KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
   2008/február
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Schubert Gusztáv: Delbert Mann (1920–2007)
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Kritikus tömeg Szemle előtt
• Muhi Klára: A másik Delta Beszélgetés Mundruczó Kornéllal
• Horeczky Krisztina: Készenlétben Beszélgetés Zsótér Sándorral
TIM BURTON
• Varga Zoltán: Denevérraj a fenyőfából Tim Burton, az animátor
• Strausz László: A londoni borbély Sweeney Todd
HÉT FŐBŰN
• Mátyás Győző: A legyilkolt remény Hét főbűn: Hetedik
• Darab Zsuzsa: Pop, tabu, satöbbi A hét főbűn a televízióban
DOVZSENKO
• Geréb Anna: Gúzsba kötött lírikus A Dovzsenko-rejtély
• Geréb Anna: A kis testvér figyel Dovzsenko-dosszié
MOZIPEST
• Békés Pál: A grund városa A Pál utcai fiúk
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Nyelvében él Anilogue
• Hámori György: Szex, erőszak és humor Beszélgetés Bill Plymptonnal
• Szíjártó Imre: Így jönnek Elsőfilmesek Kelet-Közép-Európában
KRITIKA
• Stőhr Lóránt: Harmadíziglen Kalandorok
• Kolozsi László: Magyar Idol Casting minden
• Csillag Márton: Egér-jaj Macskafogó 2. – A Sátán macskája
• Schreiber András: Gördeszkás generáció Paranoid Park
KÖNYV
• Kelecsényi László: Az eltérített költő Hernádi Gyula és a film
LÁTTUK MÉG
• Ádám Péter: A szkafander és pillangó
• Kolozsi László: Szerelem a kolera idején
• Vajda Judit: Esküvő után
• Harmat György: Papírsárkányok
• Nevelős Zoltán: Charlie Wilson háborúja
• Varró Attila: Ellenséges vágyak
• Kovács Gellért: Michael Clayton
• Klág Dávid: Legenda vagyok
• Géczi Zoltán: A Halál a Ragadozó ellen 2.
DVD
• Nevelős Zoltán: Spagettiwestern-kollekció
• Kovács Marcell: Hideo Gosha filmjei
• Tosoki Gyula: Herkules

             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Könyv

Kömlődi Ferenc: Az amerikai némafilm

Művészet és ipar születik

Harmat György

Hollywood–Babylon nyolcvan év alatt mit sem változott.

 

Ha szemügyre veszünk egy történelmi kort, csak mai agyunkkal tehetjük. Amikor Kömlődi Ferenc az amerikai némafilmről írt könyvet, csupán az lehetett kérdés, hogy bevallottan a ma szemszögéből kutatja-e a gyökereket, következetesen vezeti-e a kezdeti vonalakat egészen napjainkig, vagy esetleg egy képzeletbeli pontból próbál visszatekinteni a film gyermekkorára, szemléletét történészi látszatobjektivitás mögé rejtve. Az első úttal a szerző a gyümölcsözőbb megoldást választotta. Így ugyanis érvekkel, elemzésekkel tudósíthat arról, hogy a mai amerikai mozi lényeges vonásai a némafilm virágzásának idejére többségükben kialakultak. Ráadásul ezer szállal kötheti össze tárgyát nemcsak a korabeli Európával, hanem a későbbi európai és tengerentúli fejleményekkel is. Kömlődi könyve maradéktalanul nyújtja azt, amit címe ígér, a figyelmes olvasónak pedig még koncepciót is mutat a filmtörténet egészéről, s ez megbecsülendő teljesítmény.

A szerző nem választja szét a szétválaszthatatlant. Nem zárja le sorompóval a korszakhatárokat. Szól mindarról, ami előremutat (a belső vágás Stroheimnél) és arról is, ami visszautal, összefoglal. Megfelelő hangsúlyt kap például az 1950-es Wilder-opus, a Sunset Boulevard, „hangos Hollywood” talán legjelentősebb és legillúziótlanabb reflektálása „néma hőskorára”. A (megváltozott) pályaívek elemei a hangosfilm megjelenése után is kirajzolódnak: Chaplin „álhangosfilmjei”, Stroheim színészi „personája”, a Buster Keaton személyisége szempontjából kulcsműnek számító, Beckett írta, 1965-ös Film. A ma és a tegnap filmművészetével való számos másfajta egybevetés (Greenaway és a többiek) között megfontolásra érdemes és vitatható egyaránt akad. (Az utóbbiak közé sorolom például Antonioni „csendes leértékelését”.)

Egy írásmű komoly érdeme, ha hangsúlyai egybeesnek tárgya súlypontjaival. Kömlődi világosan láttatja, hogy – az USA-ban kiváltképp – a film formanyelvének gazdagodása, a műfajok kialakulása és stabilizálódása, az alkotói pályák iránya szorosan összefügg a megizmosodott filmipar kívánalmaival, tendenciáival. Griffith remekműve (Egy nemzet születése) egyszerre szüli meg a filmművészetet és az álomgyárat. S ki mások lennének a siker legfőbb kovácsai, a mozimítoszok hősei és hősnői, mint a sztárok? A stúdiók feudális urakként birtokolják – röghöz kötik, felemelik, és mélybe taszítják – őket. A szerzőnk festette arcképek sokféle fénytörésben tükrözik a filmcsillagokat: a külső megjelenés mint alap, színészi képességek, a vászonra vitt image, típus és egyéniség, hajlam és sors. A magánélet, a botrányok! Az orgiákkal, gyilkossággal vádolt Fatty, a Valentino halálát követő hisztériahullám, John Gilbert meghiúsult esküvője Garbóval. Szex, ital, kábítószer, öngyilkosság, bűn és bűnhődés. A héroszok bukása éppúgy a legendárium része, mint diadalmenetük. „Hollywood–Babylon” nyolcvan év alatt mit sem változott.

A portré Kömlődi erőssége. Művészek, művek, műfajok a jelentőségüknek megfelelően ábrázoltatnak. A Charlie-figura és a mosolytalan Keaton analízise mellett méltó helyet kap a „bébiarcú clown”, Harry Langdon. Griffith és Stroheim monumentális alakja nem takarja el az európai „vendég-géniuszok” sorát (Murnau, Sjöström, Fejős, Sternberg) vagy a hatékony kismestereket (Lubitsch). Filmalkotók arcképével nem egyszer találkozunk a moziról szóló írásokban, ám szerzőnk egyéniségként rajzolja meg a műfajokat és a műveket is, s ez ritkaság. Így kerül például alapos bemutatásra „az egyetlen igazi filmtípus”: a burleszk.

Filmet elemezni (portrészerűen vagy másképp) a vásznon látható történések – cselekmény, képek, megjelenítési eszközök – leírása nélkül nem lehetséges. Különösen érvényes ez jelen esetben, hiszen a néma korszak alkotásait a mai nagyközönség döntő többsége nem ismeri. A szükségszerűen igen terjedelmes filmleírások hordozzák az egyetlen súlyos nehézséget a könyv befogadásával kapcsolatban. Vonalvezetésük ugyanis nem eléggé világos, megfogalmazásuk sokszor körülményes, így az olvasó könnyen eltéved a „ki kicsoda és mit csinál” útvesztőiben.

A jól szerkesztett kötetben egyébként kevés a hiba, azok is többségükben elírások. A sajtócézár Hearst neve például többször jól, egyszer rosszul (Hearts, 78.) szerepel, Errol Flynn keresztneve ellenben mindig rosszul (Erol, 203.). Rendkívül bőséges és informatív a jegyzetanyag, a használhatóságnak viszont árt a név- és címmutató érthetetlen hiánya.

Kömlődi Ferenc írásmódjának egyik legrokonszenvesebb vonása, hogy áthatja a szerző – jogosult – lelkesültsége a téma iránt. Az eredmény: ihletett, nem egyszer költői (ezzel együtt némelykor nehézkes) stílus, mely a pátoszra hajlik, az iróniára nemigen. Kifejező ereje gyakran elismerésre méltó, a Lon Chaney halála előidézte helyzet tömör szemléltetése például bámulatot kelt: „A browningi danse macabre elvesztette szólótáncosát.”

Talán több szubjektivitásnál, ha Az amerikai némafilm egyik csúcspontjának a melodráma rehabilitálását vélem. A mozitermekben mindig is otthonosan mozgó, ám a művészet szentélyéből kitiltott műfaj portréja (többek között a Borzage-művek plasztikus bemutatásán keresztül) kifejtetlenül is megvilágítja a melodráma modern kori felvirágzását (Fassbinder, Bertolucci). Terhelje bár fellengzősség és némi képzavar (a konkoly inkább a búzához kötődik, mint a drágakőhöz), tökéletesen helyénvalónak érzem Kömlődi szavait: „Hisz mi más lenne az esztétika szent érdeke, ha nem a konkolyban elrejtett drágakő felfedezése?”

 

Kömlődi Ferenc: Az amerikai némafilm. Magyar Filmintézet, 1999.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/05 51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2930