Láttuk mégAz élet csodáiBikácsy Gergely
A forgalmazó tenyérbemászóan giccses magyar címet választott, nem is hinné, milyen helyesen. Erről a bosszantóan szépelgő filmről némi csodálkozással tudok csak szólni. Csodálkozom, hogy a vietnami rendező, aki első, többszörös fesztiválgyőztes, világot meghódító filmjében (A zöld papaya illata) lélegzet-elállító finomsággal kerülte el a szépség ábrázolásánál ott ólálkodó olcsó giccset, most finomságot mímelve pancsikol a langyos, habfürdős vízben. Csodálkozom, mert fesztiválgyőztes és világhódító második, másfajta filmjében (A riksás fiú) is tehetségesen és ügyesen lavírozott a hatásvadászat és sokkoló realizmus közti sávban. Most sajnos megint más, „emelkedettebb” igénnyel Európának készített filmet.
Színpompás, „finom”, lassú látvány. Selymek, aranyhalak, zöld kertek. Afféle Rózsadombnak néztem a helyszínt, mely a film szerint Hanoi volna. Három nővér mindennapjait látjuk egy teaházban. Mindegyikük titkot rejteget, és anyjuk halálának évfordulóján talán szembenéznek titkaikkal meg elfojtásaikkal. A teaháznak a legidősebb a tulajdonosa. Másikuk férje író, aki egyszercsak repülőre ül, és az ezer kilométerre levő Saigonba (Ho Shi-minh-város) utazik, hogy ott elegáns szállodába költözve fejezze be készülő regényét. A nővérek, férjeik, üzletfeleik és a magántulajdonú teaház vendégei franciául beszélnek, a déli fővárost régi nevén, csak Saigonként említik, sőt, egyszer mellékesen mások „vállalat-alapításáról” is szó esik. Figyelemreméltó gondok, mormoltam, és röpke félóráig azt hittem, hogy talán a hatvanas években, még a háború előtti időkben járunk, és a láthatóan polgári jómódban élő teaház-família akkor települt haza Párizsból – nem is sejtve, hogy jön majd a vietkong. A vörös lobogós vietkong valóban jött, többmillió áldozatot követelő, hosszú és diadalmas felszabadító háborúval, amelynek az volt a célja, hogy Vietnam földjén délen, Saigonban se lehessen az embernek magántulajdona, teaháza (vállalata meg pláne), és írókat csak az állam fizethessen, utaztathasson és pénzelhessen, valamint küldhessen átnevelő táborba. Nagyot tévedtem: a saját költségén luxusszállóban dolgozó író napjainkban vívódik mobiltelefonon. Mit szólna Ho Si-minh és a sok bozót-komisszár ehhez a modern, újmódi kommunista Vietnamhoz? Avagy talán már a filmnek ez a külső, valósághűnek szánt rétege, felszíne is hamiskodó? Ilyen a mai Vietnam polgári-értelmiségi rétegének mindennapja, életmódja, vagy csupán annyira igazi, mint ahogy itt mindenki franciául cseveg, szinkronnal vagy anélkül?
Nehéz a válasz: fogalmam sincs a vietnami társadalomról. Nekem ugyan kicsit büdös ez a hamis francia filmekből idetévedt regényíró (bár, ha a Vogue-magazin saigoni munkatársa, akkor reálisabb, csak vajon miért nem mondja?), de Az élet csodáit nem társadalomtudományi hitelesség okán tartom émelyítőnek. Ettől még művészi értelemben igaz lehetne. Sajnos nem az, mert lélektani titkok mögött a szappanoperák kliséi rémlenek. Nem az, mert a csendes képsorok fényesre lakkozott szemléletről, ál-valóságról árulkodnak; nem az, mert a családi rejtelmek, akár fény derül rájuk, akár nem, feledhetőek és érdektelenek – szépelgő és hamiskodó filmes ábrázolásmódjuk miatt. Az egész olyan, mintha egy értelmiségi utazóiroda finomkodó propaganda-műve volna: csak semmi politika, felejtsük el, más idők járnak: inkább a mindennapok giccse. Finom máz alatt vastagon: belefér egy Courts-Mahler-es ízű „Senki szigete” is a déltengerek képesmagazin-öblén (vagy hogy’ is), ahol egy házasságban megszürkült idősödő férfi ifjú és tiszta élettársra talál. A néző meg jajdeszép filmre.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1002 átlag: 5.55 |
 |
|
