KritikaAranymadárMagányos lovagVarga Balázs
Középkor az ezredvégen, meditáció élet és halál között, egy lovag vívódásai fekete-fehérben.
A főiskolán operatőrként végzett Szaladják István rendhagyó alakja a mostani fiatal filmes újhullámnak. Sikeres vizsgafilmmel (Favágók), Közjáték-epizóddal, féltucat önálló filmmel, számtalan rövidfilmes operatőri munkával a háta mögött még mindig kevesen ismerik a nevét; a közönség először az idei szemlén díjnyertes Aranymadár kapcsán figyelhetett fel rá. Ezúttal mégsem az alkotó személye, hanem a film a meglepő: az Aranymadár majd’ minden szempontból kiválik társai közül. Lovagi történet a XII. századból, az élet, a halál, a szerelem mibenlétét boncolgató, spirituális, fekete-fehér film – nos, ez nagyjából épp az ellentéte annak, amit egy mai fiatal filmestől várni szoktunk. A spiritualitás persze gyakori vendég az ezredvégen, csak nem a kortárs magyar filmben. Szaladják rövidfilmjében Kuroszava és Bergman árnyalakja kísért, és nem Besson vagy Tarantino szelleme.
Lassú, akciók nélküli mozi ez, a képek és a meditáció viszi előre, nem pedig a cselekmény. A félórás film java része vízió, halálos álom, látomás-jelenet, kívül az időn és kívül az emlékezésen. Kitartott, nyugodt képek és kompozíciók, higgadt belső monológ: az Aranymadár érezhetően letisztult koncepció alapján, ha szabad így fogalmazni, szinte kézműves aprólékossággal építkezik. A kürenbergi lovag históriájából mégsem lesz személytelen, távolságtartó film. Szaladják nyilatkozataiból, de még a lüktető, szenvedélyesen emelkedett irodalmi forgatókönyvből is érezni, hogy nagyon mélyen megélt témáról, személyes ügyként kezelt történetről van szó.
A tiszteletreméltó műgond és kidolgozottság azonban kevés, ha a feszültség és az erő hiányzik a filmből. Nem a drámát kérem számon: a halál elfogadásáról, a megtisztulásról és a spiritualitás titkának megértéséről szóló filmben nem zajos konfliktusoknak vagy felkavaró vallomásoknak kell hordozniuk a súlyokat. Az Aranymadár esetében azonban a míves képi világ és az erősen megemelt, költői szöveg sajátos átfedésbe kerül, és ezáltal visszavesznek egymás erejéből. Hiába tetszetősek a képek, hiába mégoly lírai a belső monológ, ha pusztán párhuzamosan futnak egymás mellett, sosem fognak találkozni. Olykor az volt az érzésem, hogy egy fotósorozattal párosított hangjátékkal van dolgom: külön-külön tán lenyűgöznének, így együtt azonban nem tudják fogva tartani a figyelmemet. Az egyszerű és tiszta képek egyszerűen és tisztán omlanak össze a szöveg súlya alatt. Lebbenő fátyol, rebbenő sólyommadár, gyönyörű ifjú hölgy – nem túl ismerős ez így? Szép, de azért gyanúsan szép. Közhely-gyanúsan. Ami hallatszik, az látszik is, a Szemző Tibor higgadt, monoton hangján megszólaló belső monológ majd’ minden egyes mondata megelevenedik. Egybefonódik álom, látomás és valóság, mégsincs titka a képeknek, a történet rétegei nem válnak el egymástól. A halálélmény megrendítő ereje és a spirituális gazdagság hiányában az Aranymadár nem képes elemelkedni a földtől. A kevésbé nyitott vagy kevésbé érzékeny néző pusztán a kompozíciók vagy a szöveg szépségét érzékeli – ez viszont harminc percre túlságosan sovány élményt jelent. Nézőnek, kritikusnak, halálra váró lovagnak egyaránt.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 378 átlag: 5.34 |
 |
|
