KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
   2009/október
BLOG
• Klacsán Csaba: Röghöz kötve CinePécs 2009
3D REVOLÚCIÓ
• Ádám Péter: Térhatású jövő A mozi harmadik forradalma
• Varró Attila: Kalandra fel Térhatású animáció
• Gorácz Anikó: Térélmény A 3D múltja, jelene és jövője
• Sepsi László: A halál ezer arca David R. Ellis: A végső állomás 3D
MAGYAR SCI-FI
• Németh Attila: Mondjam vagy mutassam? A magyar SF-irodalom és a film
• Csordás Attila: Thelomeris Beszélgetés Hatvani Balázzsal
• Schreiber András: Vételhiba Vranik Roland: Adás
• Schubert Gusztáv: A számok ura Pater Sparrow: 1
SPANYOL TRENDEK
• Géczi Zoltán: Baljós arkangyalok Spanyol horror-reneszánsz
• Lénárt András: Van-e élet Almodóvar után? A mai spanyol film
• Bikácsy Gergely: Könnycsepp a vérhagymán Megtört ölelések
MAGYAR MŰHELY
• Zalán Vince: Szemben az árral? Beszélgetés Jankovics Marcellel
• Forgách András: Szélesvásznú lélek Robert Capa
FORMAN
• Zalán Vince: Sem hazugság, sem utópia Miloš Forman cseh tetralógiája – 2. rész
MÉDIA
• Hirsch Tibor: MikroHollywood YouTube mozi
KÖNYV
• Baski Sándor: Nyomkereső Mátyás Győző: A látszat birodalma
KRITIKA
• Klág Dávid: Anyaföldön kívüli Neill Blomkamp: District 9
• Bori Erzsébet: Ördögi kísértetek Gárdos Péter: Tréfa
MOZI
• Schreiber András: Fausta éneke
• Varró Attila: Rövidlátók
• Baski Sándor: Free Rainer
• Roboz Gábor: Pippa Lee négy élete
• Kolozsi László: Észak
• Alföldi Nóra: Pánikfalva
• Tüske Zsuzsanna: Családban marad
• Pápai Zsolt: Admirális
• Forgács Nóra Kinga: Apám zenéje
• Vajda Judit: A csúf igazság
• Sepsi László: Az időutazó felesége
• Géczi Zoltán: Halloween 2.
DVD
• Gelencsér Gábor: Bergman-jelenetek
• Varró Attila: Houdini – A halál mágusa
• Kovács Marcell: Az áruló
• Nagy V. Gergő: Foxy Brown

             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Cormac McCarthy

James Franco: Isten gyermeke

A hűség nem elég

Huber Zoltán

A McCarthy próza mélységeit a sorok között lappangó, nyugtalanító homály rejti.

A Véres délkörök 1985-ös megjelenése óta Cormac McCarthy az egyik legnagyobb kortárs amerikai írónak számít, az életmű mozgóképes feldolgozására mégis évtizedeket kellett várni. A késlekedés oka kétségtelenül a szerző különleges stílusa, McCarthy szövegei éppen ezért nem ültethetők át automatikusan a mozi nyelvére. Bár a regényei gyakran kimondottan filmszerűek, az erőteljes vizuális ingereket és hangulatokat a szerző markáns nyelvi eszközökkel teremti meg. A hagyományos mondattagolás elhagyása, az élő beszéd használata és a töredékes szerkesztésmód rendkívül sűrű prózát eredményez, a vibráló képek és szélsőséges megoldások szikár szűkszavúsággal párosulnak. A balladisztikus fogalmazásmód különleges olvasói élményeket okoz, de ami a papíron tökéletesen működik, a vásznon könnyen önmaga ellen fordulhat. Az eddigi adaptációk azt mutatják, McCarthy víziói csak akkor kelhetnek életre, ha az adott rendező a saját nyelvén, szabadabban értelmezve meséli őket újra.

Az 1973-ban megjelent Child of God az író harmadik regénye, mely egy nekrofil sorozatgyilkos esetét kíméletlen közvetlenséggel és sokkoló tömörséggel vázolja fel. A rövid történet masszív pillanatképekből és különféle visszaemlékezésekből épül fel, a villanásnyi jeleneteket hosszabb monológok váltják. Lester Ballard fokozatos erkölcsi leépülését elbeszélő könyv első pillantásra ideális filmes forrásnak tűnhet, ám a regény valódi mélységeit épp a sorok között lappangó, nyugtalanító homály rejti. McCarthy jelzés nélkül váltogatja a nézőpontokat és idősíkokat, nem foglal állást, nem magyaráz, az értelmezést az olvasóra bízza. A konkrét figurák és események helyett az emberi természet mélységei érdeklik, megfigyeléseit az a nehezen körülírható hatás rejti, melyet a töredezett és mocskos, mégis költői szépségű szöveg befogadása kelt az olvasóban.

A vicces sztár-színész, a tudós irodalmár és a komoly művészfilmes alteregói között egyensúlyozó James Franco McCarthy-adaptációja megpróbál hű maradni a forráshoz és paradox módon éppen emiatt távolodik tőle messzire. Franco gyakorlatilag forgatókönyvként használja a regényt, az egyes fejezeteket a megfelelő idézetekkel indítja, mintha maguk a betűk kelnének életre. A helyszínek és a kísérőzenék autentikusak, a kopasz téli táj és a sárgásbarna színek megteremtik a hűvös atmoszférát, a színészek remekül játszanak, a szöveghű adaptáció mégsem működik. McCarthy az olvasó képzeletébe kapaszkodva szinte észrevétlenül vezet minket a sáros erdő mélyére és ellentmondást nem tűrve szembesít a szörnyűségekkel. Franco minderre nem lehet képes, hisz a kamera mindent akkurátusan megmutat, és ezzel elkerülhetetlenül értelmezi is a regényt. A kontinuitás és az érthetőség kedvéért ráadásul kénytelen kiegészítéseket, magyarázatokat betoldani, ami további problémákat okoz.

A főszereplő Scott Haze hatalmas erőbedobással játszik, ami egyértelműen rossz irányba viszi a figurát. A színész vicsorog, fújtat, morog és ordít, mintha egy éhes, csapdába esett vadállatot látnánk. A regényben Ballard a bosszúálló, kegyetlen Isten gyermeke, egy félelmetes, biblikus alak. Nem állatias, hanem annál sokkal rettenetesebb. McCarthy szemében ő nem egy elhagyott, magányos vadember, hanem egy kegyetlen útitárs, aki a sötétség szívébe kalauzolja az olvasót. Az írót az érdekli, mivé válik az ember, ha elhagyja a civilizáció és a közösség normáit és a túlélés kényszere, a magány súlya nehezedik rá. A konkrét és szimbolikus válaszokat egy barlang gyomra rejti, ám ebből a komplex vizsgálódásból Franco végül semmit nem képes felvillantani.

A legnagyobb eltérés a film és a regény között egy betoldott vásári jelenet, mely pontosan megvilágítja a produkció kudarcának okait. A címszereplő a céllövöldében kedves plüssállatokat nyer, majd úgy beszél hozzájuk, mintha eleven barátai lennének. Franco így próbál hidat verni Ballard magánya és a nekrofília közé, ám a módszere nemcsak didaktikus és nevetséges, de abszolút ellentétes McCarthy szándékaival. Az alkotók megpróbálják emberivé varázsolni és megérteni a karaktert, ezért egy-egy jelenetben egészen közel kerülünk hozzá, a szemébe nézünk, megsajnáljuk és már-már meg is kedveljük. Kiábrándult morális látlelet helyett egy egzotikus szörnyeteg cirkuszi portréját kapjuk. Hiába a könyv iránti alázat és tisztelet, az egzisztencialista horror az exploitation felé kacsingató bizarr látványossággá silányul.

 

ISTEN GYERMEKE (Child of God) - amerikai, 2014. Rendezte: James Franco. Írta: Cormac McCarthy reényéből Vince Jolivette és James Franco. Kép: Christina Voros. Zene: Aaron Embry. Szereplők: Scott Haze (Lester), James Franco (Jerry), Jim Parrack (Cotton), Tim Blake Nelson (Fate seriff), Vince Joliette (Ernest). Gyártó: RabbitBandini. Forgalmazó: HBO. Szinkronizált. 104 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2015/04 33-34. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12133