KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
   2008/február
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Schubert Gusztáv: Delbert Mann (1920–2007)
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Kritikus tömeg Szemle előtt
• Muhi Klára: A másik Delta Beszélgetés Mundruczó Kornéllal
• Horeczky Krisztina: Készenlétben Beszélgetés Zsótér Sándorral
TIM BURTON
• Varga Zoltán: Denevérraj a fenyőfából Tim Burton, az animátor
• Strausz László: A londoni borbély Sweeney Todd
HÉT FŐBŰN
• Mátyás Győző: A legyilkolt remény Hét főbűn: Hetedik
• Darab Zsuzsa: Pop, tabu, satöbbi A hét főbűn a televízióban
DOVZSENKO
• Geréb Anna: Gúzsba kötött lírikus A Dovzsenko-rejtély
• Geréb Anna: A kis testvér figyel Dovzsenko-dosszié
MOZIPEST
• Békés Pál: A grund városa A Pál utcai fiúk
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Nyelvében él Anilogue
• Hámori György: Szex, erőszak és humor Beszélgetés Bill Plymptonnal
• Szíjártó Imre: Így jönnek Elsőfilmesek Kelet-Közép-Európában
KRITIKA
• Stőhr Lóránt: Harmadíziglen Kalandorok
• Kolozsi László: Magyar Idol Casting minden
• Csillag Márton: Egér-jaj Macskafogó 2. – A Sátán macskája
• Schreiber András: Gördeszkás generáció Paranoid Park
KÖNYV
• Kelecsényi László: Az eltérített költő Hernádi Gyula és a film
LÁTTUK MÉG
• Ádám Péter: A szkafander és pillangó
• Kolozsi László: Szerelem a kolera idején
• Vajda Judit: Esküvő után
• Harmat György: Papírsárkányok
• Nevelős Zoltán: Charlie Wilson háborúja
• Varró Attila: Ellenséges vágyak
• Kovács Gellért: Michael Clayton
• Klág Dávid: Legenda vagyok
• Géczi Zoltán: A Halál a Ragadozó ellen 2.
DVD
• Nevelős Zoltán: Spagettiwestern-kollekció
• Kovács Marcell: Hideo Gosha filmjei
• Tosoki Gyula: Herkules

             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Egy kicsit én... egy kicsit te

Franzstadti heppening

Almási Miklós

 

A történet sovány, tanmese ízű – vígjáték kanavász. Ez a hendikepje Gyarmathy Lívia új filmjének, ami azonban mintha két rétegre válna: a sztori ugyan kicsit szájbarágós, ám mindaz, ami „közte”, mellette, alatta, epizódjaiban, beállításaiban, fanyar humorú játékaiban megjelenik, bűbájosán ironikus, élvezhető mozzanatokkal van tele. Talán az egyik utolsó, pesti, háromgenerációs „nagycsalád” zűrös életében vagyunk, ahol már amúgy is túl sokan vannak. Itt terrorizálja a bérleményt a Nagymama (a szenilis Nagypapával), itt eszi egymást Éva, a szállodaigazgató és földrajztanár férje azon az apróságon, hogy mi legyen Julival, lányukkal, aki alig tizenöt éves. Engedjék-e azzal járni, akit szeret, egy hóbortos képzőművész- vagy színészpalántával, vagy kezdjen inkább egy igazi „egzisztenciával”, akit igazgatóanyuka szerez be neki a szálloda férfiállományából (és aki ugyancsak stikkes egy kicsit). Itt mindenki mindent jobban tud, mindenbe beleszól, annyira, hogy a Nagyi bujtogatására a szülők össze is vesznek. Mit összevesznek: majdnem szétmegy a házasságuk, hiszen a Nagyitól (meg a sok kibictől) még házaséletet sem lehet élni ebben a lakásban, így aztán ki-ki jól megcsalja a másikat, inkább bosszúból, mint örömből – ebben a filmben nincsenek ágybéli kellemességek –, aztán némi tanulsággal visszatérnek eredeti kényszerpályájukra. Az utolsó képen együtt úszkálnak valami büdösvízben a gyerekekkel, mintegy a közeledés vagy a patthelyzet szimbólumaként. Van még remény...

A történet tehát apropó, hogy a különböző generációk együttélési zavarait, értékviláguk abszurd-komikus különbségeit érzékeltesse. Gyarmathy filmjét azonban nem a sztori élteti, hanem az epizódok miniflórája, valami krúdys vagy mándys kalandozás köznapi őrületeink, normálisnak tűnő balkezességeink panoptikumában. Gyarmathy világa mindig is a halkkomoly-félgroteszk átmeneti zónája volt – már első sikerfilmje, az Ismeri a szandi-mandit? is ezzel a valóságtól picit elemelt, iróniával átszőtt elbeszélőmóddal vált emlékezetessé. Apró, ferde szituációkat látunk itt is, melyekben mindenki egy kicsit ütődötten vagy kótyagosan szédeleg, jóllehet betűszerinti értelemben csak teszi, amit a normális hétköznapi szerepek előírnak. Alakjai köré fals gesztusok húznak dupla kontúrt, ügyetlen csókokat valamivel ügyesebb pofonok követnek, belülről nézve szomorúan, kívülről – a néző zsöllyéjéből – ismerősen és komikusán. A Nagymama például lisztet szór az előszoba padlójára, hogy ki tudja figyelni azt az éjszakai látogatót, aki netán Julika ártatlanságát akarná elcsenni. A lábnyomok meg is jelennek, Nagyi a kulcslyukra függeszkedik, de csak azt látja, hogy Julika, mint amatőr fodrászlány, levágja a fiú haját... Az Apát, Ferit, az iskolaudvaron – a srácok szemeláttára – akarja kibékíteni a férfi nemrég életre galvanizált, egykori szeretője, miközben a háttérben a tanulók és apukák cipelik a Tanár úr által készített óriási holdkrátert. Feri és a nő azonban halálkomolyan csinálja végig ezt a nyilvánosan intim légyottot, fennkölt módon tárgyalnak, miközben a kamaszok – heccből – a galaxisok „fekete lyukáról” érdeklődnek, – végül is ez egy föcióra... A Nagybácsi, aki nagyon unja már a család nőtagjainak terrorját, a Mama szállodájának teraszán – némi borravaló ellenében – egy jól szituált vendég csodakutyájának farkára csomóztatja az egyik eszpresszóasztalt. A kutya megugrik, az asztal utána – franzstadti heppening. Gyarmathy ilyen apró, köznapitól alig valamivel meseszerűbb abszurditásokkal tud valami félig irreális, félig valóságos, „kevert” atmoszférát teremteni. Ezzel emeli el a történetet mind a banális dokumentumvalóság szintjéről, mind a szájbarágós tanulságtól. És majdnem feledtetni képes a sztori didaktikus ürességét.

De csak majdnem. A történet ugyanis nem működik. Az a poén, hogy a Nagyi nem érti unokája életfelfogását, ugyanolyan közhely ma már, mint hogy egy tanárember és egy üzletasszony másképp képzeli el a „jó házasságot”; tudjuk azt is, hogy a fiatalok jobban érzik magukat a Vágtázó halottkémek koncertjén, mint a nagyszülők aranylakodalmán. Ugyanakkor ez a történet néha mégis alkalmas egy mélyebb, abszurdabb tanulság megsejtetésére is: hogy az itt egymással élet-halál harcot folytató életelvek mindegyike önmagában is zsákutca, csak ezt a küzdő felek nem veszik észre. Feri tanárkodása és általános humanizmusa éppúgy abszurd és életképtelen lehetőség – legalábbis ebben a környezetben – mint Éva karrier- és bosszúmániája. A Nagyi éppúgy abszurd világban él, mint Juli udvarlója, aki „kétszemélyes színházával” a Vágtázó halottkémekkel akar konkurálni a koncertteremben. Az életelképzeléseknek ebben a labirintusában nincs járható út, egyik sem lehet boldogító modell. Akárcsak a valóságban: jaj annak, akinek nincs otthon egy Nagymamája – ki vigyáz akkor a gyerekre, ki főz az elfoglalt szülők helyett; de jaj annak is, akinek van: hallgathatja a múlt idők használhatatlan ráolvasásait, kínlódhat a zsúfolt lakásban, hogy megőrizzen valamit privátszférájából, hiszen a Nagyi, ha már övé a sparhert, egyben főnök is a háztartásban és mindent belakik. Az sem jó, ha a feleség tartja kezében a férjet, az sem, ha szabadon engedi, az sem, ha bosszút áll, s az sem, ha tűr és hallgat. Sem együtt, sem egyedül – ismét egy közmondásba botlunk, hiába, minden ki van már találva a köznapiság szemantikájában. S mégis, ha olykor-olykor előtűnik a sztorinak ez az árnyalata, ha bájosan és komikusan mindenünnen abszurd zsákutcákat sejtet a film – máris élvezhetőbb az egész.

Így aztán a film igazán élvezhető rétege az a mikrogroteszk, ami Gyarmathy legfőbb erőssége – ehhez kellett volna egy kongeniális írópartnert találnia. Megérdemelte volna. Ez a látásmód és hang itt nem tudta igazán átvenni a meghatározó szerepet, kénytelen bujkálni, mellékutakon burjánzik, de benne van kipusztíthatatlanul. Gyarmathy ezt a stílust mesterien tudja elővarázsolni színészeiből is. Elsősorban Esztergályos Cecíliából. (Éva, a szálloda direktrisze.) Ez az asszony csak látszólag határozott és kemény, valójában tele van bizonytalansággal, infantilizmussal, amit aztán – rossz pillanataiban – agresszióval leplez. Bosszúból akarja megcsalni férjét az egyik szállodásfiúval, de olyan ügyetlenül csinálja, hogy már, amikor bejön a szobába, elszáll az erotikus hangulat. Harciasan vetkőzik, telefonál (férjének, hogy tudja meg az a bestia, mi készül itt), s aztán olyan őszintén bőg, hogy még a szállodásfiú is megsajnálja. Esztergályos figurája nem is a dialógokban, hanem a gesztusok többértelműségében él: egy-egy megbicsakló mosolyban, ügyetlenkedő, gyerekes határozatlanságban. Lukáts Andor réveteg földrajztanára is rejtélyes figura marad, nemigen tudjuk, mire gondol, mikor csókol vagy pofozkodik: feltehetően nem igen van jelen élete főbb eseményeiben. És Őze Lajos, utolsó filmszerepében (Béla, a színész Nagybácsi) tolókocsiban, macskával és valami egészen ordenáré kalapkölteményben – mesterfokon. Pap Ferenc operatőr jól találta el az egész film képi kompozícióját: minden, ami itt történik, voltaképp halálkomoly, csak onnan nézve komikus, ahonnan a kamera – és a néző – figyeli az eseményeket.

Gyarmathy Líviának egyedülálló látásmódja, stílusvilága van a magyar filmművészetben, a Szandi-mandi óta mégsem tud amúgy istenigazában kibontakozni. Most sem sikerült neki, ennyi telitalálat is kevésnek bizonyult a jó filmhez. Pedig az a mikrogroteszk, amit ő tud, igazán megérdemelné már a Nagy Sikert; – akár miniben is.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/09 28-29. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6017