KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
   2009/július
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Forgács Iván: Oleg Jankovszkij (1944-2009)
VILÁGVÁLSÁGMOZI
• Mihancsik Zsófia: Legmodernebb idők Világválságmozi
• Géczi Zoltán: Aranypolgárok Pénzemberek az amerikai filmekben
• Vágvölgyi B. András: Bankrablók kora A Nagy Válság filmjei
MAGYAR MŰHELY
• Gorácz Anikó: Határátlépők A magyar dokumentumfilm új irányai
• Kolozsi László: Ezt már nem hiszem el Magyar áldokumentumfilmek
• Várkonyi Benedek: Kalandtúra a múltba Beszélgetés Szász János filmrendezővel
FRANCIA ÚJHULLÁM
• Ádám Péter: A Mozi az úr Nouvelle vague: filmiskolakerülők
• Báron György: Mozimánia Truffaut, a filmkritikus
TERMINÁTOR
• Klág Dávid: T-modell Terminátor 4.
• Bun Zoltán: Digitalizálódó világ-kép Terminátor kontra Terminátor
• N. N.: Terminátor-filmek
TELEVÍZÓ
• Schreiber András: Szemmagasság Marketing és a gyerekek
FESZTIVÁL
• Pintér Judit: Fesztivál a határon Trieszt
• Baski Sándor: Közös nevezők Udine
HATÁRSÁV
• Mundruczó Kornél: Pop-ikonok Corbijn-kiállítás
KRITIKA
• Reményi József Tamás: Betegei vagyunk Aczél
• Barotányi Zoltán: Sötét oldal Szíven szúrt ország
KÖNYV
• Schubert Gusztáv: Múltidők
MOZI
• Varró Attila: Engedj be
• Csillag Márton: Pokolba taszítva
• Vincze Teréz: Jumurta – Egy falusi temetés
• Alföldi Nóra: Coco Chanel
• Forgács Nóra Kinga: Moszkva, Belgium
• Klág Dávid: Rockhajó
• Baski Sándor: Másnaposok
• Sepsi László: Crank 2 – Magasfeszültség
• Vízer Balázs: Adventureland – Kalandpark
• Tüske Zsuzsanna: Excsajok szelleme
DVD
• Géczi Zoltán: Jackie Chan: A nagy balhé
• Alföldi Nóra: Rachel esküvője
• Kovács Marcell: A veszettek
• Varró Attila: Az áruló

             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Woody-zene

A klarinétos

Fáy Miklós

 

Vénségére minden elhagyja az embert. A tehetségből rutin lesz, film követ filmet, a humorból marad egy-két vicc, talán valami napsugaras kedély. Elvész az önirónia, eltűnik a realitásérzék, a csetlő-botló kisemberből sármór lesz, a vézna öregfiúba beleszeret egy szőke bombázó. Semmi sem maradt mára a régi Woody Allenből, csak a szemüvege és a zenei ízlése. Most is, mint mindig, hibátlanul válogatott. A Hatalmas Aphrodité zenéje ugyanaz a színvonal, mint a többié. New York, kultúra, enyhe sznobizmus, jófajta görög zene, szving, dzsessz-zongora. Régebben is használt muzsikusok, mint Dick Hyman és a kórusa, standardok, mint Dave Brubecktől a Take Five. Szép, régimódi világ. El az ocsmány hétköznapoktól! Punk és pornófilm itt valóságos egzotikum, aminek sokkal kevesebb köze van a hétköznapokhoz, mint a taorminai színház romjainak.

Jöhet a happy end, egyre halványabb idézőjelek között. Húsz éve, ha minden jóra fordult, még úgy végződött a film: „Most mit bámulnak? Ez az első darabom.” Ma – tavalyelőtt – mindenki elnyeri jutalmát, akár rossz, akár jó volt, és a Hyman kórus azt énekli: „When you’re smiling...”

Nem vagyok igazságos. A film nem az utolsó jelenetig tart, hanem a stáblistáig. Új a zene, és én annál hepibb endet el képzelni sem tudok, mint amikor Benny Goodman játssza a Whisperinget. Szép, régi világ ez is, csak valahogy mégsem hazugság. Van egy képeskönyvem Benny Goodmanről, még az NDK-centrumban lehetett kapni, olcsó pénzért. Fantasztikus képek, egy egész életút. Hogyan lesz az elálló fülű, szemüveges (ugye? ugye?) kis pikulásból a szving királya. Szerepel benne mindenki, Goodmannel parolázik Hruscsov és a japán trónörökös, sportolók, színészek, muzsikusok, de a legnagyobbak, Armstrongtól Sztravinszkijig. Egy fénykép erejéig mi is érintettek vagyunk, Goodman a stúdióban játssza Bartóktól a Kontrasztokat, a hegedűs Szigeti József és a szerző társaságában. A legtöbb embert valószínűleg a Bartók arcáról, egész fejéről sugárzó fény ragadja meg. Engem Benny Goodman nadrágja. Könnyű, fényes szövet, kicsit vadul kockás, de pompás a szabása. Ez a nadrág arról beszél, hogy valaha az életet le lehetett élni így is. Munkával, tehetséggel kikapaszkodni a semmiből, híressé és gazdaggá válni anélkül, hogy bárkinek is ártott volna közben az ember. Régi, szép világ.

Ugyanebben a könyvben látható egy levélnek a másolata. A feladó Woody Allen. Dear Benny, itt küldöm a fényképét két nagyon szép hangszernek, kíváncsi vagyok a véleményedre, hogy megvegyem-e valamelyiket. Köszönettel, stb. Woody Allen – sokan tudják róla – klarinétos is. Tizenévesen elkezdett játszani a hangszeren, hogy szédítse kicsit a lányokat, és a dolog komolyra, vagy legalábbis félkomolyra fordult, hetenként fellépett egy klubban, és ilyenkor a bejárat előtt a következő utca sarkáig ért a sor, mégha nem is elsősorban a zene miatt. Az Allen-filmek szinte kivétel nélkül jól kezdődnek, de talán egyik sem annyira hatásos, mint a Manhattan, amely a Rhapsody in Blue égig visító klarinétszólójával indít. Most meg itt van ez a kedves, jelentéktelen film, s a néző mégis jókedvűen megy ki a moziból, mert a stáblista alatt Benny Goodman játszik. Lehet, hogy minden elhagy minket vénségünkre. A klarinét azonban velünk marad.

 

(Mighty Aphrodite; Sony)


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/09 50. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1577