KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
   2007/október
KRÓNIKA
• Bikácsy Gergely: Michel Serrault (1928–2007)
BERGMAN
• Kovács András Bálint: A lélek mélyéről Ingmar Bergman
• Sopsits Árpád: Ellenkező előjelű ikerpárok Bergman – Antonioni
ANTONIONI
• N. N.: Michelangelo Antonioni játékfilmjei
• Jancsó Miklós: A Mester lebegve érkezik Michelangelo Antonioni
• Vágvölgyi B. András: Antonioni Amerikája Zabriskie Point
MIYAZAKI
• Teszár Dávid: A repülés művészete Hayao Miyazaki
• Géczi Zoltán: Tokiói keresztapák A Studio Ghibli története
FESZTIVÁL
• Varró Attila: Háttérvetítések Karlovy Vary
• Baski Sándor: Régi táj új ecsettel Russia Rulez
HATÁRSÁV
• Pataki Gábor: A lelassult forradalom Formabontók
• Palotai János: Átrajzolók Tóth György fotografikái
TELEVÍZÓ
• Schubert Gusztáv: Box humana Magyar plazma
KRITIKA
• Báron György: Brókerarcok Overnight
• Barotányi Zoltán: Port a porhoz Zuhanórepülés
• Kolozsi László: Manysi vadász a szív Farkas
• Dániel Ferenc: Jiři Menzel kései cunamija Őfelsége pincére voltam
• Turcsányi Sándor: Villák proletárjai, egyesüljetek! Őszi kertek
• Takács Ferenc: Ártéri dagály Tideland
LÁTTUK MÉG
• Vízer Balázs: Este
• Vincze Teréz: Drágaságom
• Kolozsi László: Törésteszt
• Vajda Judit: Felkoppintva
• Géczi Zoltán: Száműzöttek
• Parádi Orsolya: Ízlések és pofonok
• Tüske Zsuzsanna: Mr. Brooks
• Varró Attila: Csillagpor
DVD
• Pápai Zsolt: Betörő az albérlőm
• Tosoki Gyula: Hósüti
• Klág Dávid: Idiokrácia – Hülyék paradicsoma
• Varró Attila: Kwaidan

             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Apám életére

Bori Erzsébet

Százéves a film, és csaknem egyidős vele a honi forgalmazók címadó hevülete. Néha miniatűr műremeket alkot a névtelen mester, máskor (többnyire) beéri akármilyen szerény, szürke szóval, mindegy, csak ne az eredetit, csak azt ne. Ezúttal a Legkedvesebb fiút áldozták fel az apa életéért, talán azért, mert a filmből kiderül, hogy a címszereplő nem érdemli meg a kedvenc titulust, s a vele járó előnyöket. Persze a másik két fiú, az öcs meg a báty is megéri a pénzét, de még a tisztes ősz atya múltjában is akad egynémely sötét folt.

Ha nézőknek is osztanának lapot a címadási játékban, én a Rocco és fiait bátorkodnám javasolni. Az olasz papa a háború utáni szegénység és munkanélküliség elől menekül Dél-Franciaországba, felesége meghal, és ő a puszta két kezével – bokszol és építkezik – teremt egzisztenciát a gyerekeknek. A legidősebb fiú tanár, nonkomformista és homoszexuális. Az elsőből következően ő a legszegényebb a fivérek között, az utóbbiból adódóan pedig tíz éve nem tart kapcsolatot az apjával. A legkisebb fiú gazdag, jól menő cége és elegáns felesége van Milánóban, de ő sem találkozik az apjával: a csóró öreg digó nem illik bele az aranyrámás képbe. Marad hát a középső fiú, a jóképű Jean Paul, egy tengerparti szálloda igazgatója, aki naponta fölkeresi a szanatóriumban lábadozó papát. Csakhogy a mintagyereknek merő zűr az élete, lop, csal és hazudik, kétes vállalkozásokba kezd, úszik az adósságban, és mindjárt összecsapnak a feje fölött a hullámok.

Jean Paul szorult helyzetében felkeresi a fivéreit; az egyik nem tud, a másik nem akar segíteni. Erre a kedvenc hamis életbiztosítást köt apja nevére, aztán egy kritikus pillanatban rosszra gondol… A papa is, ezért eltűnik a színről. Az elveszett apa keresése végre összehozza a testvéreket, és előbb-utóbb megkerül az öregfiú. A film meg abbamarad, nincs könnyes nagyjelenet; a „családegyesítés” amúgy sem old meg semmit, annyi az egész, hogy nem rendes dolog, ha az ember tíz évig nem is látja a családját.

Nicole Garcia rendező, ki a kamera mögé álló francia filmszínésznők népes táborába tartozik, másodfilmesként mutatkozik be nálunk. Első munkája szép sikert hozott, és jó film az Apám életére is. Kicsit lassú, kicsit fesztelen, de én szeretem az ilyent. A sok színes, képes, zajos álfilm között mindig jól jön egy hétköznapi emberek hétköznapi zűrjeiről szóló, rendesen összerakott darab, amely nem akar mindenáron nagyot mondani.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/11 58-59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=999