Fesztivál

Rotterdam

Aki nincs ott, lemarad

Szalkai Réka

A fesztivál szekciói közül minden évben kiemelt jelentőségű a Tigris-díjaké, ahol rövid- és nagyjátékfilmek, első- vagy másodfilmes rendezők alkotásai vetélkednek egymással. A rövidfilmes díjkiosztó már a fesztivál közepe felé lezajlik, míg a „nagy tigrisek” ceremóniája a szemle fénypontja, a fesztivál kiemelt záróeseménye. Az ötfős zsűribe olykor korábbi díjazottak is meghívást kapnak, idén az egyik 2012-es győztes, Maja Miloš volt a fesztivál vendége. Mint minden évben, 2015-ben is három film vihette el a legjobbaknak járó HIVOS Tigris-díjat, amely a ragadozót ábrázoló szobrocska mellett fejenként 15 000 eurós pénzjutalmat is jelent a rendezők számára.

Már a kubai film puszta jelenléte a programban is kuriózumnak számított, ráadásul a történet egy, soha be nem fejezett atomerőmű köré épülő „nukleáris városban” játszódik, benne volt a levegőben, hgy Tigris-esélyessel van dolgunk. A fekete-fehérben forgatott, három férfi-három generáció eredeti archív kubai tévé-felvételekkel – szó szerint – színesített szürreális drámája azért nem egy könnyű szombat esti film. Nem meglepő, hogy az általános közönség-szavazáson csak a 117. helyen végzett Carlos M. Quintela alkotása, Az évszázad terve (La obra del siglo). Mindenesetre a zsűri belelátta azt a művészi víziót, amellyel a második filmes Quintela próbált párhuzamot vonni a késő nyolcvanas évek és a mai vidéki élet között, ezzel is aláhúzva, az utóbbi évtizedekben Kubában semmiféle előrelépés nem történt, vagyis a sikerpropaganda sugallta fejlődés is csak visszafejlődés.

Szintén spanyol nyelvű díjazott, a Peruból érkező Videofilia (y otros síndromes virales), Juan Daniel F. Molero rendezése. Szex, drogok és Google Glass, mondhatnánk, miközben századunk betegségére, a videofíliára koncentrálunk (az emberek többsége a képernyő előtt éli le az életét, a valós természet és világ bármilyen megtapasztalása nélkül), a mű igencsak zajos-pixeles, egymásra exponált képei felett – Mindez nem véletlen, a rendező masszív kísérleti filmes háttérrel rendelkezik. A „történet” kiindulópontja önmagában egyszerű, egy lány és egy fiú összeismerkednek a video-chaten, és hamarosan egymás látványára elélvezős internet-szex kapcsolatba kerülnek egymással. Molero ezután a fiatalok pszichés utazásainak a leképezésével kibővítve próbálja a mai (perui) virtuális valóságot megmutatni, a narrációban bármiféle linearitás használata nélkül. Korábbi dokumentumfilmje, a Reminiscences már hasonló témákat feszegetett: a peruiakat igencsak megosztó egykori államfő, Fujimori (1990-2000) propagandájában a szociális problémák helyett inkább paranormális tevékenységekkel foglalkozott.

Ahogy az a rotterdami tigriseknél nem számít újdonságnak, a harmadik díjnyertes film gyökerei sem Európába nyúlnak vissza. A thai Vanishing Point-ban Jakrawal Nilthamrong kiindulópontja a rendező saját tragédiája: szüleit autóbalesetben veszítette el. Újságcikkekből bevágott fotókkal teszi személyessé és konkréttá a történetet, de nem ragad le a dokumentálásnál. Kisemberek portréi keresztezik egymást szinte már mágikus realista stílusban, Wong Kar-wai képi világával ötvözve, és ha esetleg időnként túl nehézkesnek bizonyulna a film, Nilthamrong felpörgeti egy kis thai popzenével. A Tigris-díjas filmek közül talán ez a legjobban sikerült alkotás.

*

A Berlinale Panorama szekciójának megfelelő Spectrum-ban fiatal és idősebb rendezők legújabb alkotásai találhatók, a világ minden tájáról. Noha Pedro Costa, Michael Noer vagy éppen Dominik Graf neve nemcsak Rotterdam, hanem egy nagyobb közönség számára sem új, nekünk a felhozatalból leginkább a dán Niels Arden Oplev neve cseng a ismerősen, hiszen A tetovált lány első filmes adaptációja, az ő rendezésében Magyarországon is nagy siker volt. Legújabb műve, a Speed Walking a szekció egyik gyöngyszeme, nem véletlenül választották be azon öt film közé, amelyeknek az IFFR Live interaktív kezdeményezéseként egyszerre negyven európai moziban volt premierje, az alkotás készítőivel a nézők a vetítés után a twitteren beszélgethettek. A film a hetvenes évek zenével és szexuális hormonokkal átitatott Dániájába helyezi a tizennégy éves Martin történetét, aki édesanyja hirtelen, korai halálának feldolgozásában – lévén apja és bátyja is „használhatatlan” ebből a szempontból – teljesen magára marad. Az első, kamaszkori szexuális élményekkel együtt Martin lépésről-lépésre indul el a felnövés rögös útján, amelyen végig követi az igazi fanyar, olykor már morbid dán humor.

Ahogy az már szokássá vált a fesztiválon, a különösen termékeny Takashi Miike idén is két filmmel képviseltette magát a szekcióban: megint egy „láttuk már” típusú középiskolai rémálom az As the Gods Will, viszont az Over your Dead Body igazi csemege. A Youtsuya Kaidan japán szellemhistóriát már mintegy harmincszor megfilmesítették a szigetországban, de még soha nem készült olyan változat, mint Miikéé. Ugyanis itt a gonosz ronin sorsa egybeolvad az őt játszó színészével, és a szerelmi háromszög ugyanúgy véres eseményekbe torkollik a való életben, mint a darabban. Színpad és backstage szinte egybefolyik, míg a minimalista világítással, díszlettel és zenével Miike filmje elvarázsolja a nézőt, hagyjuk, hogy magával sodorjon minket a misztérium.

De nemcsak a „nagy filmes” nemzetek erős produkció sorakoznak fel a több mint negyven filmet felvonultató Spektrumban. A horvát/szlovén koprodukció, A kaszás (Kosac), Zvominir Jurić rendezése. A film thrillerként indul, de aztán a legmélyebb emberi történetek kerekednek ki belőle megbocsátásról és megbocsátani nem tudásról, a stigmákról, amelyekkel embertársainkat megsebezzük, a délszláv háborúból származó frusztrációkról és a nyomasztó emlékekről, amelyektől még húsz év után sem sikerült e térségben megszabadulni. Az új évezred eddigi egyik leghumánusabb alkotása, feszített, minimalista stílusával igazi rendezői bravúr.

*

Ha egy fesztiválon lemaradunk egy filmről, azt talán pótolhatjuk a következőn: de van egy dolog, ami megismételhetetlen Rotterdamban, és ezért minden igazi, klasszikus értelemben vett filmrajongónak legalább egyszer érdemes ellátogatni a szeles holland városba: a Signals (Jelzések) illetve a Regained (Visszaszerzett) szekciók. Mindkettő több esemény és vetítés, meghatározott témákban kiválogatott filmek és az azokhoz tartozó programok egyvelege. Előzőre példa volt idén a Made in Taiwan-blokk, amely fillmtörténeti vetítésekkel és beszélgetésekkel tisztelgett a tajvani új-hullám két nagy mestere, Hou Hsiao-hsien és Edward Yang előtt. A Regained szekcióban pedig Dél-Korea egyik legsajátosabb rendezőjének, Jang Jinnek szerveztek retrospektív vetítéssorozatot, amelynek alkalmából az alkotó is ellátogatott a fesztiválra. A fájdalmas észak-dél konfliktust szatirikus megvilágításba helyező Isten hozott Dongmakgolban! a magyar nézők számára is ismerős, de talán a Murder, Take One is, amely az ázsiai bűnügyi thriller egyik mesterművének számít.

A katalógus bevezetőjében az idén leköszönő igazgató, Rutger Wolfson ugyan az „itt és most” szlogenjével üdvözölte a nézőket, a kortárs trendekre érzékeny fesztivál a múltat sem veti meg: Rotterdamban van hely bőven mindennek és mindenkinek, és érdemes ott lenni, hiszen aki nincs ott, lemarad. A fesztiválon, talán sok év után idén először magyar film egyáltalán nem szerepelt, egyik szekcióban sem.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2015/04 44-46. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12139

Cikk értékelése:

szavazat: 124 átlag: 5.33