KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
   2008/február
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Schubert Gusztáv: Delbert Mann (1920–2007)
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Kritikus tömeg Szemle előtt
• Muhi Klára: A másik Delta Beszélgetés Mundruczó Kornéllal
• Horeczky Krisztina: Készenlétben Beszélgetés Zsótér Sándorral
TIM BURTON
• Varga Zoltán: Denevérraj a fenyőfából Tim Burton, az animátor
• Strausz László: A londoni borbély Sweeney Todd
HÉT FŐBŰN
• Mátyás Győző: A legyilkolt remény Hét főbűn: Hetedik
• Darab Zsuzsa: Pop, tabu, satöbbi A hét főbűn a televízióban
DOVZSENKO
• Geréb Anna: Gúzsba kötött lírikus A Dovzsenko-rejtély
• Geréb Anna: A kis testvér figyel Dovzsenko-dosszié
MOZIPEST
• Békés Pál: A grund városa A Pál utcai fiúk
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Nyelvében él Anilogue
• Hámori György: Szex, erőszak és humor Beszélgetés Bill Plymptonnal
• Szíjártó Imre: Így jönnek Elsőfilmesek Kelet-Közép-Európában
KRITIKA
• Stőhr Lóránt: Harmadíziglen Kalandorok
• Kolozsi László: Magyar Idol Casting minden
• Csillag Márton: Egér-jaj Macskafogó 2. – A Sátán macskája
• Schreiber András: Gördeszkás generáció Paranoid Park
KÖNYV
• Kelecsényi László: Az eltérített költő Hernádi Gyula és a film
LÁTTUK MÉG
• Ádám Péter: A szkafander és pillangó
• Kolozsi László: Szerelem a kolera idején
• Vajda Judit: Esküvő után
• Harmat György: Papírsárkányok
• Nevelős Zoltán: Charlie Wilson háborúja
• Varró Attila: Ellenséges vágyak
• Kovács Gellért: Michael Clayton
• Klág Dávid: Legenda vagyok
• Géczi Zoltán: A Halál a Ragadozó ellen 2.
DVD
• Nevelős Zoltán: Spagettiwestern-kollekció
• Kovács Marcell: Hideo Gosha filmjei
• Tosoki Gyula: Herkules

             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Talán az ördög

Felelet nincs

Hegedűs Zoltán

 

Amikor Robert Bresson filmje 77-ben otthon a közönség elé került, a kritika fogfájósan fogadta. Szinte kivétel nélkül úgy ítélte meg, hogy mind témájával, mind mondandójával megkésett; a diákforradalmárok eltűntek Párizs utcáiról, az aszfalt-apostolok pedig a punk koszos rongyait, erőszakos tetteit tartják hatásosabb lázadásnak, mint Bresson tétova fiataljainak intellektualizmusát és érzelmi zavarait. Ami pedig a film lényegi mondandóját illeti, ami e fiatalokat nyugtalanítja, a fékevesztett technikai-ipari verseny, mi pusztulással fenyegeti a természetet, s magát az embert, mint a természet részét, e téma ma már nem revelál semmi újat, a napisajtó révén mindenki tudatában van a veszélynek, legföljebb érzékeny állatbarátok csapnak hűhót fókák és elefántok, s más állatfajok tömeges irtása miatt a zsíros profitért.

A kritikusok más része úgy vélte, hogy az alapgondolatot és a cselekményt csak a politikum kapcsolhatta volna össze, sűríthette volna drámai konfliktussá; menthette volna meg a pusztítás – filmriportokban és televízión – megidézett sokkoló képeit attól, hogy pusztán illusztrációk maradjanak a filmben; az intellektuális aszfaltapostolok neurózisa és elvont bölcselete pedig csak így léphetett volna túl a magánélet esetlegességén. S bár értelmetlen dolog azt kívánni a Naptól, hogy ott gyújtson világot, hová sugarai nem érnek el; bizonyos mértékben igazat kell adnunk azoknak, akik a „politika” közkeletű fogalmával akarták kifejezni a közvetlen ok-okozati kapcsolat dramaturgiai hiányát a cselekményben a film cselekvésképtelen hőseinek neurózisa, sorsa, s a történelem egyre sötétülő horizontja között. Másképpen: valamiféle abszurd, reménytelen harcot kértek számon Bresson szelíd, ténfergő hőseitől. A kor filmdramaturgiáinak ízlése szerint.

Csakhogy Bresson e tekintetben inkább Pascal és a janzenisták kortársa, mint e modern filmdramaturgiáké; a konfliktus nála a léleké, a belső történések fejezik azt ki, nem a külsőséges cselekvés. S Bressonnál a lélek nem a pszichológia tárgya; szubsztancia, mit csak a hit által lehet megragadni; amiből következik az is, hogy Bresson filmjei nem mai értelemben felfogott lélektani drámák. A Talán az ördög fiatal hőse, Charles szabadon választja az öngyilkosság gondolatát, válaszul a világra, külsőleg semmi sem kényszeríti rá, sőt, barátja, Michel és a két lány, Alberte és Edwige, akik sejtik szándékát, minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy eltérítsék ettől. De a lélek, ha döntött sorsa felől, távol került attól a világtól, amelyben él; az örökkévalóság nem érintkezik a múló idővel. A lelket egy titkos belső sugallat vezeti, de mert nem ismerheti az örökkévaló szándékot, kétségek gyötrik, üdvösség vagy elkárhozás várja-e. A racionalizmus, a tudomány és a materializmus szempontjából mindez misztika, idealizmus. De a bressoni hősök számára valóság.

„Mérhetetlen szomorúság nehezedik a világra”, ez a mondat szinte valamennyi Bresson-filmben elhangzik; ezt fejezik ki hősei; kifejeződik a képek tónusában is, a gesztusok és a mimika visszafogottságában, az arcok szenvedélytelenségében, a befelé forduló tekintetekben. Még a kameraállás is mintha ezt a szomorúságot érzékeltetné, oly gyakran szegeződik lefelé, pásztáz végig előbb a földön, a siető lábakon, derékmagasságig csupán, mielőtt felpillantana az arcra; mintha szerzetesi kámzsát viselne, mely csak ritkán engedi meg, hogy kinyíljon a fizikai világ képe, hogy a teret teljességében lássuk; csak jellemző töredékeit, hogy sejtsük a kép egészét, ami ugyanakkor azt sugallja, hogy a lélek drámája független ettől a tértől. Ezekből a térrészletekből, töredékekből Bresson sejtelmes, különlegesen finom kompozíciókat teremt képein; meglepő kapcsolásaival sajátos ritmust ad filmjeinek. De a képek, „sejtelmességük” ellenére, a realitás benyomását adják; olyan mértékben – s ezt hangsúlyozni kell –, hogy Bresson szemléleti realizmusát soha senki sem vonta kétségbe; éppen éles, részletekbe menő megfigyelései, ennek hatásos képi kifejezései biztosítják, hogy alakjai, akik lényegük szerint „megfoghatatlan, szabad lelkek” (azaz elvont fogalmak, jellemvonások, determinált sorsok) ebben a fizikai világban mozoghatnak. Ha a kommunikáció kétirányú, akkor ez Bressonnál lélek és test között nem létezik; a test néma, alá van rendelve a lélek sorsmegválasztásának, maga nem érez, nem szeret, nem gyűlöl, az egyetlen, amit kifejezni képes, a szomorúság, oly rokon az állati szomorúsággal; gonoszság, gőg, gyűlölet, pusztítás; vagy részvét, könyörület, jóság; minderre a lélek viszi rá a testet, a létről történő döntése szerint. S mert ez nem racionális döntés – az ész csak a test irányítására szolgál ebben a hitvilágban – az ember végig bizonytalanságban él, hogy az isten vagy az isten képét öltött sátán sugallatára cselekszik-e.

A Talán az ördögben Bresson fölteszi e metafizikailag fogalmazott, de történelmileg is jól értelmezhető kérdést most már nem egy-egy magányos lélek, hanem az emberiség sorsára vonatkoztatva is. Az az út, melyet az emberiség választott, s amely a természet kifürkészésére, a tudományokra vezette, s az anyag titkaiból a pusztító atombombát adta kezébe, s most szeretet helyett gyűlöletre tanítja, nem viszi-e elkerülhetetlenül a kárhozatba? Egy olyan érzékeny művész, mint Bresson, ki mindig az emberi sors, s a lélek mélyét kutatta, aligha maradhatott közömbös korunk e végzetes kérdése iránt. De a kérdést új filmjében csak föltette, igaz, kérdőjel nélkül, sőt, felkiáltójellel, figyelmeztetésül, bemutatva kíméletlenül azt a veszélyt, pusztulást, amivel az emberi technika, a modern élet, a hatalmi verseny a létet fenyegeti. De e képek csak rögzítik a tényt; társadalmi jelentésük a filmben, eredetük és értelmük a történelem folyamában homályos marad; nem tudjuk, kihívás-e új életre, erőfeszítésre, vagy a megmásíthatatlan végpusztulás előjátéka.

Charles öngyilkossága mégis az utóbbira mutat. Az a lelki közöny – mi elidegenedésnek mondjuk újabban –, szellemi kimerülés, céltalanság, zavar, mi egyre inkább kifejezésre jut szép, mozdulatlan arcán, egykedvű, fásult mozgásán, mintha azt jelezné, hogy a lélek benne – új vonás Bressonnál – elveszti szabadságát, lassan degradálódik, rabja lesz az időnek, végül elvegyül a személytelen dolgok világában. Bresson csöndes iróniája érződik Charles és a pszichológus beszélgetésében is. A pszichológus számára Charles beteg személyiség, a vizsgálatának tárgya, akit igyekszik körülfonni kérdéseivel; Charles számára azonban ez a lélek még nem tárgy, hanem eltűnő szabadság. Jellemző az is, hogy a pszichológus sugallja akaratlanul Charles-nek az öngyilkosság, számára egyetlen járható útját; aki végül is egyik kábítószeres barátját veszi rá, hogy végezzen vele egy éjjel a Père Lachaise sírjai közt.

Charles tettét menekülésnek is lehet tekinteni a modern élet fenyegető veszélyei elől, kiábrándultságnak az eszmékből, a céltalanság idegbetegségének; hogy melyiknek adunk közülük hangsúlyt, alighanem mindegy. Bresson egy negatív életérzést akart megrajzolni, de ehhez nem voltak elegendők fiatal hőseinek sem zavaros életkörülményei, lázadozásuk különféle megnyilvánulásai, sem pedig anarchista összejövetelek, természetvédelmi konferenciák tudós beszédei; elnagyolt kép adódott ki az egészből, amelyben sok minden igaz és megszívlelendő, de kevés igazán megragadó. Ami Bressonnál szerencsére ritkán fordul elő. De azt mindenképpen méltányolnunk kell, hogy korunk komor arcát akarta felvillantani, nagy veszélyére kívánt figyelmeztetni a Talán az ördöggel.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/06 12-13. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7827