KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
   2009/július
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Forgács Iván: Oleg Jankovszkij (1944-2009)
VILÁGVÁLSÁGMOZI
• Mihancsik Zsófia: Legmodernebb idők Világválságmozi
• Géczi Zoltán: Aranypolgárok Pénzemberek az amerikai filmekben
• Vágvölgyi B. András: Bankrablók kora A Nagy Válság filmjei
MAGYAR MŰHELY
• Gorácz Anikó: Határátlépők A magyar dokumentumfilm új irányai
• Kolozsi László: Ezt már nem hiszem el Magyar áldokumentumfilmek
• Várkonyi Benedek: Kalandtúra a múltba Beszélgetés Szász János filmrendezővel
FRANCIA ÚJHULLÁM
• Ádám Péter: A Mozi az úr Nouvelle vague: filmiskolakerülők
• Báron György: Mozimánia Truffaut, a filmkritikus
TERMINÁTOR
• Klág Dávid: T-modell Terminátor 4.
• Bun Zoltán: Digitalizálódó világ-kép Terminátor kontra Terminátor
• N. N.: Terminátor-filmek
TELEVÍZÓ
• Schreiber András: Szemmagasság Marketing és a gyerekek
FESZTIVÁL
• Pintér Judit: Fesztivál a határon Trieszt
• Baski Sándor: Közös nevezők Udine
HATÁRSÁV
• Mundruczó Kornél: Pop-ikonok Corbijn-kiállítás
KRITIKA
• Reményi József Tamás: Betegei vagyunk Aczél
• Barotányi Zoltán: Sötét oldal Szíven szúrt ország
KÖNYV
• Schubert Gusztáv: Múltidők
MOZI
• Varró Attila: Engedj be
• Csillag Márton: Pokolba taszítva
• Vincze Teréz: Jumurta – Egy falusi temetés
• Alföldi Nóra: Coco Chanel
• Forgács Nóra Kinga: Moszkva, Belgium
• Klág Dávid: Rockhajó
• Baski Sándor: Másnaposok
• Sepsi László: Crank 2 – Magasfeszültség
• Vízer Balázs: Adventureland – Kalandpark
• Tüske Zsuzsanna: Excsajok szelleme
DVD
• Géczi Zoltán: Jackie Chan: A nagy balhé
• Alföldi Nóra: Rachel esküvője
• Kovács Marcell: A veszettek
• Varró Attila: Az áruló

             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Alfie

Mátyás Péter

 

Alfie egy kedves és gátlástalan modern Casanova. Ez a minden lépését gondosan megtervező és hideg fejjel végrehajtó szívtipró úgy váltogatja szeretőit, mint flancos ingjeit vagy nyakkendőit. Szerelmet hazudik, miközben az érzelmeket kizárja életéből, szenvedélyt mímel, mialatt pánikszerűen menekül a kötöttségektől. A függetlenség és a szexualitás bajnoka, aki naponta bizonyítja kivételes képességeit a gyűrt lepedők között.

Alfie egy 1966-os nagysikerű angol vígjáték remake-je, így elkerülhetetlen, ha csak vázlatosan is, a két film összehasonlítása. Az eredeti verzióban Michael Caine játszotta a hedonista charmeur-t, életszemlélete és szellemessége nemcsak a körülötte rajzó nőket bűvölte el. Alakítása igazi telitalálat lett, hűvös és távolságtartó illetve ellenállhatatlanul szívdöglesztő volt egyszerre. Az új változatban Jude Law egy önelégült, tenyérbe mászó képű senkiházi, aki Manhattan utcáin egy hatalmas limuzin sofőrjeként vadászik áldozataira. Ebből a pimaszul vigyorgó, arctalan fiatalból hiányzik Caine eleganciája és ironikus bölcsessége, amelyek Alfie alakját a költészet szintjére emelték. Law sokkal prózaibb figurája a rosszul értelmezett rendezői koncepciónak köszönhetően inkább az érzelgős kamasz sablonjaiból merít, így nem képes életet lehelni a szerepbe. Az eredeti történet erősségének, a cinikus filozófiának sajnos teljesen nyoma veszett.

A régi opusz másik újdonsága, hogy Caine „kibeszélt” a filmből, egyenest a kamerába mondta kommentárjait, amelyek kiegészítették, ellenpontozták az eseményeket. A módszer mára megkopott, ez formai újítás a mostaniban már csak unalmas, véget nem érő monológgá válik, amihez a többi szereplő csak végszavazhat. A régebbi filmhez egy jazz-óriás, Sonny Rollins írt hozzá illő zenét, címadó daláért pedig Burt Bacharach Oscar-díjat kapott, a friss dolgozatból viszont egyetlen hangra sem fogunk emlékezni.

Lehetséges, akik nem látták az eredetit, azok elnézőbbek lesznek majd az újjal szemben, de ők sem láthatnak mást, mint egy halovány vígjátékot.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2005/02 61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4817