KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
   2008/február
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Schubert Gusztáv: Delbert Mann (1920–2007)
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Kritikus tömeg Szemle előtt
• Muhi Klára: A másik Delta Beszélgetés Mundruczó Kornéllal
• Horeczky Krisztina: Készenlétben Beszélgetés Zsótér Sándorral
TIM BURTON
• Varga Zoltán: Denevérraj a fenyőfából Tim Burton, az animátor
• Strausz László: A londoni borbély Sweeney Todd
HÉT FŐBŰN
• Mátyás Győző: A legyilkolt remény Hét főbűn: Hetedik
• Darab Zsuzsa: Pop, tabu, satöbbi A hét főbűn a televízióban
DOVZSENKO
• Geréb Anna: Gúzsba kötött lírikus A Dovzsenko-rejtély
• Geréb Anna: A kis testvér figyel Dovzsenko-dosszié
MOZIPEST
• Békés Pál: A grund városa A Pál utcai fiúk
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Nyelvében él Anilogue
• Hámori György: Szex, erőszak és humor Beszélgetés Bill Plymptonnal
• Szíjártó Imre: Így jönnek Elsőfilmesek Kelet-Közép-Európában
KRITIKA
• Stőhr Lóránt: Harmadíziglen Kalandorok
• Kolozsi László: Magyar Idol Casting minden
• Csillag Márton: Egér-jaj Macskafogó 2. – A Sátán macskája
• Schreiber András: Gördeszkás generáció Paranoid Park
KÖNYV
• Kelecsényi László: Az eltérített költő Hernádi Gyula és a film
LÁTTUK MÉG
• Ádám Péter: A szkafander és pillangó
• Kolozsi László: Szerelem a kolera idején
• Vajda Judit: Esküvő után
• Harmat György: Papírsárkányok
• Nevelős Zoltán: Charlie Wilson háborúja
• Varró Attila: Ellenséges vágyak
• Kovács Gellért: Michael Clayton
• Klág Dávid: Legenda vagyok
• Géczi Zoltán: A Halál a Ragadozó ellen 2.
DVD
• Nevelős Zoltán: Spagettiwestern-kollekció
• Kovács Marcell: Hideo Gosha filmjei
• Tosoki Gyula: Herkules

             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Radványi 100

Radványi Géza

Összeszedni a szétdobált világot

Muhi Klára

A 100 éve született Radványi Géza a magyar film egyik nagy legendája, idolja. Jóllehet alig tudunk róla valamit.

 

Életművének java részét – Fejős Pálhoz, Korda Sándorhoz, Kertész Mihályhoz, Badal Jánoshoz hasonlóan – külföldön hozta létre. A Lajtán innen és túl – ahol csak virágzott a filmgyártás a 40-50-60-as évek Európájában – ő otthon érezte magát.

Neve már a negyvenes években a földrajzi-szellemi tágassággal asszociálódik. Három filmje címében is szerepel például az Európa szó (Európa nem válaszol, Valahol Európában, E, mint Európa). Szereplői úgy jönnek-mennek határokon át, ahogyan más átmegy otthon a szalonjából a kis szobába. Hősei között sok a szorongatott művész, értelmiségi. Ügyvédek, zenészek (Zárt tárgyalás, Európa nem válaszol), tudósok (Circus Maximus), nevelőnők (Lányok egyenruhában), államférfiak (A kongresszus szórakozik), karmesterek – három filmjében is –, akik, mikor szorul a történelmi hurok, megpróbálják menteni, ami még menthető.

Aktív éveiből Radványi Géza alig párat tölt itthon, ám az a néhány megvillanás – a negyvenes évek elején, illetve végén, majd a hetvenes években – neki is, nekünk is rendkívül fontos.

Itt indul pályája, itt készíti legsikeresebb filmjét, a Valahol Európábant, mellyel egy pillanatra meglegyinti a világsiker, s végül baráti unszolásra itthon készíti utolsó filmjét is a Circus Maximust. Pályája elején, 1940–41-ben egymás után négy kitűnő filmet is rendez. Annyira tökéletesen beszéli a korabeli zsánerfilmes nyelvet, hogy nem is igen tűnik fel senkinek, ő valaki más, tulajdonképpen nem illik a képbe.

A Beszélő köntös például egyik legjobb kosztümös filmünk, fordulatos, ma is élvezetes, Radványi nagyszerűen érzi benne Mikszáthot, a műfajt. A színes külsők – Hegyi Barnabás szép realista felvételei a Hortobágyról – ma szinte mint a nagy csavargó érzelmes vallomásai, úgy olvashatók.

A Zárt tárgyalás, mellyel Radványi pályája indul, mindjárt egyik legjobb, legkerekebb története. Feloldhatatlan szerelmi háromszög Páger Antallal és a szép, szomorú, fátumos Tasnády-Fekete Máriával, aki Tolnay Klári kislányos kedvességéből és Karády végzetes vonzerejéből lett összegyúrva. Radványi és Tasnády sok filmet forgatnak együtt, házasságot is kötnek. Tasnády mindig ugyanaz az „értelmiségi vamp” – ez kettejük művészi leleménye –, aki magnetikus erővel vonzza ugyan a férfiakat, de elpusztítani nem szeretné őket. Modern társ lenne inkább, semmint femme fatal, de ettől a filmtípustól akkor még messze vagyunk.

Az Európa nem válaszolban már szakadozik a zsáner ruha, Radványi egy személyesebb, közvetlenebb hangot próbál. A történet szerint a második világháború kirobbanásának napjaiban egy óceánjáró tart Amerikából Európába, fedélzetén egy gyönyörű asszonnyal és egy titkos üzenettel. A kapitány viszont, hogy védje utasai nyugalmát, megszünteti a kontinenssel a rádióösszeköttetést, az utasokon pedig úrrá lesz a szorongó bizonytalanság. Radványi ügyesen keveri itt a jellegzetes kém-, pikareszk- és melodráma elemeket, ám az egész együtt – szinte író bátyja, Márai Sándor Napnyugati őrjárat című civilizációt féltő utazó regényére emlékeztetően – pacifista, értelmiségi közérzetfilm inkább.

Radványi nevét a világ 1947-ben a Valahol Európábannal tanulja meg, ekkortól egyszerre említik Viscontival, Rossellinivel, De Sicával, Szőts Istvánnal – mint akik elsőként értették meg, mi lenne az új világban a mozi dolga.

A háború után, mikorra nyilvánvaló, hogy a „meseautó”, utasaival együtt, itthon is beszáguldott a szakadékba, a filmezést nálunk is újra fel kell találni.

A koalíciós években Radványi, szerencsénkre, épp itthon van, s elvállalja, hogy Balázs Béla, Hegyi Barna és mások mellett filmrendezést tanítson a frissen alapított Filmművészeti Főiskolán. A következő évtizedek több fontos filmese, többek közt Makk Károly, Bacsó Péter, Kovács András lesznek első tanítványai. Majd szinte „tanügyi céllal”, a semmiből, minimális nyersanyaggal, két tucat utcagyerekkel, néhány színésszel Radványi összehozza a Valahol Európábant. „Ezt a filmet voltaképpen azért csináltam, mert megbeszéltem az illetékesekkel, hogy én másképp nem tudok tanítani, csak ha a diákokkal együtt vállalkozunk erre a nagy kalandra. És ők egy konkrét film elkészítése közepette érthetik meg minden részletében, hogyan csinálódik a film. Hogy azt örökösen improvizálni kell, ezer akadályt kell napról napra leküzdeni tudni…”

Radványi „regényesített híradónak” nevezi kollektív low budget filmjét, melynek szinte azonnal beindul rendkívüli karrierje. Meghívja a Velencei Filmfesztivál, állítólag meg is szavazzák számára az Arany Oroszlánt. Ám még aznap jön egy telefon hazulról, hogy diplomáciai okokból a Valahol Európábant alkotójának vissza kell vonnia. Locarnóban kapja végül a film az első jelentős nemzetközi elismerést.

„A Valahol Európában csodálatos műírja róla André Bazin.De Sica megindító Fiúk a rács mögöttje csak utána következik…” Georges Sadoul pedig így ír: „Soha nem készült még Magyarországon ilyen színvonalas, értékes film.” Ám a megoldást, hogy az elhagyatott, háború sújtotta gyerekeket a magányos humanista karmester menti meg végül a zülléstől, Sadoul kissé utópisztikusnak érzi.

A hazai voluntarista kritika ennél kategorikusabb: „Jó demokratikus filmben nem lehet ilyen ásatag, naiv eszközökkel kifejteni az ideológiát… Magyarországon nem a különcök, hanem a normális emberek a demokraták.” A film körül fölsistergő ideológiai csatározásokban még olyanok is ellene fordulnak, mint Gábor Miklós, aki Radványiról később így nyilatkozik: „Fiatal »forradalmár« korszakomban a Valahol Európábannal kapcsolatban voltak kemény elvi összeütközéseink. Egyes megoldásokat túlságosan »liberálisnak« találtam… A hetvenes években úgy éreztem, meg kell őt követnem. Méghozzá nyilvánosan. Ő úgy tett, mintha nem is emlékezne egykori bántásaimra. A tapintat mindennél jellemzőbb volt rá…”

Újranézve a Valahol Európábant rögtön feltűnik, Radványi korábbi elegáns, jól működő zsánerfilmjeihez képest milyen hevenyészett mű ez: az eizensteini kiáltványszerű, agitatív montázsstílus keveredik benne neorealista natúrfelvételekkel. Somlay Artúr kicsit avíttas, patetikus színészete Gábor Miklós, Bánki Zsuzsa modernebb, egyszerűbb játékával s a kéttucatnyi utcagyerek remek, talált természetes gesztusaival. Az egész mégis ihletett, szenvedélyes, őszinte, svungja, hitele van ma is. A karmester alakja a filmben, aki megzabolázza a gyerekeket, összebékíti a falusiakkal – mintegy visszavezetve őket a társadalomba – tán tényleg utópisztikus. Az ötvenes évek történései néhány éven belül sajnos Sadoult igazolták. De mi mást javasolhatott egy európai minőségű művész akkor, ott, a romokon, mint hogy az értelmiség vezényelje le a háború utáni szükségszerű politikai rendszerváltást. A Valahol Európában mintha megint Márait, 43-ban írt Füveskönyvének passzusait visszhangozná: „Az álam és a politikai hatalom nem nélkülözheti soha a bölcselők és az értelem hatalmát. Akkor sem, ha időlegesen az ösztönök uralkodnak a közösségi életen…”

Radványi formátumáról egyébként sokat elárul, milyen pontosan tudja – nyilván már a csatazaj, pro- és kontra kritikák, támadások, díjak és kitüntetések közepette is tudta –, mit ér a filmje valójában. „Van egy szellemi mozdulat benne, aminek én csak részese voltam, nem teremtője – mondja Szabó Istvánnak. – A Valahol Európában akkor azt az érzést adta, amit kellett. Összeszedte a szétdobált világot. Ereje tehát nem maga a film, hanem a filmben lévő sajátos érzés, ami olyan, mint egy simogatás: nem kell félni, rendbe fog jönni minden.”

Radványi Géza a film hazai visszhangjából végül is megértette, a népi demokratikus magyar jövőnek nem biztos, hogy ő kell. A Velencei Filmfesztiválról már nem tér haza Magyarországra. Rómába megy. Utolsó fillérjeit ruletten teszi meg, és nyer. Ebből telik a vonatjegyre.

A következő évtizedekben francia, nyugat-német, olasz és amerikai filmeket rendez, főként koprodukcióban. Lektűröket (Egy angyal a földön, Tamás bátya kunyhója, Bécsi vér, A kongresszus szórakozik) és fajsúlyosabb munkákat (Lányok egyenruhában, Monsieur Bard különös óhaja) vegyesen. Ha kell, aprópénzre váltja elbeszélő tehetségét – minden rendű-rangú filmjében rendkívül sok történést tud ügyesen összeszőni. Folyamatosan dolgozik, mindenkori közönségét pontosan ismeri, szolgálja. A Monsieur Bard…-ot, melyben a karakteres Michel Simon egy avignoni buszsofőrt alakít, valamelyik francia kritikus például így kommentálta: „Elég különös, hogy az egyik legfranciább filmet egy magyar rendezte…” Ez az 1953-as késő neorealista film egyébként az egyik legszebb munkája, kicsit De Sica A sorompók lezárulnak című filmjét idézi. Egy szívbeteg, behemót buszsofőrről szól, akinek az orvosa bejelenti, nincs már sok ideje hátra. S aki ezért megható kanosszába kezd, hogy életének még utoljára, egy születendő gyermekkel, valahogyan értelmet adjon.

Az ötvenes-hatvanas években népszerű mesteremberré váló Radványinak legendás kapcsolata volt a színészeivel. Sokat köszönhet neki például Romy Schneider. A Lányok egyenruhában intelligens, érzékeny adaptáció, Christa Vinsloe ismert regényéből. A porosz nevelési módszerekbe épp hogy csak bele nem pusztuló törékeny növendék szerepét mintha csak Romy Schneiderre szabták volna. De megvolt Radványiban a felfedezés képessége is. Neki köszönhetjük mi, magyarok például épp Gábor Miklóst – akit az Európa nem válaszol jazz zenekarának karmestereként láthattunk először filmen, a franciák pedig többek közt Louis de Funes-t, Michel Mercier-t. Legjobb magyar tanítványa, Makk Károly szerint, aki ugyancsak legendás színészvezető, „Radványinak hihetetlen érzéke volt ahhoz, hogyan kell egy színészt »megközelíteni«, hogyan kell kihozni belőle, ami benne van. És senki nem tudta nála jobban, hogy nem szabad ráerőltetni a színészre, ami nincs meg benne.”

A csavargó européer 1966-ban tulajdonképpen stílusos befejezést talált különös pályájához. A kongreszus szórakozik című frivol kosztümös filmje zárja külföldi munkáinak sorát, melyben igazán jóízűen gúnyolódik a Napóleon utáni Európa urain.

Pedig Radványi – aki legtöbb filmjének forgatókönyvét maga írta – sokáig ott volt a szerzőiség előszobájában. Az ötvenes évek végén földrajzi értelemben is. Egy angyal a földön című filmjében a Kifulladásig fiatal Belmondója játszik, 1959-ben (!) Godard és Truffaut Párizsában. A filmművészeti újhullámok azonban végül nem érik el. Talán mert ő maga nem hitt benne, hogy a film, mint a festészet, vagy az irodalom, komoly, nagy művészet lehetne.

„Ki a kedvenc filmrendeződ? – kérdi tőle portréjában Nádasy László. – Breughel, a festő. – Vagyis a film szerinted nem művészet? – Szerintem nem. De ezt csak halkan merem mondani, mert a kollégák nem szeretik hallani. A filmben lehetnek művészi elemek, de ahhoz, hogy par exellence művészet legyen, túlságosan múlékony.”

Aztán úgy alakult, hogy lett még egy szép, „művészi” kóda az életművében. Régi tanítványai, mindenekelőtt Makk Károly, erősen csábítják, jöjjön haza. S Radványi nemhogy látogatóba, de végleg hazatér. Sőt, sokkal nemesebb ambíciókkal, mint amiről hatvanas évekbeli lektűrjei árulkodnak, filmet is készít. A Circus Maximus országhatárokon átnyúló történelmi road movie – mi más lenne? Margittay Ági egy Kurázsi mama-szerű cirkuszigazgatót játszik benne a vészkorszakból, egy igazi edzett, kelet-európai túlélőt – alakítása nehezen felejthető. A cirkuszkocsik pedig szétdobált sorsú embereket menekítenek – szökött katonát, merénylőt, tudóst, gyereket, mindannyiunkat – valami távoli, védett világszeglet felé, valahol Európában…

Radványi hatása a magyar filmművészetre a hozzáértők szerint valójában elenyésző. Nehéz lenne disszertációkat írni a témából, valóban. De azért felismerjük őt például asszisztense, Máriássy Félix vagy leghűségesebb tanítványa, barátja, Makk Károly filmjeiben, rendezői alkatában. Tán Herskó János is gondolt rá, mikor a 60-as évek közepén, a praxis és a szabadgondolkodás szellemében megreformálta a Filmművészeti Főiskolát. És van egy filmünk, Szabó István Budapesti mesékje, melyről maga Radványi is úgy érezte, őt folytatja: „Az a villamos, amit teljesen naivan elkezdenek tolni az emberek, mert ki akarnak menni abból a semmiből, amibe kerültek, jelkép. Így lett jelkép a Valahol Európában is, mikor mi mindannyian összeálltunk, és »toltuk a filmet«, gyerekek, felnőttek, munkások, mindenki – egyformán.”

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2008/01 12-15. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9249