Láttuk még

Az éneklő kutya

Lajta Gábor

Jack London világát filmre venni eléggé reménytelen vállalkozás. Mert hiába csábító a kaland, az egzotikum; a film inkább drámai műfaj, mintsem regény, vagy novella. Nehezen bírja a laza szerkezetet és képtelen (vagy csak nagy erőszaktevések árán) megjeleníteni a belső monológokat, és a Jack Londonra annyira jellemző végsőkig redukált fizikai lét és szenvedés leírásait. Ráadásul a filmen egy bogárnyi rezzenést óriásivá kell nagyítani, hogy látható legyen.

Egy igazi London-adaptációnak tehát sajátos, új filmnyelvet kellene teremteni a mondanivaló kifejezésére. Az éneklő kutya meg sem kísérti az előbbi feladatot: fáradt kalandfilm, amely nem csigázza fel az érzékeinket, de kirívó rosszaság sincs benne. A hálásabb mozinéző előtt ez a rendezői fásultság még távolságtartásnak, reálisabb ábrázolókészségnek is látszódhat. Tény, hogy a szinte esetlegesen továbbgördülő történetből kirajzolódik Jack London világa: a szabadság és a szabadság korlátai, a véletlen és az engedés a véletlennek, és legfőképp a szabadság elnyomása. A megjelenítés érdekessége a rusztikus, nyers színészi játék és az ízes szinkronhangok, valamint az a furcsa, kicsit bugyuta igénytelenség, ahogy a rendező egymás mellé rakja az eseménykockákat, mintha sörivó főhőséhez hasonlóan ő is állandóan imbolygó objektívon át nézné a világot.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1981/11 45. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7279

Cikk értékelése:

szavazat: 904 átlag: 5.5