KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
   2009/február
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Takács Ferenc: Harold Pinter (1930-2008)
MAGYAR MŰHELY
• Kovács András Bálint: A negyedik dimenzió A Sátántangó tizenöt éve
• Mátyás Péter: A kamaszkor útvesztői Beszélgetés Sopsits Árpáddal
• Kolozsi László: Mindenki a magáét
CRICHTON
• Beregi Tamás: Crichton-próféciák Michael Crichton
AUSZTRÁLIA
• Varró Attila: A szivárványon túl Ausztrál vadnyugat
BLAXPLOITATION
• Vágvölgyi B. András: Büszkék és feketék Blaxploitation – Sweet Sweetback…
• Teszár Dávid: Egy elfeledett szuperhős Jim Kelly
FESZTIVÁL
• Klág Dávid: Re-animátor Anilogue
• Báron György: Vissza Afrikába Karthágó
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: Magnum nélkül Elcserélt életek; Gran Torino
• Mátyás Győző: Az idő fonákja Benjamin Button különös élete
MOZI
• Schreiber András: Milk
• Vajda Judit: A kuszkusz titka
• Nevelős Zoltán: A szabadság útjai
• Alföldi Nóra: Melegkonyha
• Pápai Zsolt: A látogató
• Tüske Zsuzsanna: Vérvonal
• Forgács Nóra Kinga: Profi bérgyilkost keresünk
• Varró Attila: Az igenember
• Baski Sándor: Valkűr
• Parádi Orsolya: Volt
• Sepsi László: Spirit – A sikító város
• Teszár Dávid: Wonderful Days
• Vincze Teréz: Te, aki élsz
DVD
• Géczi Zoltán: A bosszú
• Tosoki Gyula: Az örökös
• Varga Zoltán: Trapéz
• Pápai Zsolt: És Isten megteremté a nőt
• Horeczky Krisztina: Halálos glamúr Csillogás
FESZTIVÁL
• Hámori György: Papírvilág, gyurmaemberek Anilogue-interjúk

             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Az órák

Könyvsors

Békés Pál

Senki sem fél már Virginia Woolftól. Első a bestseller-listán.

 

Mindenekelőtt vegyük számba, mi mindenről van szó. Először is Virginia Woolf talán legjobb regényéről, az 1925-ös Mrs. Dalloway-ről. Továbbá egy másik regényről, melyet Michael Cunningham írt javarészt a Mrs. Dalloway hatására. A kötet Az órák címen látott napvilágot 1998-ban, és alig jelent meg a boltokban azon nyomban záporozni kezdtek az elismerések: az amerikai PEN klub Faulkner-díját a Pulitzer-díj követte.

Végül pedig az utóbbi regényből készült filmről.

A három mű szálai sokszorosan átszövik egymást, bizonyos értelemben még az időben visszafelé haladva is, hiszen Cunningham azt a címet adta sikerkönyvének, amit eredetileg Woolf szánt saját művének, ám az utolsó pillanatban meggondolta magát. Ebben az értelemben Cunningham mintegy újraalkotta a Woolf-regény egy korai változatát, és ezt beleszőtte saját történetébe, amiként részben újraalkotta az írónőt is, azzal, hogy megtette regénye egyik valóságos és fiktív elemek keverékéből gyúrt hősének. A Mrs. Dalloway új olvasói pedig (hiszen elegendő volt a mozisiker előszele is, és azonmód feltámadt az érdeklődés a karcsú kötet iránt; a könyv az óceán mindkét partján megjelent a bestseller-listákon) már a film szűrőjén keresztül látják Woolf remekművét.

Tuti siker – fölényeskedhetnénk. De hát nem az. Különös istenkísértés, az érzelmes és az érzelgős határán balanszírozó hollywoodi bravúrária, átélhető fájdalmak, megrendítő veszendőségek és értelmezhetetlen szenvelgések feszesen szerkesztett vegyüléke. A mindennapi létben lappangó halál rettenetének megérzékítése és a már-már kötelező leszbikus vonzalmakból és AIDS-horrorból összeeresztett giccs elegye. Ez mind. „Megrendítő remekmű” – írja egyik kritikusa. „Elismerésre méltó, szeretetre nem” – így a másik. „Vigye az Oscart, aztán felejtsük el” – suhint oda a harmadik. A film – mely néhány apróbb változtatástól eltekintve hűen követi Cunningham regényének szerkezetét – három szálon fut.

Az első – legkisebb terjedelmű – Virginia Woolf életének azon napját követi, melyen elkezdte írni a Mrs Dalloway-t (akkor még Az órák címen) s ezt a regénytörténeti jelentőségű pillanatot ravaszul összemossa az írónő életének utolsó óráival s a végjátékkal, amikor súlyos depressziójától gyötörve, kövekkel a zsebében belegyalogolt a jéghideg Ouse folyóba. Ez az előrevetített, prológusként felmutatott öngyilkosság pendíti meg a film alaphangját.

A második szál Laura Brown Los Angeles-i háziasszony egy napjának története az ötvenes évek elején, amikor férje születésnapjára készülve tortát kellene készíteni urának, ám egyetlen vágya van, hogy békében olvashassa a Mrs. Dalloway-t, melynek varázslatos világa mintegy beszippantja, magához hasonítja, olyannyira, hogy elhagyván otthonát, elmegy egy szállóba, öngyilkossági gondolatoktól kísértve, ám nem követi el a végzetes tettet, csak olvas néhány órácskát, majd hazatér.

A legterjedelmesebb történet napjaink Manhattanjét idézi, ahol Clarissa Vaughan (keresztneve véletlenül azonos a Woolf regény címszereplőjének keresztnevével, barátja Mrs. Dalloway-nek becézi) arra készül, hogy este partit adjon AIDS-ben haldokló, nemrégiben díjazott költőbarátja tiszteletére. A cselekmény szintjén pontosan ugyanazt teszi, mint a Woolf regény hősnője: jön, megy, cseveg, vásárolgat, partit szervez, ringatódzik egy átlagosnak induló hétköznap hullámain.

A három szál közül kettő, a két amerikai végül összeér: a reménytelen vergődésének öngyilkossággal véget vető beteg költő anyja – mint kiderül – Laura Brown, aki annak idején végül is öngyilkosság helyett csupán hátat fordított családjának és új életet kezdett a kontinens másik végében.

Mindhárom eseménysor egy-egy átlagos júniusi napon játszódik – akárcsak a Mrs. Dalloway – s mindhárom banális, apró eseményekből építkezik, amennyiben egy csokor virág megvásárlása, egy torta elkészítése, egy mondat leírása életünk közhelyei közé tartozik – akárcsak a végső banalitás: a halál. Mert hiszen e körül forog a film, ez az a közös mag, mely kapcsolatot teremt az egymástól térben és időben oly messze szaladó szálak közt: a halál szüntelen kísértése és az egyetlen – noha csak ideiglenes – menekvést kínáló szeretet iránti olthatatlan szomjúság.

Szűk terekben, javarészt belsőkben és végső soron legbelül, a lélek világában játszódnak ezek a történetek. Feszültségüket nem az események sodra, hanem a viszonyok dinamikája adja. Minden képkocka a harsányság, a külsődlegesség, a szüntelen rohanást, a sebességet minimálkövetelménnyé avató szemlélet antitézise.

Meglehet a film a különböző típusú európai és amerikai érzékenységek között a giccshatáron egyensúlyozva, olykor átlépi a mesgyét, mégis, olyasmit tesz, amire igen régen nem volt példa: kultusszá emel egy irodalmi művet, kultusztárggyá avat egy könyvet és kultikus személyiséggé teszi a huszadik század egy nagy íróját. Beemeli sokak populáris mítoszai közé a kevesek egyik elitkulturális mítoszát. Mindezt abban a filmvilágban, mely a világirodalmat csakis alapanyagnak, alkalmanként haszonnal végigkutatható szüzséraktárnak tekinti.

Vonzó kísérlet. Még az sincs kizárva, hogy nálunk is lesznek, akik kézbe veszik a Mrs. Dalloway-t.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/04 54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2153