Kritika

János és Viola; A veinhageni rózsabokrok

Irodalom a dobozban

Vincze Teréz

Balogh Zsolt tévéfilmjei Darvasi László novelláiból.

Napjainkban, amikor azon szokás siránkozni, hogy alig készülnek már tévéfilmek – miközben volna olyan kultúrmisszió, melyet e műfaj betölthetne –, valószínűleg csak az ünneplés tiszta hangján volna szabad szólanunk arról, amikor mégiscsak bemutatásra kerül a magyar televízió csatornáin egy-egy új darab. Különösen ünneplésre méltónak látszik, amikor jeles kortárs irodalmi alkotó műveinek megfilmesítésével próbálkoznak az alkotók, hiszen mi is lehetne nemesebb misszió a tévé részéről, minthogy nézőit napjaink magyar irodalmának olvasására ösztönözze.

A jó hír először is tehát az, hogy televíziós adaptációk készültek Darvasi László két novellájának nyomán. Másodrészt pedig már a két mű terjedelme (János és Viola: 56 perc, A veinhageni rózsabokrok: 80 perc – mindkettő rendezője Balogh Zsolt) is arra utal, hogy a készítők valószínűleg nem egyszerűen az írások illusztrálását, mozgóképi reklámját kívánták elkészíteni, hanem önálló, a filmi lehetőségeket kihasználó, új gondolati konstrukciókat próbáltak létrehozni, melyeknek célja a novellák értelmező újraalkotása, bizonyos motívumok továbbgondolása.

Balogh Zsolt két filmjéről írva értékelnünk kell az új alkotást, miképpen működik önmagában, az irodalmi szöveg támasztéka nélkül, ugyanakkor nemigen állhatunk ellent az örök (és paradox) kísértésnek, hogy hatásában, erejében ne próbáljuk összehasonlítani a mozgóképet a novellákkal.

Az első dolog, ami Darvasi műveinek adaptálásáról hallva szöget üthet a szerző műveit és a konkrét irodalmi alapanyagot ismerő érdeklődő fejébe, hogy vajon hogyan lehet egy olyan író szövegeit a mozgókép kegyetlenül direkt világába átültetni, akinél az izzadtságszagú hétköznapok leírásába vagy egy poros villanykörtezsinór segítségével végrehajtott öngyilkosság prózai pillanatába bármikor, váratlanul benyomulhat egy ilyen kép: „a hiábavalóság vérvöröse végigborult a horizont végtelen asztallapján” (A világ legszomorúbb zenekara). Vajon hogyan lehet a cselekményében oly szikáran egyszerű, lélektanilag azonban igen sokrétű történetet, mint a János és Viola alapját képező Koller, a férj című novella mozgóképpé alakítani? Vagy mi a célravezető az olyan nagyon összetett, különféle látomásos síkokat vegyítő történetekkel, mint A veinhageni rózsabokrok, ahol az eredeti szöveg egy sajátos elmeállapotú elbeszélő egyes szám első személyű elbeszélése?

A két utóbbi kérdésből látható, hogy a tárgyalt filmek eléggé eltérő karakterű novellákon alapulnak. A Koller, a férj Darvasi A Borgognoni-féle szomorúság című kötetének „Magyar novellák” ciklusából származik. Ezek a novellák nyelvileg szigorú, kimért céltudatossággal, szikár és tárgyszerű leírásokkal haladnak előre, s általában egy szokatlan, de nem valószínűtlen eseményt járnak körül úgy, hogy inkább csak jeleznek, külsőleg számba vesznek, de sosem magyaráznak. E különös kimértség és az olykor a félbehagyottság érzetét keltő szerkezet csak utal a szokatlan események mögött megbúvó összetett pszichologikumra, melynek megfejtését/elképzelését a szerző teljességgel az olvasóra bízza. A novellacikluson belül külön csoportot alkot az a négy novella, melyek címe (és szerkezete is) hasonlít egymásra: Veisz, a béna; Koller, a férj; Sípos, a jós; Kardos, a rendőr. Azért emelném ezt itt ki, mert az első, nyilvánvalóan szembeötlő dolog, hogy az adaptációban az alkotók János és Violára változtatták a címet. Az eredeti szövegben a cím Koller Géza magyartanárt emeli ki, s teszi meg a mű főszereplőjévé, s az értelmező szerepben használt „a férj” kifejezéssel a főhős belső átalakulásának – férjjé válásának – folyamatára helyezi a hangsúlyt.

A film címválasztása arra utal, hogy az alkotók a két főszereplő súlyának kiegyenlítésére törekedtek. Egyrészt Kollerre már a címben a képzelt férj nevével utalnak, vagyis nem egy férfi átalakulása, hanem két elveszett lélek találkozása lesz a mű fókusza. Másrészt Viola karaktere hangsúlyosabb, kidolgozottabb lesz, a novellánál több teret kap az idős asszony figurája. E terjedelmi növekedés ugyanakkor mintha a karakter elbizonytalanodásával járna. Zavarossá, szétfolyóvá válik, éppen azt a határozott és ellentmondást nem tűrő jellegét veszíti el, ami eredetileg arra hivatott, hogy Kollert kibillentse tompultságából.

A nagyobb tér több dialógust, a jellemek színészileg gondosan kidolgozott megformálását kívánná, s annak a pszichológiai folyamatnak a megalkotását, melyre a novella csak a felszíni történések katalógusszerű felsorolásával utal. A filmben a legnagyobb hiányérzetet azonban éppen a színészi játék okozza, főként a dialógusra épülő jelenetekben. Minden egyes megszólalás olyan élettelenül koppan és pereg le a képekről, hogy sokszor jobb lenne a képeket és néma gesztusokat beszélni hagyni. Az eredeti mű nem szolgál túl sok párbeszéddel, s általában a prózai szövegekből átvett nyelvi anyag amúgy sem igen működik filmen (teljesen más műfaj, más követelményekkel). A két figurát az alkotóknak új dialógusokkal kellett életre kelteniük, elmélyíteniük, ami csak részben sikerült. Viola szerepének növelésével és különösen viszonylag hosszú és a karaktertől idegen, lírai hangú halálmonológjának következtében egyébként abból, ami a novellában egy magányosan élő férfi és a magány története volt, a filmben a meghalás története lett, ami persze nem baj, csak mintha így kevésbé állna meg saját lábán ez a konstrukció.

A film összességében azonban törekszik a szöveg szikárságának és kihagyásos formájának felidézésére, amit az egyszerű, letisztult forma szolgálhatna. Ez ellen dolgozik azonban a zenehasználat, kivált feltűnő módon válnak el a film világától azok a harsány modern rockzenei betétek, melyek elvileg Kollerhez kötődnek, de – a képzelt éjszakai szeretkezés jelenetétől eltekintve – minden meggyőzőerő nélkül. Inkább zavaró videoklipszerű betéteknek tűnnek, amit pedig a film egésze semmilyen módon nem indokol.

Ugyancsak zavaróak a kamera gyakori – és általában teljességgel funkciótlan – összetett daruzó mozgásai, melyek úgy kötnek rá egy-egy beállításra, mintha össze akarnának kötni valamit valamivel, pedig nem teszik: legtöbbször valamilyen semleges képről indítanak, s a mozgás puszta örömén kívül semmi funkciójuk, hacsak nem az, hogy mesterségesen lassítsák a film tempóját. Ezek és az alkalmanként Budapestről bevillanó, turista-albumba illő beállítások a legzavaróbbak funkciótlanságuk miatt. Leginkább miattuk válik a film néha kimérten és unalmasan „tévéfilmszerűvé”. Jól működnek viszont a hétköznapiságukban enigmatikus, az esetlegességet felvillantó apró montázsok a film elején és végén, vagy a gangot kísérteties és érthetetlen megszállottsággal sikáló, arctalan nő szimbóluma.

*

A veinhageni rózsabokrok nagyobb szabású, merészebb és egyben sikeresebb vállalkozásnak tűnik. Egyes szám első személyben előadott monológot kellett a film számára feldolgozni, ugyanakkor az eredeti szöveg számos rétegét (a fiú története, a veinhageni rózsabokrok legendája, a nyomozás folyamata) úgy kellett cselekményelemekké alakítani, hogy a krimi jellegből adódó feszültség és a szimbolikus szál lírai jellege egyaránt működőképes maradjon. A film egyértelműen legsikeresebben végrehajtott vállalkozása, ahogyan a novella viszonylag lineáris cselekményvezetését különböző idősíkok párhuzamos váltogatásával és egy összetett szimbólumrendszer működtetésével teszi mozgalmassá és filmszerűvé. Az alkotók ebben a filmben valóban értelmező módon nyúlnak az eredeti szövegben felbukkanó motívumokhoz, s azok átcsoportosításával, kreatív felhasználásával felerősítenek olyan olvasatokat, melyeket a szöveg lehetővé tett, de nem privilegizált. Különösen sikeres a fiú, a lány és a rózsák kapcsolatát hangsúlyozó motívumsor erősítése. Kár, hogy a karakterek közül talán éppen a lány alakja sikerült a legerőtlenebbre (Tóth Orsi színtelen, egykedvű alakítása), ami szinte teljesen felszámolja az erotikus feszültség lehetőségét, ami pedig nyilvánvalóan – és a film értelmezésében is – a történet fontos összetevője lenne.

Remek ugyanakkor a nyomozó figurájának kiemelése és elmélyítése, valamint a zsarnokság motívumának új elemek beiktatásával is fokozott hangsúlyozása. A nyomozó szerepében Jordán Tamás sikerrel birkózik meg a feladattal, ami ezúttal sem könnyű, ugyanis megint csak olyan dialógokat kell elmondaniuk a szereplőknek, melyek ridegen válnak el a helyzetektől, részben az élettelenül kopogó szövegmondás, részben a karakterektől idegen, az irodalmi szövegből átvett, de a szituációba nem illeszkedő nyelvezet miatt. Az alkotók heroikus küzdelmet folytatnak a nagyon sajátos, hol szikáran egyszerű, máskor stílusjátékokkal teli szövegnek a film világába egyengetésével. Ez szerencsére éppen a főszereplő figurájának esetében (a fiatal Horváth Zoltán remek játékának is köszönhetően) elég jól sikerül, Jordán Tamás pedig erőteljes jelenlétével és nagy szakmai rutinnal tölti ki az esetleges réseket. A film erőssége azonban egyértelműen azokban a gesztusokban gyökerezik, amikor az alkotók a szavakat képekkel, vizuális megoldásokkal (a börtönfolyosó szuggesztív képei, „beszédes” kinézetű helyszínek), néma gesztusokkal (a főszereplő játékstílusa), képi motívumok ismétlésével (a lányhoz kapcsolódó motívumok, a fiú biciklis barangolásai) vagy zenei megoldásokkal helyettesítik.

Ez a film is annak bizonyítéka, hogy nem „filmek” és „tévéfilmek” vannak, hanem jó és rossz megoldások. A gyenge színészi játék semmilyen körülmények között nem eredményez sikeres mozgóképet, a vizuális találékonyság és következetesség pedig bármilyen technikai körülmények között a siker egyik legfontosabb összetevője.

Az irodalmi szövegben működő szavak környezetükből kiszakítva csak a legritkább esetben képesek hatékonyan megszólalni a képernyőn, helyettük általában sok-sok filmszerű ötletre van szükség. Ezért is válik különösen nehézzé az eredeti művekhez viszonylag ragaszkodó adaptáció, mely feladatának tekinti valamiképpen az eredeti mű megőrzését is, nem csak egy új, autonóm mű teremtését. Embert próbáló feladat, de a kortárs magyar irodalmi művek teremtette művészi kihívást már csak ezért is érdemes a mozgóképkészítőknek felvállalniuk.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2007/06 50-51. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9016

Cikk értékelése:

szavazat: 950 átlag: 5.3