KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
   2009/július
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Forgács Iván: Oleg Jankovszkij (1944-2009)
VILÁGVÁLSÁGMOZI
• Mihancsik Zsófia: Legmodernebb idők Világválságmozi
• Géczi Zoltán: Aranypolgárok Pénzemberek az amerikai filmekben
• Vágvölgyi B. András: Bankrablók kora A Nagy Válság filmjei
MAGYAR MŰHELY
• Gorácz Anikó: Határátlépők A magyar dokumentumfilm új irányai
• Kolozsi László: Ezt már nem hiszem el Magyar áldokumentumfilmek
• Várkonyi Benedek: Kalandtúra a múltba Beszélgetés Szász János filmrendezővel
FRANCIA ÚJHULLÁM
• Ádám Péter: A Mozi az úr Nouvelle vague: filmiskolakerülők
• Báron György: Mozimánia Truffaut, a filmkritikus
TERMINÁTOR
• Klág Dávid: T-modell Terminátor 4.
• Bun Zoltán: Digitalizálódó világ-kép Terminátor kontra Terminátor
• N. N.: Terminátor-filmek
TELEVÍZÓ
• Schreiber András: Szemmagasság Marketing és a gyerekek
FESZTIVÁL
• Pintér Judit: Fesztivál a határon Trieszt
• Baski Sándor: Közös nevezők Udine
HATÁRSÁV
• Mundruczó Kornél: Pop-ikonok Corbijn-kiállítás
KRITIKA
• Reményi József Tamás: Betegei vagyunk Aczél
• Barotányi Zoltán: Sötét oldal Szíven szúrt ország
KÖNYV
• Schubert Gusztáv: Múltidők
MOZI
• Varró Attila: Engedj be
• Csillag Márton: Pokolba taszítva
• Vincze Teréz: Jumurta – Egy falusi temetés
• Alföldi Nóra: Coco Chanel
• Forgács Nóra Kinga: Moszkva, Belgium
• Klág Dávid: Rockhajó
• Baski Sándor: Másnaposok
• Sepsi László: Crank 2 – Magasfeszültség
• Vízer Balázs: Adventureland – Kalandpark
• Tüske Zsuzsanna: Excsajok szelleme
DVD
• Géczi Zoltán: Jackie Chan: A nagy balhé
• Alföldi Nóra: Rachel esküvője
• Kovács Marcell: A veszettek
• Varró Attila: Az áruló

             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Film / Regény

Ridley Scott: Mentőexpedíció

Prométheusz gyermekei

Andorka György

Ridley Scott űrhajótörött-filmje a találékony elme apoteózisa.

 

Akár a zeneszerzés vagy a szépírás, a tudományos megismerés sem heuréka-pillanatok mágikus füzére, hanem a horizonton lebegő cél által visszamenőleg igazolt, állhatatosságot igénylő napi rutin, olykor éppenséggel frusztráló taposómalom – de hiába mindez, hiába, hogy csak néhány kiválasztott nevét jegyzi fel az utókor, a válasz sokak számára egyértelmű: megéri a közös vállalkozás részesének lenni. Ám ha a houstoni űrközpontban találomra körkérdést intéznénk, mi gyújtotta az első szikrát, könnyen lehet, hogy több delikvensnél lenne a Star Trek-sorozat a főkolompos, mintsem Neil Armstrong holdfelszíni bon mot-ja.

A Mentőexpedíciónak ugyanez a bravúr borítékolható. Persze annyira jó alapanyagra épít, hogy nehéz lett volna elrontani, de ettől még jár az elismerés az utóbbi időben egyenetlen színvonalat hozó Ridley Scottnak: Andy Weir hobbiprojektként született bolygóközi nerd-kalandjának nagyvásznas adaptációja a szórakoztató és szórakoztatva tanító blockbusterek kivételesen szerethető példánya, amelytől még boldogult Carl Sagannek is mosolyra görbülne az arca. A recept az Apollo 13 és a Gravitáció nyomdokaiba lépő túlélőfilmnek egy igazi vernei, humanista ódát zengő robinzonáddal való összeházasítására épít, a végeredményt pedig különösen keményre főzött „hard” science fictionként tálalja. Az űr-hajótörött tematika persze nem új találmány a zsánerben, de ettől még nem kevésbé lebilincselő, ahogyan a vörös bolygón rekedt főhősünk annak rendje szerint lemászni kénytelen a Maslow-piramis talapzatához, többek között hidrazinbontással varázsolva esővizet a saját ürülékével trágyázott ellátmány-krumpli számára (micsoda különbség a vallásos szubtextusokkal teli 1964-es Robinson Crusoe a Marsonhoz képest, ahol a hős még mennyei mannaként akadt az élelemre), mígnem a kapcsolatfelvételt követően a labda átkerül a NASA térfelére, és – legalábbis filmidő szerint – felpörögnek az események. A marsi bonyodalmakat mindeközben a maga laza, önironikus módján narráló Mark Whatney „kocka” karaktere az, aki minderre felteszi a koronát – a botanikus az utókornak videólogokban megörökített valóságshow-ja egyszerre sötét erdőben fütyörészés és egy adag egészséges exhibicionizmus levezetése, mert hát a tudós szorult helyzetben is tudós marad, akit önkéntelen lelkesedés fog el a problémamegoldás iránt. Hogyan is féltenénk akár egy percig is a fazont, aki szerint nem fagyhalál les rá, csupán „kicsinálják a termodinamika törvényei”.

Másfelől éppen a hard SF Achilles-sarkát jelentő sajátosság, a technikai és koncepcionális lelemények mellett potenciálisan háttérbe szoruló emberi oldal és poézis az, amiben Weir könyvéhez képest a filmváltozat jobb egyensúlyra talál. Scott és alkotótársai keze alatt a vásznon az egydimenziós hirtelen minden értelemben plasztikussá válik: ami nincs ott a szövegben, az ott van a vörhenyes sziklákkal teli, misztikus táj embert eltörpítő képeiben (akárha a Monument Valley-re suhintottak volna varázspálcával), az ambient hangkulisszában és a vonósok egyszerű, pátoszteli témáiban, amelyek a főhőssel maradt 70-es évekbeli diszkóslágerekkel együtt kevernek ki finom hangulati árnyalatokat és ellenpontokat; ott van Matt Damon játékában, abban, ahogyan az utolsó próbatétel előtti pillanatban átszakad a gát, és másfél év magányának összegyűlt könnyei peregnek a megviselt ábrázaton – az igazi katarzis már megtörtént, mire két sisak koccan az űrben, és a vörös óceán kalóza végül révbe ér.

Receptre íratnám fel a földlakóknak az ilyen optimista meséket, amelyek egy pillanatra elhitetik, hogy a világ végső soron nem annyira bonyolult – hogy egy csapat kérdés nélkül kockáztatja az életét egyetlen bajtársért (mert ez így van rendjén), hogy egy hosszú űrutazás során két csinos szingli feltétlenül egymásba szeret (hisz ez sem kacifántosabb mechanika, mint Kepler mozgástörvényei), hogy csak egy nagyobb, nemes cél hiányzik, és egyszerre minden áttetsző és kibogozható lesz (mintha csak korszerűsített glasznoszty-tanmesét látnánk, ezúttal Kína fog kezet az USÁ-val, békés idillben törve a csillagok felé). És emlékeztetnek, hogy az ellentétekkel szabdalt glóbuszon ott működik egy árnyéktársadalom együttműködő meritokráciája is. Ha a part eltűnik a szemhatárról, a valódi úr többé nem az lesz, aki a korbácsot fogja, hanem aki a szextánshoz ért. A marsiak ti lesztek, szextánsok tudorai, ti, akik a záróképen kezeiteket kérdésre lendítitek. Mindig ti lesztek a fáklyavívők.

MENTŐEXPEDÍCIÓ (The Martian) – amerikai, 2015. Renezte: Ridley Scott. Írta: Andy Weir regényéből Drew Goddard. Kép: Dariusz Wolski. Zene: Harry Gregson-Williams. Szereplők: Matt Damon (Watney), Jessica Chastain (Lewis), Chiwetel Ejiofor (Kapoor), Jeff Daniels (Sanders), Sean Bean (Henderson). Gyártó: 20th Century Fox. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 141 perc.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2015/11 49-50. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12465