KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
   2009/március
KRÓNIKA
• N. N.: A 40. Magyar Filmszemle díjai
FEKETE AMERIKA
• Boros Gábor: Egy slukk New York Spike Lee rebellisei
• Géczi Zoltán: Lent, a Mississippi szívében Blues és film
• Schreiber András: A bőrszín prófétája Oscar Micheaux
• Orosdy Dániel: Virgil Tibbs Amerikája Forró éjszakában
TINIFILMEK
• Hirsch Tibor: A megszelídített dúvad Tinivámpírok
• Sepsi László: Dzsihád-generáció Kamaszhorror
• Varró Attila: A kéreg alatt Coraline és a titkos ajtó
• Alföldi Nóra: Az ártatlanság kórja High School Musical
SZKRIPT-HORROR
• Kolozsi László: Hollywoodi elsősegély Lidércnyomás forgatókönyvre
• Hamar Péter: „Az isten homloka” Móricz, a forgatókönyvíró
MOZITREND
• Deák Dániel: A mozi térben él tovább
KÖNYV
• Pápai Zsolt: Zsenik a ponyván
• Harmat György: A sztár ezeregy arca
KRITIKA
• Stőhr Lóránt: A mások pokla
• Schubert Gusztáv: Totálkár Koccanás
• Barotányi Zoltán: Ez az a sótörés? Fonyó Gergely: Made in Hungaria
• Wostry Ferenc: Szép remények Gettómilliomos
MOZI
• Nevelős Zoltán: A felolvasó
• Kolozsi László: Kilencedik mennyország
• Pápai Zsolt: Akaratlanul
• Baski Sándor: A világ nagy, és a megváltás a sarkon ólálkodik
• Schreiber András: A Baader–Menhof csoport
• Tüske Zsuzsanna: Kétely
• Margitházi Beja: Marcela
• Varró Attila: Largo Winch
• Vajda Judit: Hét élet
• Forgács Nóra Kinga: Téli utazás
• Ádám Péter: Tintaszív
DVD
• Hungler Tímea: Nosferatu/A vámpír árnyéka
• Teszár Dávid: Meghallgatás
• Pápai Zsolt: Az igazság malmai
• Alföldi Nóra: A hiba nem az ön készülékében van

             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

M. v.

Gazdag Gyula

Mit keres egy filmrendező a színházban? – nem a Filmvilág munkatársa az első, aki ezt a kérdést feltette nekem, többször hallottam már kollégáimtól, a filmgyárban, leginkább ilyenformán: mi a fenét mászkálsz te állandóan Kaposvárra? Valóban ellentmondásosnak tűnhet, hogy ezelőtt tíz-tizenkét évvel dokumentaristaként kezdtem a pályát, mint aki csak a valóság rögzítésével, elemzésével kíván foglalkozni, most pedig már a hatodik évadot töltöm – hivatalosan ugyan vendégként – egy vidéki színházban, ahol mesejátéktól a musicalig mindenfélét rendeztem, aminek semmi köze a dokumentumfilmhez. Egyik oldalról elmondható, hogy a suszter maradjon a kaptafánál; az ember dolgozzon tanult szakmájában. Ha egyszer filmrendezőnek tanult, maradjon is az. El kell dönteni, hogy filmeket vagy színdarabokat akarok-e rendezni. Másfelől viszont ugyanígy elmondható, hogy ha jó néhány neves színházi rendező készít filmet, dolgozik a televízióban, miért ne fordulhatna elő a fordítottja is? Az is ellenérv lehet, hogy a világon számos filmrendező dolgozott és dolgozik színházban éppúgy, mint ahogy filmet készít. Meg aztán a diploma, a megszerzett papír nem sokat ér, hisz a munkaköri beosztásom szerint rendezőasszisztens vagyok a filmgyárban. Így és még tovább lehetne érvelni amellett, hogy akár egyik, akár másik mesterségnél, de valamelyiknél már le kéne horgonyoznom, valójában azonban ezek az érvek nem sokat jelentenek a számomra.

Tulajdonképpen sosem gondoltam arra, hogy valaha valami közöm lesz a színházhoz. Amikor az első ajánlatot kaptam, hogy rendezzek színházban, kitértem előle, éppen, mert úgy gondoltam, hogy ez egy más mesterség, amelyhez nem értek. Kaposvárott nem eresztettek el olyan könnyen, asszisztálhattam, társrendezhettem, szóval tanulhattam, és végül ott ragadtam. Azt hiszem, nemcsak a színházba, mint műformába szerettem bele, sőt elsősorban nem ez volt, ami ott tartott.

Mindig szükségét éreztem, hogy ha dolgozom, magam mögött érezhessek másokat, akik – nem feltétlenül ugyanúgy, ahogy én – ugyanazt akarják, és a tevékenységünk olyan közös cél érdekében történjék, amellyel mindnyájan egyetértünk. Ebben volt részem a Balázs Béla Stúdióban jó néhány éven keresztül, és ezt kaptam Kaposvárott. Döntően ez volt az oka annak, hogy találkozásunk nem alkalmi lett. Vagyis engem nem általában a színház csábított, hanem a kaposvári színház. Így alakult ki egy másfajta, s számomra igen kellemes életforma, amelyben megfér egymás mellett, sőt, nagyon jól kiegészíti egymást a dokumentumfilm-, vagy játékfilmkészítés és a színház. Azt hiszem, ma már bármelyik maradna is ki az életemből, – hiányozna. Emellett a színházban sok mindent megtanultam, sokféle tapasztalatra szert tettem, amelyeket – tudatosan, vagy nem – filmkészítés közben hasznosítottam, vagy még hasznosíthatok.

Játékfilmet viszonylag ritkán készíthetünk, két-három évente, vagy még ritkábban. Így határozza meg ezt a filmrendezők és az évente elkészíthető filmek számának az aránya. Ezért aztán, ha játékfilm készítésének lehetőségéhez jutok, óhatatlanul figyelembe veszem, hogy milyen nagy az összeg, amellyel felelősen kell gazdálkodnom, hogy ritka a lehetőség, amit kaptam, hogy a film, amelyet készítek, attól függően, hogy hogyan fogadják – az elfogadó szervek, a közönség, a kritika –, jó időre eldönti további szakmai jövőmet is. A színháznál a bemutatók és a rendezők száma adott, ha az ember megbukik, akkor is hozzá kell látnia a következő rendezéshez. Egy forgatókönyv elfogadásakor sokféle – és nem csak szakmai – szempont felmerül, és ugyanez történik az elkészült film átvételekor is. Nemcsak a forgatókönyvet, mint irodalmi alapanyagot, hanem a megvalósítási elképzelést is el kell fogadtatni: hogy az olvasható történetet én így és így, nem pedig máshogyan képzelem el, és ez erről és erről szól majd, nem pedig egészen másról. Nem egyszer ugyanezt az elkészült film esetében is meg kell védeni. A színházban a darab adott, a készülő előadásról folytatott viták arról szólnak, hogy a mű valóban megszólal-e, alaposan elemeztük-e, és hogy a megvalósítási elképzelés kellő erővel jut-e érvényre. Vagyis elsősorban szakmai kérdések merülnek fel. Igaz, annál keményebben. Kaposvárott a bemutató előtt egy héttel a rendezők és a tervezők minden produkciót megnéznek és megvitatnak. Az előadás hatásfoka fontos ilyenkor is, vagy akkor is, ha a színészekkel kell szembenézni, ha valamit elrontottam, aminek következményeit ők kénytelenek viselni a színpadon.

A színészekről alkotott képem döntően megváltozott a színházi munka következtében. Egészen mást jelent egy színésszel az alkalmi találkozás forgatás közben, különösen, hogyha még nem dolgoztunk együtt azelőtt, és a film elkészültének jó része az egymással való ismerkedéssel telik. A színházban, ahol szinte éjjel-nappal együtt élünk, és egyikőnk számára se létezik más elfoglaltság, mint az adott produkcióra való felkészülés, továbbá nem alkalmi munkakapcsolatról van szó, hanem mindnyájan tudjuk egymásról, hogy hosszú távon dolgozunk együtt, sokkal jobban megismerjük egymást, és több dolog köt össze bennünket. Intenzívebb a szeretet és a gyűlölet, természetesen mindig történnek átszerveződések, és egy adott produkció új meg új viszonyrendszereket hoz létre, de a lényeg, amit társulatnak nevezhetünk, nagyjából állandó. Egészen mást jelent, ha az ember egy társulattal, társulatban készít filmet, olyan színészekkel, akiket jól ismer, akikkel megszokta a közös munkát; használhatja a közös nyelvet, tudhatja, mire számíthat, mit várhat tőlük, és a színészek is tudják, kivel dolgoznak együtt. Természetesen a csapatban szerzett tapasztalatok akkor is hasznosak és felhasználhatók, ha ismeretlen színésszel vágok neki egy feladatnak, sőt, ha amatőrrel dolgozom –, ma másképpen látok munkához, mint mielőtt a színházat megismertem.

Sokan és sokszor elmondták, de valóban nagyon fontos, hogy a színházban estéről estére lemérhetem: amit akartam, eljut-e a közönséghez. Sőt, az előadások folyamán változtathatok, átalakíthatok sok mindent, és ismét alkalmam van látni, hogy jól változtattam-e. Az így szerzett tapasztalatok nagyon fontosak akkor, amikor tudom, hogy úgy kell filmet készítenünk, hogy a film végső kópiájának elkészülte után – azaz a közönséggel való első találkozás előtt – már nem változtathatok rajta többet. Azt hiszem, sok hiba elkerülhető azon az áron, hogy a színház nézőterén, saját rendezését nézve csurog az ember hátán a hideg veríték. Az is fontos, amit az ember az egymástól egészen különböző szerzők darabjait rendezve, vagy kollégái rendezését végigkísérve a darab elolvasásától az előadásokig, a drámai szerkesztésmódról megtanul, és egy forgatókönyv megírásakor vagy egy dokumentumfilm forgatásánál és vágásánál hasznosít. Egyszerűen arról van szó, hogy ha az ember sokszor hallotta a nézőtéren a közönség fészkelődését, köhögését, vagy éppen feszült figyelmét, akkor jobban érzékeli azt írás, forgatás, vagy vágás közben. És fordítva is igaz ez; egy dokumentumfilm készítése közben látva, hogy a valóságban hogyan bontakoznak ki az igazi drámák, hogyan próbálják az emberek kifejezni magukat vagy éppen elleplezni azt, ami lényeges, – hogyan csapnak össze, vagy térnek ki egymás elől; mindez rögződik, és valamilyen módon, egyszer előkerül egy színpadi próbán.

Vagyis, hogy a kérdésre válaszoljak: nem akarok pályát változtatni, és nem akarok pályát választani. Filmterveim vannak, épp így színházi terveim is, fontosnak tartom, és jó lenne, ha megvalósíthatnám őket.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/05 32-33. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7870