KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
   2009/november
ANGER APOKALIPSZISE
• Kecskés Péter: Haragos Apokalipszis Kenneth Anger
PÓKERMOZI
• Schreiber András: A nagy beetetés Tévépóker
AMERIKAI ÁLMOK
• Jankovics Márton: Kertvárosi titkok Született feleségek
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Pintér Judit: Tullio Kezich (1928–2009)
• Schreiber András: Bujtor István (1942-2009)
AMERIKAI ÁLMOK
• Vörös Adél: Álommunkák A kertvárosi Amerika
• Barotányi Zoltán: Henyék, lúzerek, Szuburbia Amerika hátsóudvara
PÓKERMOZI
• Deák Dániel: Flush back Pókerfilmek
AZ ISMERETLEN BERGMAN
• Pápai Zsolt: Nők, lelki tájban Robert Altman Bergman-trilógiája
• Gelencsér Gábor: Ördög és pokol Korai Bergmanok
• Tüske Zsuzsanna: Stockholmi randevú Ingmar Bergman: Ez itt nem történhet meg
FORMAN
• Zalán Vince: Sem hazugság, sem utópia Miloš Forman cseh tetralógiája – 3. rész
FRANCIA ÚJHULLÁM
• Dargay Marcell: Lőj a zongoristákra! Az újhullám zenéje
• Jancsó Miklós: Ó, a Nouvelle Vague!
MAGYAR MŰHELY
• Palotai János: Szerencsés ember a felvevőgéppel Beszélgetés Pados Gyulával
FESZTIVÁL
• Wostry Ferenc: Holdonjárók Cinefest 2009
KRITIKA
• Báron György: Történelem félárnyékban Mészáros Márta: Utolsó jelentés Annáról
• Reményi József Tamás: Érintő Mátyássy Áron: Utolsó idők
KÖNYV
• Baski Sándor: Pánik helyett Stachó László – Molnár Bálint: A médiaerőszak
MOZI
• Nevelős Zoltán: The Brothers Bloom – Szélhámos fivérek
• Schreiber András: Egy kurtizán szerelmei
• Parádi Orsolya: Páros mellékhatás
• Forgács Nóra Kinga: Welcome
• Sepsi László: Gamer – Játék a végsőkig
• Vajda Judit: Rémségek cirkusza
• Tüske Zsuzsanna: Julie & Julia – Két nő egy recept
• Varró Attila: Vakító fehérség
• Kovács Marcell: Sorority Row
• Baski Sándor: Ördög bújt beléd
E-MOZI
• Alföldi Nóra: A grófnő
MOZI
• Szabó Noémi: A Holdhercegnő
DVD
• Géczi Zoltán: Chang Cheh mesterhármasa
• Pápai Zsolt: Kis-nagy világ
• Gelencsér Gábor: Próba után
• Varga Zoltán: Leszbikus vámpírok gyilkosai

             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Star Wars-trilógia

Csillagok mágiája

Beregi Tamás

George Lucas trilógiájában a múltba ásott le, hogy a jövőben alkossa meg Amerika nagy mítoszát.

 

Bár a Csillagok háborúja-trilógiát a filmtörténet science fictionként könyveli el, érdemes elgondolkodni azon, vajon nem illene-e jobban az első három epizódra a „futurisztikus tündérmese” titulus. Elvégre a sci-fi egyik legfontosabb kritériuma az, hogy a történetet – lett légyen az bármilyen kalandos – tudományos vagy áltudományos köntösbe burkolja megalkotója. George Lucas művének esetében a „science” fogalom használata azonban meglehetősen anakronisztikusán hangzik: igaz ugyan, hogy a szemünk előtt parádézó szupertechnika mögött igazi szupertudománynak kell lennie, a rendezőt azonban a legkevésbé sem izgatják a tudományos kérdések: magától értetődőnek tekinti, és ezzel „le is tudja” a hiperjövő hiperindusztralizmusát. Ez a csúcstechnika azonban paradox módon épp tudományfelettisége, megmagyarázatlansága miatt válik mágikussá: a tudomány a Csillagok háborúja esetében a mágia szolgálóleánya lesz.

 

 

Sci-fi vagy tündérmese?

 

A trilógia mitikus archetípusokból építkezik: felhasználja, de egyben futurizálja is azokat. A lézerkard: bűvös erejű Excalibur, minden fegyverek legnemesebbike, melyet csak pár kiválasztott kelthet életre. A Jedi lovagok: a Grál hősei, vagy szamurájok, felsőbbrendű, magasztos célok bajnokai. Obi-Wan Kenobi és Darth Vader: varázslók, a „fehér” és a „fekete” mágia ellentétes pólusának képviselői. A Császár: a Gonosz megtestesülése. Az Erő: titkos, misztikus tudás, mindent magába rejtő princípium. Az „Erő legyen veled” egyfajta felsőbbrendű lény áldását invokáló jelmondat. Yoda: a fizikailag törékeny, valójában azonban hatalmas mentális erővel rendelkező öreg, bölcs tanítómester megtestesülése. Jabba: mindent elnyelő, élősködő despota. A birodalmi lépegetők: ősi, tüzet lehelő kő és vasgigászok. A csillagközi ugrások: teleportációk. A Halálcsillag: maga a Pokol, melyet Cerberusok helyett radarok, gyilkos lézert kilövellő ágyúk védenek.

A trilógia történetére minden különösebb erőfeszítés nélkül rá lehet húzni a varázsmesék Propp által felállított narrációs sémáit (A mese morfológiája): Luke Skywalker a szüleit elvesztett, illetve otthoni környezetből kiszakadt nincstelen fiú, aki világot látni, szerencsét próbálni megy, s akinek odüpális konfliktusokkal jócskán megtűzdelt kalandjai több lépcsős beavatási rítusokon, egyre nehezebb erőpróbákon keresztül vezetnek a boldogság elnyeréséig.

A Csillagok háborúja trilógia hallatlan sikerének titka – persze a látványos technikai megvalósítás mellett – épp a futurisztikus köntösbe bújtatott, onnan mégis kikandikáló, pazarul bőbeszédű meseszerűségben keresendő. A legendák nélkül felnőtt Amerika mindig paranoiásán kereste és gyártotta nagy nemzeti meséit, a western azonban nem volt képes feledtetni az országgal, hogy igazi népmeséje sosem volt. George Lucas filmjével valami ilyesmit adott Amerikának: a múltba ásott le azért, hogy aztán a jövőben alkossa meg nagy mítoszát.

 

 

A tér bűvölete

 

Mel Brooks paródiájának, az Ürgolyhók-nak az elején felbukkan egy alsó kameraállásból „felvett” birodalmi cirkáló, és, akár csak a Csillagok háborúja nyitójelenetében, lassan siklani kezd a messzeség felé. Hiába várnánk azonban a hajó végét, az egyre csak nyúlik, nyúlik, mint holmiféle galaktikus tészta, és úgy tűnik, többé sosem fogjuk már megpillantani a fehéren ragyogó tűzet okádó csöveket. Brooks nem véletlenül választotta ezt a jelenetet paródiája nyitányául: a filmtörténetben egyetlen fantasztikus film sem aknázta ki olyan látványosan és hatásosan a térmélység, a száguldás, végtelen bűverejét, mint a Csillagok háborúja. A mozik igazi óriás-szimulátorokká váltak, a nézőnek olyan élménye volt, mintha együtt száguldana a vadászgépek pilótáival, együtt kerülgetné velük a záporzó meteorokat, mintha a galaxisok magukba szippantanák őt. A mai mozinéző számára persze már nem hatnak az újdonság erejével ezek a fajta élmények, a hetvenes évek végének galaktikus űrhajó-hangoktól hangos mozijaiban azonban igazi csoda történt: a tér kozmikus mélységével hipnotizálta a nézőket. A trilógia térélményének másik nagy varázsa a véletlenből, kiszámíthatatlanságból ered. Tolkien A Gyűrűk Ura című regénye óta kevés XX. századi populáris mű aknázta ki annyira látványosan az utazásból, az ismeretlen tér felfedezéséből eredő izgalmak erejét, mint a Csillagok háborúja. A kalandorok háta mögött ólálkodó titkok – lett légyenek azok a csillagos végtelenből előbukkanó, felbőszült meteorok, a rejtőzködő hősöket hirtelen megmozduló falaikkal összepréselni vágyó kamrák, álkapcsukkal az elszáguldó űrhajó után kapó óriás-férgek, hóbuckák között, mocsarak és erdők mélyén lakó lények – csak arra várnak, mikor lephetik, ijeszthetik meg a feléjük sodródó idegent.

A Csillagok háborúja tere titkokkal teli elvarázsolt kastéllyá vált, ahol a tekintetével mozivászon-labirintusokban bolyongó nézőt minden pillanatban új meglepetések érték.

George Lucas nem kevesebbet tett, mint felfedezte a tér bűvöletét a fantasztikus filmek számára.

 

 

Feléleszthetők-e a mítoszok?

 

Ülök a mozivászon előtt, tekintetem fátyolos gyermekkorom nagy meséjének feltorlódó emlékeitől. A Baljós árnyakat nézem, és próbálom elhinni, hogy lelkesedésem az új epizódnak szól, nem pedig a trilógia emlékének. Figyelem az autóversenyt a kietlen sziklaszurdokokban, nézem a pompázatos űrcsatákat, a mesterien koreografált lézerkard-párbajokat, hallójárataimban ott dübörögnek a Dolby Surround technika minden eddigi vívmányát megszégyenítő hang-effektek, igen, igen, ujjongok, nagyszerű ez az új epizód, jobb már nem is lehetne.

De aztán mégiscsak rá kell jönnöm, hogy csak áltatom magam. Hogy valami nincs rendjén a Baljós árnyakkal...

A Csillagok háborúja végül is mégiscsak a hetvenes-nyolcvanas évek nagy mítosza volt, és bár emlékét a könyvek, számítógépes játékok, a fényesebbnél fényesebbre csiszolt felújítások azóta is frissen tartották, ezek már nem tudtak sokat hozzátenni a trilógiához. A Csillagok háborúja akkor és ott hatott, és hathatott csak igazán. Ezen pedig egy új film-epizód sem változtathat: története akarva-akaratlanul klisékből fog építkezni, és utalások rendszerévé bomlik, látványvilága pedig nem lesz több egyszerű technikai brillírozásnál. Hatni fog ugyan a nézőre, de ámulatba már nem ejti, el nem varázsolja, hiszen a kilencvenes évek moziközönségéből kiveszett a húsz évvel ezelőtti generáció naiv rácsodálkozási képessége. A hetvenes-nyolcvanas évek sci-fi rajongója még lelkes volt és hiszékeny. Az ezredfordulóé szkeptikus lett, és rafinált.

A Baljós árnyak számomra valahogyan arról szólt, hogy a mítoszok – lett légyenek azok bármilyen fiatalok is – nem éleszthetők újjá.

És, hogy új epizódok már nem készülhetnek hozzájuk. Legfeljebb csak lábjegyzetek.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/09 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4572