülkékre csodálkozik rá. Miközben a legkülönbözőbb beállításokban nézzük a piros angol fülkéket, egy olvashatatlan kézírású levelet olvas fel, amelyben bizonyos Henry Constanta (néha Harold Caniti és felesége, Zelda) bonyolult ismeretségi viszonyai rajzolódnak ki, melyek többnyire telefonon zajlanak. Megismerjük a felolvasásból (de nem látjuk!) Harold managerét, Modler-t, akinek sürgősen telefonálnia kell, de nincs aprója. Fülke. Fülke. Fülke, autóbusszal előtte, fülke. Aztán hallunk Zelda bátyjáról, aki megkéri, hagy telefonáljon a pult megül, mert nincs nála apró. Fülkék. H. C. időnként sértegeti a telefonos-kisasszonyt, miközben Zelda mamájától szeretne pénzt kérni. Fülke, napsütésben. Máskor kiderül, hogy gyakran használja a telefont szexre, s amíg maszturbál, félreteszi a kagylót. (Nem látjuk, csak szöveg.) Amit látunk: a Fülke. S a hang: „Hirohito Condottieri taiwani műbútorasztalos, aki nem tud telefonálni, mert a Telefontársaság sztrájkol.” Hóesés, fülke. Zelda fölhívja Henryt és megkéri, írjon neki. H. felfedezi a levélírást telefonálás közben, s mindenkinek leveleket olvas be a telefonba. Aztán elkezd leveleket írni a telefonnak, „Kedves Telefon!” megszólítással...
Önkényes nevei és végteleníthető, részletgazdag, mindennapi történetei ismerősek a kortárs irodalomból: ez az alapállás azt sugallja, hogy az élet végtelen sokféle önkényes minta sorozata, mindegy, hogy hívnak, mindegy, hogy van-e valaki a vonal túlsó végén – a fülkék gyakran üresek a filmben, de mindig alájukvág egy kis vonalzajt Greenaway.
A véletlen és a mellérendelés a századközepe egzisztencializmusban vált központi jelentőségűvé (bár kevesen tudták, hogy a Lét „isten” eredeti neve). Buber és Maritain mellett különösen Lev Sesztov (1866-1938) hangsúlyozza, hogy mindig a kivétel, az egyedi a fontos, nem az absztrakt átlag (mint a görögöktől Kantig vélték), mely eltiporja az egyénit, az emberit. „A kézzelfogható világot összevető részeire bonthatom... El kell ismernünk, hogy bármiből bármi lehet... Az okozatiság és a szabályosság elve alaptalan:... Miért kéne a víznek mindig jéggé fagyni?” Ezt a szemléletet követi Greenaway minden filmjében, s az 1993 januári Filmvilágban bemutatott bécsi kiállításán is. Finom iróniának tekintem – bár az egész művelt értelmiség „műveletlenségét” tükrözi –, hogy az „Isten” címszó alatt nem közli az eredeti istennév jelentését (mely a létre utal, mint említettem, ezáltal a mellérendelő filozófia legitimitását adja), s a koncept sémi eredete sem ihleti meg, ellenkezőleg, gót betűkkel írja ki rabbinikus eredetű (bár nála újszövetségi) idézetét: „Honnan jövünk...”
A véletlen és mellérendelés különösen ma, a tévékommunikáció korában vált tömegesen magától értetődővé, hiszen most már nemcsak filmkészítők alapélménye a vágás, hanem minden néző „vág” a távkapcsolóval: a kaotikus párhuzamosság (gyakran humoros) esetei mindennaposak, a lineáris történetek kiveszőben vannak, visszavonultak a szappanoperákba. Borges-i magasságokra jut Greenaway a Séta H-n át című filmjében. Egy kiállításra érkezünk, az ottani Greenaway krikszkrakszokat próbálja meg értelmezni egy végteleníthető történetlánc keretében, amelyben kiderül, hogy azok a piros csíkok „utak” egy „térképen” (valódi „nevekkel”, mint Escobar és Altitui), mely térképet a legkülönbözőbb viszontagságok útján szerezte meg, ellopták tőle, majd visszalopták –”a radiológus rajzolta a térképnek ezt a részét egy kórházban, megpróbáltam ellopni tőle, de elfogtak, mert a rajz kórházi papíron volt” – s a film vége felé a krikszkrakszok madárlábakká válnak, majd igazi madarakká, s hol a térképrajzokat, hol a madarakat látjuk, amíg a film legvégén a múzeumőr asszony haza nem megy, s ott nem felejti az asztalon a Költöző madarak feliratú könyvet, címlapján fecskékkel.
A fecskék amúgy a kabbalista táblázatban a második, bét betűhöz tartoznak (a Tarot-ban a Varázsló tartozik ide, a sárga szín itt is, a kerubok és a „mély tudás”).
Az átlagnézőnek, gondolom, az fog eszébe jutni – mint minden bonyolultan egyszerű modern műalkotásról –, hogy „pihent agy szüleménye”. Valóban szükség van belső nyugalomra a szemlélődéshez. S nyugalom kell ahhoz is, hogy valaki (különösen, ha ilyen fantáziája van) lemondjon az akciófilmek nyújtotta világmegismerésről, és arra használja a kamerát, hogy egy-két dolgot igazán megnézzen. Persze felmerül az emberben, hogy miért néz valaki (Greenaway, vagy más művész) mindig és kizárólagosan „kifelé”? Mi helyett rajzol térképeket? Miért nem tudunk meg soha semmit arról, hogy ő mit érez? Egyszer eltéved a térképen és azt mondja: „egyáltalán nem voltam csalódott...” Én nem hiszek neki. Engem jobban érdekelt volna, ki sértette meg, miért tévedt el, – hogyan érzi emiatt magát... Könnyű kitalálni H. C.-szerű rövidítéseket, pszeudo-élményeket, de személyesnek (és érdekesnek) lenni nagyon nehéz. „Az élet értelme csakis az egyes ember létének egyediségében nyilatkozik meg”, mondja Buber az Én és Te-ben. Greenaway nagyot lépett efelé, hiszen a világ csak őneki áll páncélos lovagokból és meztelen emberekből. „Minden, amit látunk, megtörtént velünk”, „Nem tudjuk ’mi’ Isten, vagy ’mi’ az ember, de azt tudjuk, hogy mit tesz, és mi történik vele” – mondja Sesztov. Ha Greenaway nem esne bele abba a csapdába, hogy a konkrét nála végül „absztrakt” (elvont) lesz, amelyből önmagát kivonta, lehet, hogy elmondana valamit magáról, eseményeket is látnánk, emberi kapcsolatokat és őt magát. Akkor persze csak egy lenne a sok filmrendező közül – nagyfilmjeivel eljutott már idáig: az erotika lett az egyik összekötő kapocs (a „személyes” helyett, esetleg a „személyes” képviseletében) a tárgyak között.
(Amennyire a tíz-tizenöt évvel ezelőtti „balázsbélás” ülésekre emlékszem, ha valaki „csak úgy”, amolyan mellérendelő módon nézelődni akart egy filmben, óriási ellenállásra talált, mindig – még Erdélynek, Jelesnek, Bódynak is – hatalmas világmegváltó magyarázatokat (szemiotikai és interdiszciplináris magyarázatokat) kellett felvonultatni, hogy legalább részben, valami „fontosabb” személyes téma elemeként ilyen szemlélődésre is módja nyíljon. Feltételezem, – és remélem – hogy ma, a Forgács–Klöpfler–Antal–Sugár fémjelezte korszakban sem lehet ez másképp. Ezek a „kísérleti” anyagok gyakran gazdagabbak, épp a „kötelező” mondanivaló miatt, s talán csak azért nem lesznek világhíresek, mert pont Magyarországon születtek, s ez egy elszigetelt hely, nincs mese...)
De Greenawaynek nincs szüksége ideológiára, ő tényleg szerény: fülkéket akar látni vagy vízcsobogást, esetleg madarakat. Csak úgy.
Hogy ez unalmas? Aki szórakozni akar, az nézzen meg valamit Chaplinből vagy nézzen tévét. Vagy Greenaway Rajzolóját.
A művészet nem szórakozás: azoknak szól, akik az unalmat nem is ismerik.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1224 átlag: 5.4 |
 |
|
