KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
   2009/január
BRIT NOIR
• Kovács Marcell: Fekete szurok Brit noir
• Sepsi László: Férfitársaságban Guy Ritchie gengszterfilmjei
FRED KELEMEN
• Forgách András: Hattyú szénhalmon Fred Kelemen
• Csillag Márton: Az ember árnyéka Beszélgetés Fred Kelemennel
NÉMET ÓLOMIDŐK
• Földényi F. László: Törékeny önismeret A Baader–Meinhof-ügy
IZRAEL MOZIJA
• Kolozsi László: A harag földje Izraeli filmek
• Gorácz Anikó: Filmterápia Libanoni keringő
TRUFFAUT ÉS TATI
• Ádám Péter: A férfi, aki szerette a mozit François Truffaut – 4. rész
• Bikácsy Gergely: Hulot úr évszázada Jacques Tati, a marslakó
FORGATÓKÖNYV
• Krigler Gábor: Sorvezetők A filmírás oktatása
• Baski Sándor: Adaptáció Hogyan írjunk közönségfilmet?
MOBILTÉVÉ, NETMOZI
• Deák Dániel: Tévézzünk a hálóban! Net-tévé
• Schreiber András: A kalauzhal tudathasadása Maroktévé, mobilmozi
• Gorácz Anikó: Eljövendő e-jövő Net-mozi
KRITIKA
• Hungler Tímea: Anno Domina Báthory
• N. N.: Filmek Báthory Erzsébetről
• Csillag Márton: Az előző rész tartalmából Valami Amerika 2.
MOZI
• Varró Attila: A hercegnő
• Vajda Judit: Mexikói képeslap
• Kolozsi László: Cselek
• Baski Sándor: Veszélyes Bangkok
• Sepsi László: A zsaruk becsülete
• Tüske Zsuzsanna: Nők
• Fekete Tamás: A törvény gyilkosa
• Pápai Zsolt: Transsiberia
• Klág Dávid: Rec
• Kárpáti György: Halálos közellenség 1-2
• Forgács Nóra Kinga: Frost/Nixon
• Nevelős Zoltán: Sukiyaki Western Django
• Géczi Zoltán: Vexille
DVD
• Pápai Zsolt: A tolvaj
• Alföldi Nóra: Áramlat
• Varga Zoltán: Psycho II, Psycho III
• Varró Attila: A repülő guillotine

             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Magyarország, szerelem

Hűlt hely

Schubert Gusztáv

Egy fiatal filmesnek körül kellene már néznie végre Budapesten, megél-e még benne a szerelem.

 

Nincsenek már igazi nők ezen a világon, bukott dámák és demi-monde-ok lakják. Szindbád búsult el így a századelőn, mikor pedig még dús embertelevény tenyészett körülötte, mindenféle fura arcok kandikáltak ki az ős dudva, muhar közül, különös regények indáztak a magyar ugaron, és a modern nevelődés futószalagrendszere még meg sem nyikordult. Mit szóljunk mi, száz év dresszúra, gleichsaltolás, heroikusnak képzelt gyomirtás, bódultan korrekt kereszteshadjárat után.

Nemcsak a fákat lehet kiirtani, az emberi természet gazdagsága éppolyan veszélyben van tőlünk, mint az esőerdők, az ózonpajzs vagy a Darwin-pintyek. Sokféleképpen lehet tönkrejutni. Például úgy, ha két nemből csak egy marad. Hogy mi lett a férfiakkal, hagyjuk másik alkalomra. A férfi nem eszményi lény; evő, ivó, gyilkoló baromállat, egyszersmind ostorra, egzecíroztatásra szoktatott hunyászkodó cirkuszi fenevad, jól elvan a szadista történelemmel.

A nő kényesebb, a barbár korokban éppoly kevéssé hihető, mint a pisztráng a műtrágyalétől zavaros patakban.

Rezignáltan idejegyzem: A nő kihalóban.

Aki nem hiszi, járjon utána: a magyar moziból már kihalt. Ha felbukkan egyáltalán, már csak a partra vetett nőt látjuk: a Csajokban, a Presszóban egyedül a hisztéria maradt a tegnapi nőiségből, a vergődés kétségbeesett gyönyöre. A nő azért ennél egykor, nem is olyan régen, többet tudott. Nagyon megadtuk magunkat a realitásnak: minden a lehető legrosszabbul van a legrosszabb világon. Nem mintha volna kristályvíz, tiszta forrás. Az nincs sosem. Nem az elomló romantika hiányzik, az igazi romantika karcosabb. A képzelet dac: 99%-ban megadhatom magam a valóságnak, de az az egy homokszem csak azért is csikorogjon.. A nő: istenérv. A világ mégsem annyi, amennyinek látszik.

A mai magyar filmből nem hallom ezt az istenérvet.

A hitet, hogy egy postáskisasszonyban is asztrállény lakik. Ha hagyják.

A szerelem démodé lett, lesüllyedt kultúrjavak sorsára jutva a ponyvára került. A magasművészet kiszikkadt szkepszise – a kommersz halálos édessége. Nincs más választás. Nincs hova menni.

Hogy mennyire nincs, azt az a kevés kudarcba fulladt kísérlet mutatja, ahol a filmes megpróbálta saját képzeleténél fogva kiemelni magát a valóságból, mondván a szerelem bennünk van, elég elgondolni. Az író mindenható, a filmesnek azonban abban az egy százalékban kell gondolkodnia, s nekünk, szakmákba, hitekbe, eszmékbe gyömöszölt evilági lényeknek, szintén csak ennyi adatik meg. Az érzékek iskolája és az Anna filmje például attól omlik össze, hogy nem veszi komolyan azt az átjárhatatlan űrt, ami a szöveg szabadsága és a kép szomorú végessége között sötétlik. Esterházynak elhisszük, hogy Psyché akár ma is újjászülethet, hogy a sörgyári capriccio dallama változatlan derűvel szökellhet, a prózájából készült filmek viszont akaratlanul is az ellenkezőjéről szólnak: mennyire nem illik ebbe a világba a szerelem. Ami a mondatokban még otthon van, a mai tárgyakban, ruhákban, gesztusokban, élethelyzetekben már nem ismer magára.

A valóság mindig határt szab a képzeletnek. Jó lenne tudni, most éppen hol tart a küzdelem, mennyi oxigén maradt a mindennapokban. Elfér-e mondjuk egy tanárnő órarendjén a szerelem. Hogy mi van, ha nem, az Édes Emma, drága Böbében láttuk. De ha mégis, azt színről színre, képről képre nem filmgyári mondatokban, nem gyárilag beszkennelt képen látjuk-e még valaha magyar filmen? Anouk Grinberg például Az én pasimban káprázatos szerelmes kurvát játszik, nálunk nincs ilyen? De van, a Könnyű vérben látjuk is, és mégsincs, mások a mondatok: a párizsi szajha Stendhalt szív be, ha kinyitja manzárdszobája ablakát. Ami persze képzelgés, de próbálna Szomjas így képzelegni, szavát se hinnénk. De hogyan élte túl a huszadik századot a francia nő, és hová tűntek a mi asszonyaink, hol cseszte el Budapest a sorsát? Nincs kérdés, nincs válasz.

Ezért nem tölt el maradéktalan lelkesedéssel, hogy sorra születnek az érzéki, barokkosan gazdag szerelmes filmek, amelyek a szűkös létre vad álmodozással válaszolnak (Altamira, Az alkimista és a szűz) vagy a mikroreáliák, amelyek megelégszenek a kisvilág takarónyi melegével, mint a Rám csaj vagy a Cukorkékség, ami végül is éppoly távoli és szürreális, mint a féktelen ábrándozás a kalandos-szerelmes Tündérországról. „– Mi van? – Semmi. – Akkor jó.” A Rám csajban ez a villámcsapás-szerelem nagydialógja volna, két porszem, ha lángra lobban; talán mégsem ez az utolsó mondat a szerelem könyvében. Az álom a szürrealistáknál még lázadás volt, ma az álmodozó megadja magát a botránynak: a szerelem, amiből hiányzik a valóság, lepaktál a valósággal, amiből hiányzik a szerelem. A realista viszont a lehetetlent kísérti meg, mikor a nőt keresi a sivár díszletek között.

Aki filmre viszi újra a szerelmet, nagy tettet visz végbe. Mert ha lesz film a szerelemről, lesz szerelem is. Ha valaki mondjuk, megtalálná a pesti utcán is – 1999-ben, 2000-ben – A részleg hősnőjét. Egy makacsul szabad embert, egy álmodozó realistát.

„Io voglio una donna!” Nőt akarok. Nem is egyet. Másodpercenként 24-et. Legyen sötétség! Mozi, igazi nők a vásznon, bérelszámolók, tanárnők, postáskisasszonyok, sarki kurvák, projekt managerek, technikusok, pultoslányok; karcsú bokákon ringó világmindenségek.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/07 18-19. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4508