KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
   2007/szeptember
KRÓNIKA
• Andor Tamás: Kovács László (1933–2007)
MAGYAR MŰHELY
• Kolozsi László: Zangezurban az idő Bodor Ádám-adaptációk
• Reményi József Tamás: A túlsó part Kamondi Zoltán: Dolina
• Kovács András Bálint: Torony az éjszakában Beszélgetés Tarr Bélával és Hranitzky Ágnessel
• Stőhr Lóránt: Felhőjáték Beszélgetés Fliegauf Benedekkel
• Muhi Klára: A jó dokumentumfilm botrányos Beszélgetés Kisfaludy Andrással, Kocsis Tiborral és Vészi Jánossal
BERGMAN
• Gelencsér Gábor: Bergman rítusai Ingmar Bergman: Arc, Szűzforrás, Rítus
GRINDHOUSE
• Kovács Marcell: Jack Starlett: Verseny az ördöggel
• Géczi Zoltán: Don Edmonds: Ilsa, az SS nőstényfarkasa
• Nevelős Zoltán: Sergio Martino: Torzó
• Orosdy Dániel: Tobe Hooper: Élve elfogyasztva
• Horváth Antal Balázs: Russ Meyer: Jó reggelt és viszlát!
• Teszár Dávid: Yukio Noda: Zérónő: a vörös bilincsek
• Varró Attila: Henry Paris: Misty Beethoven feltárása
• Sahár Szilveszter: Szemétből katedrálist Roberto Rodriguez: Grindhouse – Terrorbolygó
ÚJ KÍNA, ÚJ MOZI
• Géczi Zoltán: Beretta-szimfóniák Hongkongi bűnügyi filmek
• Wostry Ferenc: Hongkong célkeresztben Category III
HALÁL-NAPLÓK
• Földényi F. László: A körtefa árnyékában Forgács Péter: Saját halál
• Jankovics Márton: Az utolsó pillanat Rekviemek mozgóképen
KÖNYV
• Bikácsy Gergely: A bűn terei Báron György: Alászállás az alvilágba – Psycho-analízis
KRITIKA
• Gelencsér Gábor: Elvek és társak Maár Gyula: Töredék
LÁTTUK MÉG
• Kolozsi László: Goodbye, Bafana
• Harmat György: Csapda
• Varró Attila: Hajlakk
• Sahár Szilveszter: Külvárosi rockerek
• Pápai Zsolt: Next
• Ádám Péter: Moliére
• Csillag Márton: A Simpson család
• Vajda Judit: Forró zápor
DVD
• Nevelős Zoltán: Medvebarát
• Pápai Zsolt: A manipulátor
• Kovács Marcell: A vörös kör
• Tosoki Gyula: A nap szépe

             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Zeneszalon

Nóvé Béla

Most, hogy a napkeleti kultuszok és filozófiák divatja ismét alábbhagyott, a távoli egzotikumok megszokott tömegcikké lettek, s észrevétlen belevegyültek a nagy világbazár talmi forgatagába, mind tisztábban láthatók újra a maradandó szellemi értékek: Nyugat és Kelet valódi találkozási pontjai. Tisztán, mondhatni „fehéren-feketén”, mint azon a viseltes, ám varázserejéből mit sem veszített indiai kópián, mely harminc éven át állhatatosan peregrinált szerte a nagyvilágban, s most, hogy régóta klasszikus iskolapélda, filmtörténetek és lexikonok versengve méltatott tárgya lett, végre hozzánk is eltalált. Satyajit Ray, e ma már ősz, bengáli mágus egyik legelső „varázslásáról”, az 1958-ban forgatott Zeneszalonról van szó, amelyről egyebek közt Elek Judit is oly érthető elfogódottsággal emlékezik, húsz év előtti személyes élményeit, egy nagy művészetbe való véletlen beavattatását idézve (Filmvilág, 1987/12).

De miben is áll Ray rejtélye, életművének nem szűnő, tiszta sugárzása? Aki egy estére a Zeneszalon vendége lesz, menten ráérez, az első pillanattól fogva látni és hallani fogja. Mert hiszen nem is „rejtély” ez: nyílt titok, kézenfekvő, mégis megfejthetetlen valódi rejtelem, melytől minden alkotás egyszerre archaikus és eleven létdráma-foglalat: méltóság és alázat, gyönyör és szenvedés kultikusan szép, lenyűgöző erejű monstranciája. A Zeneszalon filmszertartásának kezdetén hosszú perceken át nem látni mást, mint egyetlen fényfürtöt, egy felénk tartó, ragyogó kristálycsillárt, mely mintha a szitárzene tétován fölzendülő futamaira táncolna elő a félhomályból. Nyugat-India – egy pusztulásra ítélt ódon palota már csak ritka, nagy ünnepeken használt zenecsarnoka, valahol Visnu és Síva ősi birodalmában, a zabolátlan teremtő és pusztító Padma folyó partján. E romjaiban is méltóságos főúri lakot, maradék háznépével, egy tönkrement bengáli arisztokrata (Chabbi Biswas) uralja, ki alkonyatkor a tetőteraszra kiülve megadóan szemléli hajdan virágzó birtokai pusztulását, amelyektől a folyóár s egy mohó uzsorás sorra megfosztja. Végzetének ráadásul maga megy elé, maradék pénzét pompás zeneestélyekre költvén. A zeneszalon kristálycsillárja háromszor ragyog fel a filmben, valahányszor egy újabb baljós fordulat kihívó előjátékaként. A földesúr végzete akkor teljesedik be, amikor a folyó feleségét és fiát is örökre elragadja tőle. A zeneszalont bezáratja, s a mély gyásztól kataton mozdulatlanságba dermed. Halála előtt kérkedő uzsorás szomszédja, Mahim még egyszer felszítja benne becsvágyát, s a zene iránti olthatatlan rajongását, de ez az estély valójában már saját, előre megült halotti tora, fenséges, mámorító gyászszertartása lesz.

A Zeneszalon elégikus költőiségével, hanyatló hősének belülről láttatott tragikumával mélyen rokon Goncsarov, Tolsztoj, Csehov, Wajda, Tarkovszkij, Mihalkov nem egy remekével, hogy a nem is oly távoli eszmerokonságot: a Mikszáthtal, Gyulai Pállal fennálló atyafiságot ne is említsük. Tarashankar Bandyopadhyay (a forgatókönyv alapjául szolgáló) történetét leginkább a Cseresnyéskert ikreként szokás emlegetni, kivált a parvenü, újgazda figurák: Lopahin és Mahim szembetűnő hasonlatossága okán. De miként a Csehov-darabban, a Zeneszalonban is többről van szó, mint az élhetetlen és enervált hajdani kiváltságosok, s az önerejükből feltörekvő, szívós akarnokok konfliktusáról. Egy civilizációs mértékű napfogyatkozásról, arról a ma még inkább fenyegetőnek érzékelt veszteségről, mely a világhoz való viszonyunkban, s az egyéni sorsok milliárdjaiban bekövetkezett. Mert bár Lopahin megveheti a cseresnyéskertet, Mahim elcsábíthatja hajdani urától a legjobb zenészeket, azért a kert illatát, magába zárt titkait, szerelmeit, s a zene mindenható mámorát egyikük sem tudja pénzen megváltani, sajátjaként birtokba venni.

Satyajit Ray lassú, méltóságteli képei arra az elfeledett s megcsúfolt igazságra emlékeztetnek, hogy az élet – minden gyötrelme és fájdalmas mulandósága ellenére – ünnep, s hogy minden igazi művész eredendően arra született, hogy ezen ünnep szertartásmestere legyen.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1988/05 53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5033