KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
   2009/március
KRÓNIKA
• N. N.: A 40. Magyar Filmszemle díjai
FEKETE AMERIKA
• Boros Gábor: Egy slukk New York Spike Lee rebellisei
• Géczi Zoltán: Lent, a Mississippi szívében Blues és film
• Schreiber András: A bőrszín prófétája Oscar Micheaux
• Orosdy Dániel: Virgil Tibbs Amerikája Forró éjszakában
TINIFILMEK
• Hirsch Tibor: A megszelídített dúvad Tinivámpírok
• Sepsi László: Dzsihád-generáció Kamaszhorror
• Varró Attila: A kéreg alatt Coraline és a titkos ajtó
• Alföldi Nóra: Az ártatlanság kórja High School Musical
SZKRIPT-HORROR
• Kolozsi László: Hollywoodi elsősegély Lidércnyomás forgatókönyvre
• Hamar Péter: „Az isten homloka” Móricz, a forgatókönyvíró
MOZITREND
• Deák Dániel: A mozi térben él tovább
KÖNYV
• Pápai Zsolt: Zsenik a ponyván
• Harmat György: A sztár ezeregy arca
KRITIKA
• Stőhr Lóránt: A mások pokla
• Schubert Gusztáv: Totálkár Koccanás
• Barotányi Zoltán: Ez az a sótörés? Fonyó Gergely: Made in Hungaria
• Wostry Ferenc: Szép remények Gettómilliomos
MOZI
• Nevelős Zoltán: A felolvasó
• Kolozsi László: Kilencedik mennyország
• Pápai Zsolt: Akaratlanul
• Baski Sándor: A világ nagy, és a megváltás a sarkon ólálkodik
• Schreiber András: A Baader–Menhof csoport
• Tüske Zsuzsanna: Kétely
• Margitházi Beja: Marcela
• Varró Attila: Largo Winch
• Vajda Judit: Hét élet
• Forgács Nóra Kinga: Téli utazás
• Ádám Péter: Tintaszív
DVD
• Hungler Tímea: Nosferatu/A vámpír árnyéka
• Teszár Dávid: Meghallgatás
• Pápai Zsolt: Az igazság malmai
• Alföldi Nóra: A hiba nem az ön készülékében van

             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Madár a tükörben

Jeles András

Minthogy a festészetben az isteni magány sejthető, a film másfelé vette az irányt: az irodalomhoz pártolt.

 

A „Szűz”

 

Tanulságos helyzet: a filmipar, akár egy szűzlány, foggal-körömmel ellenáll minden behatolási kísérletnek (tudni sem akar „művészetről”), aztán titokban, így-úgy mégiscsak megtörténik a dolog, s lám, idő múltával Mr. Hollywood alig leplezett büszkeséggel beszól, hogy anyai örömöknek néz elébe (a kicsi és a bankszámla egészséges), majd kacsint, ami azt jelenti, hogy a vőlegény megint csak egy európai strici, az újhullámmal érkezett, és persze ki van rúgva.

Nem is az a legképtelenebb, hogy a társadalmi forgalomban a művészet áruvá változik, hanem az, hogy ebben a folyamatban tökéletesen érvényét veszti és mintegy ellentétébe fordul: a káosz része és protagonistája lesz.

 

 

„Mint különös hírmondó”

 

Nem, nem hiszem, hogy olyan nagyon ráijeszthetnék a hollywoodi kollégákra (nem a munkanélküliekre, hanem a filmesekre célozok!), ha egy szép napon bemondanám, hogy vigyázzanak, mert elég kevés történet létezik, jószerével talán nincs is több négy-öt történetnél, más kérdés, hogy óriási szerencséjükre ezt náluk senki se vette észre, illetve aki észrevette, az mélyen hallgatott, nehogy rábizonyítsák, hogy nem létező történetekkel manipulál – szóval nem remélném, hogy egy ilyen közérdekű bejelentéstől egyből elejtenék a hamburgert vagy az éppen kéznél levő velencei zenélő gondolát, majd felindultan megálljt kiáltanának egy csapat bevetésre induló intelligens, illetve kevésbé intelligens fegyver- és pirotechnikusnak...

De azért – „mint különös hírmondó” – egyszer bemondanám!

 

 

Verseny

 

Nevetséges, hogy a „szellemi termékek” valami obskurus versengés jegyében születnek, s az így gerjesztett alkotmányok legmagasabb ambíciója akkor teljesül, ha sikerül holmi közös többszörös, a derék átlag díszes fegyverzetében megjelenni.

A „nagyközönség” mélységesen tiszteli a „Vallást”, „Tudományt”, „Művészetet”, mert határozottan érzi, hogy ezek azok a hatalmas intézmények, amelyekből az ő alávetettsége, árnyékélete következik; joggal tekinti hát például a művészeti termékek érintését a „Haza” és az „Atya” szavához foghatóan rémületesen ismerősnek, tiszteletreméltónak.

 

 

A Néma

 

Mire való a művész őrülete?

Arra, hogy kivigye az illetőt a reális feltételek köréből, hogy elhitesse vele; a Természet és minden Teremtmény éppen az ő kezemunkájára vár, hogy felismerje teremtettségét, ügyefogyott, szótlanságra kárhoztatott létezését.

 

 

Testvéri fogadalom

 

Szimptomatikus tény, hogy a „filmművészet” a festészettől szinte semmit se tanult (itt most elfordítjuk tekintetünket attól a néhány nevetséges és szomorú próbálkozástól, amely tanúsítja, hogy azért akadtak, akik ezt mégis megkísérelték – „festői kompozíciók”, „sfumato” és hasonlók erőltetésével -, de csitt, ne tovább!), az irodalommal való kapcsolatait viszont egészen korán kifejlesztette és ápolta.

Meglehet, hogy ebben a választásban mélyen fekvő tendenciák, késztetések jutnak felszínre, elsősorban a populárishoz, a könnyen-gyorsan eladhatóhoz való ragaszkodás.

Megállapítható, hogy változatos, lehangoló története során a film elkerülte mindazon lehetőségeit, amelyek az anyag, a technikai arzenál spirituális tendenciáit teljesíthették volna ki.

A festészettől például nem a világítást vagy a centrális perspektíva (etc.) kezelését kell megtanulni – hiszen ezen a téren élesen eltérő feltételek uralkodnak a két médiumban -, hanem a festői mentalitást, a szakadatlan éberséget, a fehér felület előtt támadó horrort és kétségbeesést, a tökéletes naivitásnak a tökéletes szakmai készenléttel való feszültségét, azonosságát, a kéz munkájának gyermeki irányítását, valamint a végzetszerű feladat csöndes elfogadását, hogy tudniillik a látható kép a Nemlátható felidézésére szolgál – szóval hogy a festészet szakrális foglalatosság. (Minden ecsetvonás a kép univerzumát érinti: létrejön-e vagy a káoszba hull.)

Nos tehát: minthogy errefelé az isteni magány és hasonlók sejthetők, a filmművészet másfelé vette az irányt – az irodalomhoz pártolt.

Az a benyomásom, hogy sok irodalmi nagyság elsősorban feddhetetlen nyilatkozataival és szembetűnő középszerűségével hódította meg a közönséget, valamint a kritikusok többségét.

 

 

Pedagógia

 

Amint a modern társadalmakban a gyermekkor arra szolgál, hogy a zseniális-tündöklő lényből szabályos pléh-polgár képződjön (lásd: pedagógia), ugyanígy: a lélek és test legszebb képességei a művészeti termelésben az egyenletesre kalapált állampolgár szerény, kiszámítható igényeihez alkalmaztatnak.

 

 

Filmkép-sztori

 

Ha a filmkép (beállítás) kvalitásai megőrződnének az elbeszélés menetében, ez szinte áthidalhatatlan akadályokat képezne a sztori szolgálatában álló narráció számára; ebből következik, hogy a sztori üzemszerűen szétroncsolja a képi diszciplínát, átgázol a kép plasztikus, tartalmi mozzanatain, nem utolsó sorban azért, hogy a filmkép „örökkévalóságát” (időtlenségét) a saját ideje alá rendelje.

 

 

Orosz montázs

 

Micsoda arrogancia: a filmképben megszüntetni a tér épségét, autonómiáját, ilyen-olyan részletekkel mint ideogrammákkal, s ezek kombinációival agitálni!

Nyilvánvaló: ezzel kezdetét vette a képnek – mint képnek, látványnak! – a „visszavétele”.

A kép ettől kezdve szép lassan mondanivalóvá (!) alakul.

 

 

„Nem arra valók”

 

Az ős-filmek készítőit alighanem lenyűgözte a filmkép, s midőn – nyilván külső nyomásra – narrációra próbálták fogni az apparátust, úgy érezhették, hogy a lehetetlenre vállalkoznak, sőt, elképzelhető, hogy néhányan erős zavarukban ilyenformán fejezték ki magukat: „A kinematográf nem arra való!”

... (Mesélő mozgókép – fából vaskarika!)

 

 

Kínai szöveg

 

A sztori mechanizmusában érvényesülő filmképek úgy funkcionálnak, mint kínai szövegben az írásjegyek: belső, képi tartalmaik felfüggesztődnek, s puszta jelentésként számítanak.

Ezzel szemben a kalligráfia felhívja a figyelmet maguknak az önálló egzisztenciával bíró írásjegyeknek a szépségére, atmoszférájára: mintegy visszaállítja a kép létezésének szenzációját a szöveg elidegenedett világában.

 

 

Haiku

 

A japán haiku esetében műfaji követelmény a spirituális felismerés: a tizenhét szótagos csilingelő szerkentyűben (ennek a „csilingelésnek” is előírt kottája van!) egy revelációt, valami szolid ismeretelméleti robbanóanyagot kötelező elhelyezni.

... Európában is érvényesek persze a költészettel kapcsolatban ehhez hasonló követelmények, de hogy kimondott műfaji regula és hagyomány írná elő azt a valamit, amire mifelénk még szavak sem léteznek...!

...Az Írót megnyugtatja a saját hangja, elandalodik, később el is alszik – közben a dolgok szirénekként énekelnek, nem zavarják az Író nagy álmát.

Ami a társadalmak sine qua non-ja, ami örök és pótolhatatlan: a középszerűség, ez a különleges emberfermentum, esszencia.

 

 

Mágia és sztori

 

Ha történetből valamely véletlen úgy hozza, hogy mágia és mozgókép az idők mélyén találkoznak, és – ráadásul – ha adott esetben a mozgókép a mágikus szertartások funkcionális elemeként működik – bizonyos, hogy a montázs és a sztori nem kaphatott volna szerepet a mágikus film eszköztárában, itt a kultusz centrális tényezője csak a filmkép lehet.

Könnyű belátni azt is, hogy ebben az elképzelt filmkultúrában a tempó és a filmidő kategóriája szinte értelmét veszti, hiszen például nem szokás egy mise idejéről, tempójáról sem beszélni.

 

 

Az elveszett lehetőség

 

A „mágikus film” az a lehetőség, amelyben a kép – akár a mágiában a tűvel átszúrt bábu – valami távollevőt helyettesít. (Jól értsük meg: ahogy a kép – vagy a bábu – itt van – ugyanezzel a bizonyossággal szuggerálja, idézi fel a távollevőt.)

A „mágikus film” az úgynevezett filmművészet számára ismeretlen közeg, a filmművészet – érdekes módon – a játékfilmmel, az irodalmias ambíciójú, üzleti szempontok alapján beszabályozott fikciós elbeszéléssel azonosítja magát.

A „mágikus filmben” a filmkép autonómiája érvényesül, a montázs kioltódik – csak technikai körülményként jöhet számításba.

Ebben a közegben a filmképnek nincs időtartama – minden kép mintegy az örökkévalóság (időnélküliség) terében egzisztál.

 

 

A feszültség

 

Minthogy a látás érzékelés és tudás feszültségéből adódik, a festészetben minden nemzedék ki kell, hogy dolgozza a maga számára az ebből következő feladatokat. (Tudjuk, hogy egyesek – alámerülvén a tapasztalás mélységeibe – szinte az őrületig fokozzák szellemük éberségét).

Ugyanígy minden filmes nemzedék meg kell, hogy oldja ezt a feladatot: összeegyeztetni a filmkép és a narráció ellentétes természetét, kvalitásait.

Amint illúzió a filmképen megjelenő mozgás, ugyanígy a játékfilm narratív sémái – jól begyakorolt kulturális egyetértés alapján – pusztán a történet látszatát adják.

Kulturális kondicionáltság híján, ártatlanul – képtelenség volna a játékfilmben felismerni a sztorit.

 

 

Hommage

 

Hódolatunk kifejezéseként említsük meg, hogy az eizensteini attrakciókkal egyidőben működtek filmkészítők (például Stroheim), akik szinte érthetetlen tisztánlátással ragaszkodtak a filmkép tárgyi gazdagságához, a tér és idő épségéhez, egzaktságához – persze méltányosságból tegyük hozzá, hogy nem is voltak ideológiai kötelezettségeik.

„Azok a művészfilmek, amelyekből leginkább hiányzik a művészet” – Robert Bresson.

...Hiszen a „művészet” maga a tendencia, amelyet általában a narráció valósít meg; ahol hiányzik a „művészet” – ott felébred az a lehetőség, hogy a kép belső tartalmai érvényesüljenek, ez pedig a „mágikus film” esete: itt a filmkép önálló világ.

(Ne felejtsük el, hogy a „mágikus film” elméleti lehetőség, amely ugyan bármikor megvalósulhat, de kulturális okok miatt aligha következik be.)

Érdekes, hogy Bresson – noha filmjeiben minden alárendelődik az elbeszélésnek – ártatlan képekkel dolgozik. Nála minden, csaknem minden beállítás: részlet, töredék; de ezek az egzakt és korántsem művészi képek oly neutrálisak, hogy éppen ebben tárul fel elesettségük, ez váltja ki, észrevétlenül, indulatos szolidaritásunkat: ha valami ily szerény, ideológia- és pátosz nélküli, az magához csalogat – rokonszenvünktől már nem szabadulhat.

A kultúra: megállíthatatlan reklámáradat a modern társadalmak képernyőin, csak nagy ritkán támad egy kis csönd, emberies sercegés, zavar: ilyenkor nézhető képek – művek – tűnnek fel egy kis időre, hogy azután az üzemzavar elhárítását követően átadják a terepet a rágógumi-, műanyag- és a könyörtelen dezodoráló készítményeknek.

Európában a „Kimondhatatlan” valami roppant exkluzív, kissé persze gyanús és a rendes polgári élettől a biztonság kedvéért elkülönített dolog: luxus és ezotéria – Keleten triviális forgalomban van, mint a rézpénz.

A narratív film számára nem létezik a „Kimondhatatlan”; logikus, hiszen ő bármit képes és hajlandó kimondani.

A „Kimondhatatlan” a mágikus film magától-értetődő ambíciója – amint például egy zenésznek is.

 

 

A véletlen

 

Amint a testi örömök nézhetők a pokol kínjai evilági megnyilatkozásaiként is (Borges ötlete), ugyanígy, a mi kultúránk mozdíthatatlannak vélt beidegződései, kifejezési módjai és értékei máshonnan – elég messziről (no, nem egy ideális pontból, de mondjuk Távol-Keletről, Afrikából) nézve már nem tűnnek egzisztenciális adottságnak; még kiderülhet ezekről az is, hogy kínosan, nevetséges módon véletlenszerűek.

 

 

A nyaklánc

 

Mindegy, hol bukkan fel az ízléstelenség: a színészi játékban, a beállításban, a tónusokban, vágásban – rögtön magával rántja a többit is, mintha egyetlen gyöngyszem leszaladna a szálról: rohan utána a többi is.

 

 

A szenzáció

 

Bizonyos, hogy az Ember nélkül rend, harmónia, kiszámíthatóság – és bizonyos mennyiségű unalom uralná a teremtményeket, ugyanez vonatkozik a filmképre is; a figura (Színész) föltűnése a beállítás virtuális terében mindig szenzáció.

Ha a filmkészítő a maga gyakorlatában ezt a jelenséget tévedhetetlenül érzékeli, és nem ijed meg a feladat sokrétűségétől, érzékenysége és képzelete biztos rendje sodorja a szétfutó szálakat, akkor megállta a helyét – a többi már ügyesség dolga. Tudniillik a figura kisugárzása és mozgatása alapján dől majd el, hogy a „szenzáció” a jelenetek során kioltódik-e – zilált és megoldatlan helyzeteket hagyva maga mögött -, vagy eleven marad a teljes kompozícióban, s mindig újabb szinteken és változatokban értelemmel világítja meg maga körül a dolgokat.

A kinematográfiában ugyanis a figura plasztikus jelekben kifejezett szellemisége köré rendeződik a teljes világ.

 

 

A virtuóz hangszer

 

A Színész szellemisége a mi szakmánkban centrális kérdés, mert ami az aktuális helyzetet illeti, a dolog úgy áll, hogy nem egyszerűen csak visszasugározza a kulturális- és közállapotokat, sőt: nem pusztán véleménye van azokról, de rögtön, védekezésszerűen önmagát új Noéként a sötét áradat fölé helyezi – valami kiválasztottság-érzés, vagy ki tudja, minek nevezhető elvakultság, moralizáló művészgőg és hiúság nevében.

Mármost – tekintve, hogy a Színész nem az az eset, mint a baromfi, aki érzelmeit és ízeit tollburokban tartja – tehát az történik, hogy a fent említett kellemetlenségek és ártalmak a Színészt mint közvetítő lényt szakmai értelemben hiteltelenné, érdektelenné teszik (különös módon: népszerűségének, egzisztenciális sikereinek éppen ez az alapja és feltétele!).

Ez nem egyszerűen a hamis hangszer esete, inkább egy olyan hangszeré, amely önmagát tekinti virtuóznak, de nem ismervén a kottát, sem a szabályokat, minden érintésre valami zűrzavarral válaszol.

Hóval fedett nádszék a kertben, egy virágzó almafa, szelet kenyér az asztalon – az éles fényben létük csupa erő, titok és kifejezés: egyszer talán belép a Színész, és megérti, hogy közéjük tartozik.

 

 

A Hasonló

 

Emlékszem, egy időben szinte kétségbe ejtett az a felfedezés, hogy ha színészre van szükségem, csak ezzel a kettővel számolhatok: nővel és férfival.

Hasonló kétségbeesés fogott el bizonyos helyzetekben meggondolván, hogy ez a két lehetőség áll előttünk: élni és/vagy meghalni, NINCS HARMADIK ÚT; ráadásul – szigorúan nézve – ez csak látszólag két, valójában egyetlen lehetőség: élni! ... tudniillik a másik nem lehetőség, hanem...

Ezt követően történt, hogy felfedeztem a gyermekeket mint átmeneti lényeket, de egyrészt éretlen voltam a velük való munkára, másrészt észre kellett vennem, hogy alapvetően ők is csak emberek.

Márpedig – így éreztem – bizonyos feladatok megoldásához elengedhetetlen volna egy Harmadik Variáció (!) szerződtetése, hiszen például Szophoklész vagy Shakespeare olykor azt követelné, hogy kívülről (!) ábrázoltassék az ember (nem véletlenül használták a régi színészek a maszkot!), hiszen egy színésztől – embertől – nem lehet elvárni, hogy önmaga minden mozdulatát, valamennyi rezdülését, érzéseit mint élettani képtelenséget, fantazmagóriát, idegenséget, mint a lét nehezen akceptálható próbálkozását érzékeltesse.

Azt hiszem, egy intelligens színésznek éreznie kéne, hogy a játék során olykor nem Nőre vagy Férfira van szükség, hanem arra a Harmadikra.

Kevesen tudják, hogy rendező és színész között a lehető legtermékenyebb atmoszféra az, amelyben mindig munkál a félreértés.

Az intelligens színész akkor érzi biztonságban magát, ha olyan rendezővel áll szemben, aki ilyen típusú instrukciókkal áll elő: „Menj a vaskorláthoz, támaszkodj neki, aztán nézz jobbra!”

... Vagy ha olyan rendezővel hozza össze a sors, akiről megsejti, hogy folyamatosan megtéveszti őt.

Alig van színész, aki egyszer s mindenkorra leszámolt az úgynevezett tehetségével, mondván: „Nem tudhatom, mire leszek használható!”

Nagyszerű teljesítményt nyújtott az angol színészhölgy a D. H. Lawrence-regény adaptációjában (tévé), de még nála is jelentősebb volt csípője két oldalán a farpofákba omló, szimmetrikus, bőséges hús-ív, amint a jelenetekben szerényen és mégis félreérthetetlenül elmuzsikálta a maga szólamát. (Intelligens módon hagyták is kibontakozni!)

Ahogyan egy kidőlt fa, egy billegő kerti asztal, egy lukas ereszcsatorna – a színész arca, kézmozdulata, jelenléte is lehet tökéletes.

Nyilván meglepődnénk, ha valamilyen ambíciót fedeznénk fel a kerti asztal billegésében: ugyanígy megtöri az ügy komolyságát a színészi igyekezet.

 

 

A megbukottak

 

Ha az ember nyugodtan, természetesen dolgozik, ha szerény és biztos a dolgában, s lesír róla, hogy a kamerát tárgyi bizonyítékok gyűjtésére használja (ahogyan a csillagász fényképezi a hullócsillag nyomait), egyszóval: ha az illető a „kimondhatatlannal” kíván találkozni, akkor munkája minden bizonnyal érdekes lesz, tudniillik a meghívottak mindig megtalálják a módját, hogy jelenlétük nyomait dokumentálják.

Egyszer egy meredek utcácskán sétáltam fel a dombra, friss délelőtt volt, tiszta, mint az üveg. Kevesen jártak arra, a kövezet nedves, hamvas volt előttem. Furcsa, ismerős érzésem támadt, körülnéztem: sápadt fiatalember ácsorgott egy pincelejáratnál és valami fiolára lépett, az üveg reccsent, és valaki azt mondta: „Ennyi. Rendben van, átállunk!”

Akkor vettem észre az utca közepén a kamerát kezében tartó egyént, és mellette azt a másikat.

Gyorsan tovább indultam. Meg voltam illetődve, s azt gondoltam, hogy milyen jó kis film ez.

 

 

Napló

 

...megértettem, miért jött vissza az a tükörbe-ugráló cinke: hát ez igen nagy esemény, fák, felhő, árnyak, levegőég – s nem lehet mégsem közéjük suhanni!

Valótlanság – micsoda élmény!

Ezt újra meg újra ki kell próbálni: a világ kettéhasadt, gyerünk! Heuréka!

(Itt koppan most is szorgalmatosan, az ablak tükröződő üvegének ugráló kétdekás filozófus! ... Órák óta csinálja – talán valami teóriája van, aminek ellentmond ez a koppanás, nem képes túltenni magát rajta.)

 

 

A „Stílus”

 

Úgy látom, aki ad magára, előbb-utóbb kiharcolja magának a ... a Stílust, amely azután szerzetesi cellaként funkcionál, ebben az illető – ki tudja milyen bűneiért – vezekel.

Mármost a dolog érdekességét növeli, hogy vezeklés közben az érintett mérhetetlen hedonizmusa mutatkozik meg – amint az egy cellában emberileg nagyon is érthető.

Franz Kafka az irodalomtól megtért a varázsformulához.

A mese az emberléttől elválaszthatatlan adottság, természetes, hogy ezzel a ténnyel a filmkészítők is próbáltak kezdeni valamit, de túl gyorsan elhitték, hogy megértették a feladatot, nagy lendületet vettek – és zuhannak azóta is.

Azt hiszem, stiláris vonatkozásban egyetlen dolgom van: minden stilisztikai jellegzetességről lemondani.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/07 04-07. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4504