KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
   2009/november
ANGER APOKALIPSZISE
• Kecskés Péter: Haragos Apokalipszis Kenneth Anger
PÓKERMOZI
• Schreiber András: A nagy beetetés Tévépóker
AMERIKAI ÁLMOK
• Jankovics Márton: Kertvárosi titkok Született feleségek
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Pintér Judit: Tullio Kezich (1928–2009)
• Schreiber András: Bujtor István (1942-2009)
AMERIKAI ÁLMOK
• Vörös Adél: Álommunkák A kertvárosi Amerika
• Barotányi Zoltán: Henyék, lúzerek, Szuburbia Amerika hátsóudvara
PÓKERMOZI
• Deák Dániel: Flush back Pókerfilmek
AZ ISMERETLEN BERGMAN
• Pápai Zsolt: Nők, lelki tájban Robert Altman Bergman-trilógiája
• Gelencsér Gábor: Ördög és pokol Korai Bergmanok
• Tüske Zsuzsanna: Stockholmi randevú Ingmar Bergman: Ez itt nem történhet meg
FORMAN
• Zalán Vince: Sem hazugság, sem utópia Miloš Forman cseh tetralógiája – 3. rész
FRANCIA ÚJHULLÁM
• Dargay Marcell: Lőj a zongoristákra! Az újhullám zenéje
• Jancsó Miklós: Ó, a Nouvelle Vague!
MAGYAR MŰHELY
• Palotai János: Szerencsés ember a felvevőgéppel Beszélgetés Pados Gyulával
FESZTIVÁL
• Wostry Ferenc: Holdonjárók Cinefest 2009
KRITIKA
• Báron György: Történelem félárnyékban Mészáros Márta: Utolsó jelentés Annáról
• Reményi József Tamás: Érintő Mátyássy Áron: Utolsó idők
KÖNYV
• Baski Sándor: Pánik helyett Stachó László – Molnár Bálint: A médiaerőszak
MOZI
• Nevelős Zoltán: The Brothers Bloom – Szélhámos fivérek
• Schreiber András: Egy kurtizán szerelmei
• Parádi Orsolya: Páros mellékhatás
• Forgács Nóra Kinga: Welcome
• Sepsi László: Gamer – Játék a végsőkig
• Vajda Judit: Rémségek cirkusza
• Tüske Zsuzsanna: Julie & Julia – Két nő egy recept
• Varró Attila: Vakító fehérség
• Kovács Marcell: Sorority Row
• Baski Sándor: Ördög bújt beléd
E-MOZI
• Alföldi Nóra: A grófnő
MOZI
• Szabó Noémi: A Holdhercegnő
DVD
• Géczi Zoltán: Chang Cheh mesterhármasa
• Pápai Zsolt: Kis-nagy világ
• Gelencsér Gábor: Próba után
• Varga Zoltán: Leszbikus vámpírok gyilkosai

             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

A lakás

Mennyi haza kell egy embernek?

Pintér Judit Nóra

Az elhallgatott múlt csapdákkal rejt.

 

Az izraeli-német dokumentumfilm azzal indul, ahogyan Arnon Goldfinger, a film rendezője és családja a nemrég meghalt nagymama, Gerda Tuchler tel-avivi lakásában próbál számot vetni annak ingóságaival, hagyatékával. A jó hangulatú összcsaládi kutakodás során azonban Gerda holmijai között nem várt nyomokra bukkannak. Elsőként a Harmadik Birodalom Der Angriff (Támadás) című antiszemita propaganda-folyóiratára, amelyben megmagyarázhatatlan módon a nagyszülők neve is szerepel. Goldfinger nyomozásba kezd, és lassan kibontakozik előtte felmenői múltja. Kiderül, hogy a nagyszülők Kurt és Gerda, Palesztínában való letelepedésük után is szoros kapcsolatot ápolt egy bizonyos Mildenstein házaspárral. Leopold von Mildenstein, a férj pedig nem volt más, mint Adolf Eichmann közvetlen elődje (akit Eichmann a pere során meg is említ, mint fontos szereplőt és ihletőt munkája során). További megdöbbentő szembesülés, hogy bár az Izraelben élő Tuchler-család úgy tudta, hogy egyetlen rokonukat sem érintette közvetlenül a holokauszt, azonban Gerda édesanyjáról kiderül, hogy a nácik Theresienstadtba hurcolták, ahol meg is halt, hiába kérték Tuchlerék prominens náci barátaik közbenjárását. Ahogy bomlik ki a történet, számos olyan dilemmával találja magát szemben az unoka/rendező, amelyek a mai napig a múltfeldolgozás, a kollektív és egyéni felelősség, az elkövetők és az áldozatok lélektanának lényeges kérdései. A disszonanciával, amely a holkauszt túlélők második és harmadik generációja, az anya és a fiú között feszül, az utóbbi pár évtizedben számos pszichológiai tanulmány foglalkozott. Amíg anyja nem képes mit kezdeni a frissen feltárt múlttal, nem érez semmit, a fiú mélyen megrendül. Meglátogatja Németországban Mildensteinék lányát, aki látszólag semmit nem tud apja múltjáról. A dilemma, hogy van-e joga, vagy éppen kötelessége-e szétrombolni a hetvenes éveiben járó nő képét apjáról és az egész múltról, végigvonul a filmen. Hogyan beszéljenek egymással az áldozatok és a bűnösök leszármazottai? Megbocsáthat-e az áldozat hozzátartozója, jóvátehetik-e felmenője bűnét a leszámazottai?

A film számos feszítő kérdést nyitva hagy. Vajon mit jelentett a két házaspár egymás számára? Az, hogy a náci Mildensteinék jóban maradtak a zsidó házaspárral, még valamennyire érthető. Számos szociálpszichológiai elemzés tanúsítja, hogy sok nácinak megvolt a maga „jó zsidója”, akit személyesen ismert még a zsidó törvények előttről, akiben nem vagy nem csak a zsidót látta, hanem a Reich zsidókat elidegenítő, dehumanizáló propagandája ellenére az embert, barátot. De fordítva? Hogyan tudtak szemet hunyni Tuchlerék barátaik szerepvállalásán a birodalmi gépezet működtetésében és legszemélyesebb érintettségükön – Gerda Tuchler anyjának lágerbeli meggyilkolásán? A film erre a kérdésre szolgál egy lehetséges válasszal. Gerda Tuchler az Izraelben töltött sok évtized alatt sem tanult meg ivritül. A lakásában tárolt holmik, könyvek, ékszerek és tárgyak mind-mind Németországot, az egykori hazát idézték. A haza iránti nosztalgia átjárta a pár életét, és hozzákötötte őket a múlthoz, még annak ellenére is, hogy ez a haza, Németország gyilkos otthonnak bizonyult. Mintha azért lett volna szükségük a Mildenstein házaspár barátságára, mert nekik, áldozatként, hazájuk, népük által megtagadottként, németségüktől megfosztottként is kellett legalább „egy jó német”, aki elfogadta őket, emberként tekintett rájuk – fogalmaz a filmben megszólaltatott német kutató. A Mildenstein házaspár szimbolizálta számukra a fájdalmasan hiányzó Németországot, német identitást. Emiatt még az orwelli „duplagondolra” is képesek voltak: tudták ugyan, hogy mit tettek a barátaik, de közben mégsem tudták, azaz legyűrték tetemes kognitív disszonanciájukat, mert nem tudták elvágni azt a láthatatlan köldökzsinórt, amely a németségükhöz kötötte őket.

A lakás súlyos és nyitott végű kérdései ellenére azonban koránt sem egy nehéz, elhordhatatlan nyomozástörténet, hanem tele van könnyedséggel, jókedvvel. Az izraeli család életteli ténykedése, ahogyan felfedezik a lakás kincseit, a narrátor-rendező önreflektív kiszólásai ellenpontozzák a kibontakozó történet traumatikus alaptónusát.

Mennyi haza kell egy embernek, kérdezi Jean Améry, a holokauszt túlélője és egyik legnagyobb hatású teoretikusa, Kertész Imre mestere, aki a nácik elől menekülve kénytelen volt elhagyni hazáját, megváltoztatni nevét, de még így sem úszta meg a kínzást és a lágert, amelynek traumája egész további életében végigkísérte, míg végül önkezével vetett véget életének, és sírkövére pusztán csuklójába tetovált auschwitzi számát vésette. Mennyi haza kell tehát? Améry szerint annál több, minél kevesebbet hordhat az ember belőle magával.

 

A lakás (Die Wohnung)izraeli-német dokumentumfilm, 2011. Rendezte és írta: Arnon Goldfinger. Kép: Philippe Bellaiche. Zene: Yoni Rechter. Szereplők: Michael Adler, Yaron Amit, Avrham Barkai. Forgalmazó: Cirko Film. 97 perc.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2016/06 53-54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12754