KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
   2008/február
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Schubert Gusztáv: Delbert Mann (1920–2007)
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Kritikus tömeg Szemle előtt
• Muhi Klára: A másik Delta Beszélgetés Mundruczó Kornéllal
• Horeczky Krisztina: Készenlétben Beszélgetés Zsótér Sándorral
TIM BURTON
• Varga Zoltán: Denevérraj a fenyőfából Tim Burton, az animátor
• Strausz László: A londoni borbély Sweeney Todd
HÉT FŐBŰN
• Mátyás Győző: A legyilkolt remény Hét főbűn: Hetedik
• Darab Zsuzsa: Pop, tabu, satöbbi A hét főbűn a televízióban
DOVZSENKO
• Geréb Anna: Gúzsba kötött lírikus A Dovzsenko-rejtély
• Geréb Anna: A kis testvér figyel Dovzsenko-dosszié
MOZIPEST
• Békés Pál: A grund városa A Pál utcai fiúk
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Nyelvében él Anilogue
• Hámori György: Szex, erőszak és humor Beszélgetés Bill Plymptonnal
• Szíjártó Imre: Így jönnek Elsőfilmesek Kelet-Közép-Európában
KRITIKA
• Stőhr Lóránt: Harmadíziglen Kalandorok
• Kolozsi László: Magyar Idol Casting minden
• Csillag Márton: Egér-jaj Macskafogó 2. – A Sátán macskája
• Schreiber András: Gördeszkás generáció Paranoid Park
KÖNYV
• Kelecsényi László: Az eltérített költő Hernádi Gyula és a film
LÁTTUK MÉG
• Ádám Péter: A szkafander és pillangó
• Kolozsi László: Szerelem a kolera idején
• Vajda Judit: Esküvő után
• Harmat György: Papírsárkányok
• Nevelős Zoltán: Charlie Wilson háborúja
• Varró Attila: Ellenséges vágyak
• Kovács Gellért: Michael Clayton
• Klág Dávid: Legenda vagyok
• Géczi Zoltán: A Halál a Ragadozó ellen 2.
DVD
• Nevelős Zoltán: Spagettiwestern-kollekció
• Kovács Marcell: Hideo Gosha filmjei
• Tosoki Gyula: Herkules

             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

A sipsirica

Kétfélidős adaptáció

Loránd Gábor

Mikszáth Kálmán igazi varázsló volt. Varázsló abban, hogyan kell mesélni, szórakoztatni, adomázni – és megdöbbenteni egy hirtelen tragikus fordulattal; kedves humorral, meleg „helyi színekkel” elandalítani – és jeges hideg zuhannyal mindjárt fel is ébreszteni: vége a szórakozásnak, nyissuk ki a szemünket, az élet egyáltalán nem olyan színes-vicces, és ő maga, az író is csak megtréfált bennünket. Így kijózanodva talán majd többet fogunk gondolkodni.

A kis sipsirica („süldő leány”) története is ilyen elgondolkoztató történet. A tabáni kisvendéglő vidám virágszálát anyja ágyasnak adja el tízezer forintért egy főúrnak; a gyalázatot leleplező gimnáziumi tanár tébolydában végzi – és minden megy tovább. A hatalom, sértetlen maradván, újabb lányokat vásárolhat – a vendéglősnéhez hasonló eladót biztosan talál, amíg pénzviszonyok szorítják ki az emberi viszonyokat; a publikum pedig egy ideig még bizonyára bárgyú kényelemmel és álmos pislogással asszisztál az efféle cserékhez, valamint őrültnek bélyegzi és kiveti köreiből azt, aki fellázad az általuk néha tán szidott, de alapjában véve makulátlannak tisztelt Rend ellen.

Már a témából is kitűnik tehát, valóban „jeges” csattanót tartogat számunkra az író, hasonlóképpen a Noszty-regényéhez, amely szintén az 1906-os évben látott napvilágot. Kétségkívül nyoma sincs itt már Mikszáth művészetében ama sokat emlegetett dzsentrinosztalgiának, egyáltalán, semmiféle nosztalgiának, mely az úri osztályhoz fűzné. Nagyon komor és keserű hangok szólalnak meg ebben a prózában, de úgy, hogy közben az író ahhoz a bizonyos varázslathoz, alkotói módszeréhez hű marad: kacagtat, szórakoztat. Utánozhatatlan hangulatú életképekben vezet körül bennünket a Fehér Pávához címzett kiskocsmában, hangosan derülünk a törzsvendégek pazar jellemrajzán, örömünket leljük a csendes budai mikrovilággal való ismerkedésben és nem utolsósorban Mikszáth szellemes eszmefuttatásaiban (lásd Wildungen báró monológját a szabadság magyar fogalmáról).

Ha valamiben adósunk Katkics Ilona egyébként színvonalas és a mikszáthi alapgondolathoz hű filmje, úgy ez éppen a vidámság, a szórakoztatás. Ezért éreztem „kétfélidősnek” az adaptációt. Az első félidő – tehát amíg túlsúlyban vannak a fentebb felsorolt mulattató elemek – erőtlen, mint egy lábadozó beteg. Bágyadtan hunynak ki az élcek, kicsit fáradt rutinnal komédiáznak a színészek, mintegy kötelességszerűen formálják meg a nagyérdemű asztaltársaságot – szemben az eredeti mű figuráival, akik nagyobb élvezettel teszik ezt a papíron, ami így életre is kel. Még a máskor oly kiváló Pécsi Ildikó és Őze Lajos sem érzi otthon magát igazán szerepében (az utóbbi rá is kényszerül némileg, hogy a kedves-bogaras, duzzogó-önérzetes Druzsba tanár úr helyett végig szúrós-mogorva Druzsba tanár urat alakítson); Győrffy György, Fülöp Zsigmond, Horkai János, Kovács Károly felmondják a leckét, talán csak Szilágyi István nyújt egyenletesen jó teljesítményt.

A finom árnyalatok mosódnak egybe, a harsány színek sápadnak el tehát ebben az első félidőben. Érdekes, a rendező mintha érezné ezt, ám nem azzal korrigál, hogy felpörgeti a humor helyenként akadozva forgó kerekét, hanem inkább egy kissé előrevetíteni igyekszik a komor végkifejlet árnyékát. (Feltehetően ezért mogorva kezdettől fogva Druzsba tanár, aki – a dramaturgia hibájából – már jóval idő előtt, Jahodovska házasságkötésekor szenvedélyesen kikelni kényszerül „a hely romlottsága” ellen, amit mi sem indokol. Maga Mikszáth nem is esett ilyen túlzásokba…)

A tragikus eseményekhez érkezve, szemlátomást könnyebbnek érzi feladatát a rendező. Otthonosabban, hatásosan rajzolja meg a környezetet és mozgatja benne színészeit. Őze alakítása is itt nyer erőt és plaszticitást. Felgyorsul, feszessé válik a ritmus, elmaradnak az üresjáratok, „ülnek” a poénok, és felragyognak a színek. Igen ügyes húzás a kastély-jelenet stílusos lerövidítése és átfogalmazása (jól jön ehhez a fölöslegesen nem modernkedő, csak egyszerűen jó kísérőzene), a tanár elhurcolása; a záró képsorok pedig abszolút hitelesen, képi fantáziával és valódi drámaisággal mutatják fel a mű lényegi gondolatát.

Fogyatékosságai ellenére is emlékezetes tévéfilm készült a sipsiricáról szóló realista meséből. Csak sajnálhatjuk, hogy nem lett belőle igazi „varázslat”.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/03 54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7953