KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
   2008/március
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
NEOWESTERN
• Greff András: Új s új lovasok Western a XXI. században
• Klág Dávid: Fals bálványok Jesse James-filmek
• Varró Attila: Fakó horizont Elmore Leonard westernjei
• Nevelős Zoltán: Nyugaton a helyzet Ethan Coen–Joel Coen: Nem vénnek való vidék
OZU
• Karátson Gábor: A tengeri angolna íze Ozu esküvői
MAGYAR KRIMI
• Orosdy Dániel: Angyalföldről szeretettel Tűzvonalban
• Hungler Tímea: Krimiben tudós Beszélgetés Gigor Attilával
• Horváth Antal Balázs: A gravitáció ellenében Beszélgetés a Paráról
• Kolozsi László: A betyár és a becsület Beszélgetés Dobray Györggyel
TELEVÍZÓ
• Deák Dániel: Valóságblöff Pókerarc
FESZTIVÁL
• Báron György: Filmek a Selyemúton Bursa
• Szíjártó Imre: Így jönnek Elsőfilmesek Kelet-Közép-Európában 2.
KRITIKA
• Kovács Marcell: Azonosítás Gyilkos ígéretek – Eastern Promises
• Kovács Marcell: A primadonna és a kisded Nyugalom
• Báron György: Cabiria nappalai Majdnem szűz
• Barotányi Zoltán: A rémség és a szörnyeteg Ellenségem ellensége; A terror ügyvédje
• Győrffy Iván: A világbank elektromos szíve A nagy kiárusítás
MOZI
• Schreiber András: Vérző olaj
• Vajda Judit: Hallam Foe
• Győrffy Iván: Az utolsó óra
• Tüske Zsuzsanna: Juno
• Klág Dávid: Cloverfield
• Parádi Orsolya: Egy bébiszitter naplója
• Alföldi Nóra: A napkirálynő
• Kovács Gellért: A Spiderwick krónikák
• Forgács Nóra Kinga: Mindenképpen talán
• Varró Attila: Rambo 4.
DVD
• Csillag Márton: Balaton retró
• Klág Dávid: Hatalmas szív
• Szalóky Bálint: Nappali őrség
• Pápai Zsolt: Az alvilág királya

             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Saraband

Concerto grosso négy hangra

Kúnos László

Ingmar Bergman nyolcvanöt évesen leforgatta a Jelenetek egy házasságból folytatását.

 

Bergman nem öreg. Újabb műveiben nyoma sincs az öregkor szellemi tüneteinek. Tisztánlátását sem homályosítja el önsajnálat, nem bocsátja meg, ami megbocsáthatatlan, nem tesz engedményeket, nem vár feloldozást, nem bölcselkedik, nem summáz, nem végrendelkezik. Nyolcvanöt éves korában épen őrzi alkotói gépezetét, új és teljes értékű drámai műveket hoz létre, és elhelyezi őket az életmű lassan kiteljesedő tablójában. Nem összegez, nem búcsúzkodik, csak ír és rendez, ameddig erővel bírja.

A Saraband fájdalmasan szép, öregkori mestermű. Bergman korábbi definíciójának kölcsönvételével „partitúra képmédiumra”, dialógus formában írt kamaradráma, A jelenetek egy házasságból ma játszódó, legújabb fejezete. Dialógusos formája ellenére alapszerkezete nem drámai, hanem epikus: a jelenetek érzelmi hullámzása, a konfliktusok kipattanása, feloldódása és feloldhatatlansága azt az érzetet kelti az olvasóban, hogy A jelenetek egy házasságból színpadán váratlanul újra felmegy a függöny, s újabb szeletet kap a darabban feltáruló életnek abból a folyamatából, melynek a szó mélyebb értelmében nincs kezdete, és nincs vége sem.

Négy szereplője van, a Jelenetekből már ismert Johan (86) és Marianne (67), valamint Henrik (63), Johan fia első házasságából és Karin (19), Henrik lánya. Vannak benne még fontos, sokat emlegetett, de nem szereplő személyek is, mint Anna, Henrik két éve halott felesége, Sara és Martha, Johan és Marianne két lánya és Nilsson kisasszony, Johan házvezetőnője.

Marianne meglátogatja volt férjét, Johant, akit évek óta nem látott már, s aki elvonultan él vidéki nyaralójában. A közelben lakik a feleségét még mindig gyászoló Henrik, aki gordonkázni tanítja tehetséges lányát, Karint. Marianne jelenléte felszínre hozza a konfliktusokat, apa és fia hosszú múltra visszatekintő, rossz viszonyát, Henrik és Karin gyengéd, de abnormálisan szoros kapcsolatának elviselhetetlenségét, melynek poklából Karin szabadulni szeretne, még azon az áron is, hogy Henrik kis híján megöli magát. Miközben minden kapcsolat rossz, apa és fia gyűlöli egymást, nincs működő házasság, nincs meghittség és bizalom, nincs hagyományos családi élet, a darabot mégis átlengi a hiány fájdalma, a szeretet, az összetartozás iránti sóvárgás.

A Saraband mesterien megírt és megkomponált kamaradarab, a régebbi Bergman művek közül a Rítushoz és az Őszi szonátához áll legközelebb. Páros jelenetek füzére, mint a Rítus, melyet Marianne rövid prológusa és epilógusa foglal keretbe. Az összesen tíz jelenetben mindenki beszél mindenkivel, a témák mint a fúga motívumai fonódnak egymásba, s nemcsak a kompozíció, hanem maga a téma is (részben) zenei: a darab egyik érzelmileg súlyos pillanatában Karin eljátssza Bach ötödik csellószvitjének negyedik tételét.

„Concerto grosso négy hangra” – fogalmazta meg Bergman egyik nyilatkozatában a Saraband műfaját, s helyezte el a címében Bach csellószvitjeinek lassú tételeire utaló kamaradrámát a zenei asszociációk világában. „Minden művészet zenévé szeretne változni”– írta Walter Pater a XIX. század hetvenes éveiben Giorgione festészetének elemzése kapcsán, s Bergman munkássága, visszatekintve, mintha e kijelentés érvényességét igazolná. Mintha az ő művészete is folytonosan a zene törvénye vagy alapelve felé törekedne. Nemcsak úgy, mint az Őszi szonátában és most a Sarabandban, a zenészi pálya, a zenélés mint paradigmatikus művésztéma felmutatásában, és nemcsak úgy, mint a Varázsfuvolában, magának a zenének a megjelenítésében és megszólaltatásában, hanem írásművészetének és drámai látásmódjának lényegileg zenei alapelvében is. Az új mű minden eddiginél egyszerűbben és pőrébben mutatja meg a Bergman-művek, a Bergman-filmek szilárd alapzatának: a dialógusnak a szerkezetét és működését. Johan, Marianne, Henrik és Karin hangja felismerhetően egyéni és hiteles szólamként szól, de mindig csak a másik hanggal együtt, a kettő együtteséből születik meg a „zene”, a drámai helyzet feszültsége, az érzelmek játéka. Egyetlen szót sem ejtenek fájdalomról, sóvárgásról, vágyról, halálfélelemről, de mindvégig ez a „zene” szól a Saraband metszően éles, keserű, kegyetlen, szarkasztikus dialógusaiban.

Korábbi fogadalmaival ellentétben – mármint hogy több filmet nem csinál –, a Sarabandot Bergman maga forgatta le a régi szereplőkkel, Erland Josephsonnal, Liv Ullmannal, ráadásul új technikával, digitális kamerával. A film előbb-utóbb remélhetőleg Magyarországra is eljut. A svéd kritika már megkezdte nyilvánvalóan önéletrajzi motívumainak szétbogozását és elemzését. Elsősorban a fiát kisgyerekkora óta szinte irracionálisan gyűlölő-megvető apa figurájában ismerik fel a gyermekeivel köztudottan nem törődő rendező önarcképét, Dorian Grey-képmását. Az efféle felismerések ugyan nem sokra vezetnek, hiszen a szerző bizonyos módon minden szereplőjében „benne van”, mégis figyelemre méltó, hogy A nap végétől kezdve a Fanny és Alexanderig az apa-fiú viszonyt számos filmben feldolgozó Bergman ezúttal nem a megalázott, megbüntetett, eltaszított fiú helyzetéből indul ki, hanem mintegy visszatér A nap vége Isak Borgjához, a rideg apa nézőpontjához. A különbség az, hogy Isak Borgnak megadatott a feloldozás, végső látomásában újra gyerek lehetett, szülei várták integetve a túlsó parton. A nyolcvanhatodik évében járó Johannak a ráboruló éjszakából már nem integet senki.

 

Ingmar Bergman, Sarabande, fordította Kúnos László, Európa, 2003.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/02 26-27. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1770