KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
   2008/január
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Bori Erzsébet: Ember Judit (1935–2007)
TARR
• Kovács András Bálint: Körbezárva A londoni férfi
• Várkonyi Benedek: Szép a rút, és rút a szép Beszélgetés A londoni férfiről
RADVÁNYI 100
• Muhi Klára: Összeszedni a szétdobált világot Radványi Géza
• N. N.: Radványi Géza (1907–1986) filmjei
• Muhi Klára: A kételkedés tudománya Bacsó Péter Radványi Gézáról
GAÁL ISTVÁN
• Bikácsy Gergely: A hajnali utas Gaál István városai
• Jancsó Miklós: A Prédikátor könyve
• Gaál István: A birnami erdő Macbeth – Az utolsó kézirat
AMERIKA-PARANOIA
• Barotányi Zoltán: Kumulatív gránátok Hollywood háborúba megy
• Géczi Zoltán: A Keselyű három éve Bourne-trilógia
• Klág Dávid: Kínoz a haza Tortúra a moziban
NEO-NOIR
• Varró Attila: Vezér-gondolat Amerikai gengszter
• Sepsi László: Sötét tornyok Szerepjáték és film noir
ROMÁN ÚJ HULLÁM
• Bori Erzsébet: Eldobott nemzedék 4 hónap, 3 hét és 2 nap
• Dániel Ferenc: A Conducator árnya Román új hullám
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Demokrácia-leckék Verzió
MÉDIA
• Deák Dániel: A világháló Lumière-jei YouTube-sokk
HATÁRSÁV
• Palotai János: A vágy lakhelyei Dalí és a film
MOZIPEST
• Kelecsényi László: A lázadás mozija Art-kino
KÖNYV
• Bajtai András: A halászó ember Hogyan fogjunk nagy halat?
KRITIKA
• Csillag Márton: Kis lépés Egonnak… Egon és Dönci
• Stőhr Lóránt: Könnyű pára Medúzák
• Nevelős Zoltán: Szigorúan ellenőrzött közterek Red Road
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Kasszandra álma
• Kolozsi László: Szappanopera
• Kovács Gellért: Vágy és vezeklés
• Pápai Zsolt: Kalifornia királya
• Tüske Zsuzsanna: Mesterdetektív
• Vajda Judit: Mindennapi kenyerünk
• Schreiber András: Hideg nyomon
• Klág Dávid: Beowulf – Legendák lovagja
• Vízer Balázs: Golyózápor
DVD
• Ardai Zoltán: Ne nyúlj a fehér nőhöz! A hétköznapi őrület meséi
• Csillag Márton: Shortbus
• Alföldi Nóra: Rosszbarátok
• Pápai Zsolt: A dzsesszénekes

             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Jacques Rancière: Utóidő

A nyitott zárt kör

Báron György

Francia filozófus könyve Tarr Béla filmjeiről.

Utóidő – ezt a címet adta Jacques Rancière francia filozófus Tarr Béla filmjeiről írott karcsú kötetének, amely eredetileg a párizsi Pompidou Központ 2011-es Tarr-retrospektívjára íródott, s most Sutyák Tibor pontos, érzékeny fordításában magyarul is megjelent. A cím kettős jelentésű. Egyfelől arra a filmográfiai tényre utal, mely szerint a rendező A torinói lóval végérvényesen lezárta életművét. „Az utóidő inkább az az idő – írja, némi indokolt szkepszissel, a szerző –, amelyben az ember tudja, hogy minden új film ugyanazt a kérdést teszi fel, miért csináljon még egy filmet egy történetből, ami mindig ugyanaz a történet”. Rancière nem a fenti kétségbevonhatatlan tényt kezeli enyhe szkepszissel, hanem a tarri konklúziót: hogy ebből valóban az elhallgatás következik, épp úgy és akkor… Könyve a következő szavakkal zárul: „Az utolsó reggel egyben a megelőző reggel, és az utolsó film egyben ráadás. A zárt kör mindig nyitott marad.” Talányos ez, akár egy Tarr-film fináléja, mely a remény szertefoszlásáról, megcsúfolásáról szól, ám bennünk – nem a történet végkimenetele, hanem az esztétikai diadal okán – mégis valami megmagyarázhatatlan, ontologikus remény ébred. Nem, a legkevésbé sem a történetekről van szó, elvégre Tarr már jóval A torinói ló gesztusa előtt kijelentette, hogy az Ószövetség óta nincsenek új történetek, ez tehát aligha indokolná az elnémulást. Ha belegondolunk – s ezzel máris tárgyunknál vagyunk – minden komoly történet a megváltásról szól, az Evangéliumok ugyanúgy, mint Dosztojevszkij regényei, Bresson, Tarkovszkij – vagy Tarr – mozgóképei.

Igazat kell adnunk Rancière -nek, aki az életmű kontinuitásáról és diszkontinuitásáról folytatott disputában az előbbire helyezi a hangsúlyt, leszögezve: „Az első filmtől az utolsóig mindig ugyanarról a megszegett ígéretről, ugyanarról a kiindulópontjához visszatérő utazásról mesél”, fokozatosan jutva el „a társadalmi szférától a kozmikusig”. A zárt körről, ami – a művészet sajátos geometriájából fakadóan – nyitott. S ez a történeten túliság az utóidő másik értelme: „Az utóidő nem a meglelt ésszerűség ideje… A történetek utáni idő ez, az idő, amelyben közvetlenül az érzékelhető anyag köti le a figyelmünket…” Ez az „érzékelhető anyag”, szemben a prózával, a kinematográfia primér nyersanyaga, ily módon Tarr olyan közel jutott a mozgókép lényegéhez, mint csak nagyon kevesen a film bő évszázados történetében. Nála nem adaptációról van tehát szó, hanem a Krasznahorkai-elbeszélések átemeléséről az anyagi valóság érzéki – vagyis történeten túli – dimenzióiba. A különbséget Rancière többek között Estike halála irodalmi és filmes verziójának összehasonlító elemzésével érzékelteti: „A regény elbeszélői szólama ekként foglalja össze a jelenet végén a helyzetet: Estike boldog, hogy minden értelmet nyert. A vásznon viszont a kislány csendesen, kommentár és magyarázat nélkül megy a halála felé…A rendezőt a test érdekli, az, ahogy megáll vagy megmozdul a térben. Inkább a helyzetek és mozgások érdeklik, mint a történet és a célok, amik magyarázzák az előbbieket, mert a magyarázat módosíthatja a gesztusok erejét.”

Mint a fenti idézetekből is kitetszik, a könyv szerzője filozófiaprofesszor ugyan, ám távol áll tőle az a fajta spekulatív belemagyarázás, amely oly sok Tarr-interpretátort csábított tévutakra. Rancière mindig az adott képekből indul ki, s számos úgynevezett filmtudósnál többet tud a film – nem nyelvéről – anyagáról. Elemzésében a „close watching” rokonszenves módszerét követi: a látottakból vezeti le következtetéseit, s nem az elméleteit erőszakolja rá a látottakra. Így veszi végig a Tarr-univerzum meghatározó motívumait, a vágás nélküli hosszú beállításokat, amelyeket a mozgás és az idő ritmusával hoz összefüggésbe, a repetitív zenét, a vissza-visszatérő kocsmai epizódokat, az idióták szerepét, az állatok megjelenését, a víz, az eső és a sár jelentőségét, az ablakkereteket, s a mögüle figyelő szereplőket – vagyis mindazokat a jellemzőket, amikkel az életmű darabjai leírhatók; ám nem a puszta katalogizálás pozitivista szándékával, hanem egy koherens gondolati struktúra tengelye körül elrendezve. Ennek középpontjában az „abszolút látás” áll, amely, szemben a hollywoodi filmekre jellemző „relatív látással”, nem a cselekmény kibontakozásának szolgálatába állítja az eszközként felfogott látványt, hanem megadja számára a szükséges időt (a történetmeséléstől független, azaz: szabad) időt, hogy „kiváltsa sajátos hatását”. Ezekből áll össze az a flaubert-i értelemben vett „stílus”, amiből – Rancière pontos megfogalmazásában – a Tarr-filmek „autonóm érzéki világa” formálódik. 

Jacques Rancière: Utóidő. Tarr Béla filmjeiről. Műcsarnok Nonprofit Kft. 2013.

    


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/07 9-9. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11502