KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
   2009/december
DARWIN RÉMÁLMAI
• Beregi Tamás: Majomkönny és spóratánc Darwin rémálmai
MAGYAR MŰHELY
• Várkonyi Benedek: A svájci óra érdekel Beszélgetés Makk Károllyal
DARWIN RÉMÁLMAI
• Varró Attila: A műfajok eredete Kulturális evolúció
VIKING VÉR
• Kolozsi László: Hideg vér Skandináv bűnfilmek
• Sepsi László: Viking brigantyk Max Manus
• Gorácz Anikó: Izland noir Beszélgetés Baltasar Kormákurral
MAGYAR MŰHELY
• Vincze Teréz: A közelképek koszorús költője Balázs Béla
• N. N.: Balázs Béla (1884 - 1949)
• Gelencsér Gábor: A kíséréstől a kísérletezésig A Balázs Béla Stúdió ötven éve
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Alkonyi őrjárat Velence
DARWIN RÉMÁLMAI
• Győrffy Iván: Lebecsült rokonok Darwin a moziban
FORMAN
• Zalán Vince: Sem hazugság, sem utópia Miloš Forman cseh tetralógiája – 4. rész
• Szíjártó Imre: Oda is vissza Cseh/szlovák emigránsok
KRITIKA
• Schreiber András: Szerelemrulett Orosz Dénes: Poligamy
• Tüske Zsuzsanna: Csendes terror Szobafogság
• Baski Sándor: Szabad a gazda Az irányítás határai
• Gyenge Zsolt: Madarat tolláról Jacques Audiard: A próféta
KÖNYV
• Novotny Katalin: Alapiskola Mozgóképelemzés
MOZI
• Vajda Judit: A tejesember
• Pápai Zsolt: Az informátor!
• Baski Sándor: Törvénytisztelő polgár
• Schreiber András: O’Horten
• Roboz Gábor: Tiszta napfény
• Varró Attila: Fame
• Teszár Dávid: Astro Boy
• Géczi Zoltán: Paranormal Activity
• Sepsi László: Zombieland
• Csillag Márton: Szuperbojz
DVD
• Pápai Zsolt: A legbátrabb város
• Gelencsér Gábor: Janisch Attila filmjei
• Sepsi László: Pirx kalandjai

             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Média

Videó-performence-ek a Galéria 56-ban

Yoko Ono tüzet kér

Kozma György

Szobraival és videóműveivel Budapesten is bemutatkozott Yoko Ono. Ezúttal nem szokott szerepének (John Lennon múzsája, özvegye) kellett megfelelnie, kizárólag önmagát adhatta.

A hetvenes években már mindenkinek lehetett kamerája, a műfaj határterületeit kutatták a fiatal művészek mindenfelé. Természetesen a kor hippi-ideológiája, melynek lényege, hogy korláttalanul „szabad” minden, ezen a téren is éreztette hatását: híres lett Andy Warhol huszonnégy órás filmje az Empire State Buildingről, vagy a nyolcórás, melyen végig aludt egy férfi. De ebben az időben (részben a széles körben valláspótlékként terjedő enyhe és kevésbé enyhe „tudattágító” drogok hatására) elterjedt a dolgokra való „rácsodálkozás”, az az újfajta – részben ázsiai, „buddhista” vagy taoista, esetleg zen szerzőkre hivatkozó – gondolat, hogy „minden Egy”, vagyis minden egyes létező egyenértékűen fontos, szemügyre kell venni. Természetesen a testrészeket is, külön és együtt, különösen a szerelmi időtöltések kultúrája is eljutott odáig, hogy a meztelenségnek a művészetben és a fiatalok életében nem volt korlátja. Ekkortájt tette lehetővé a technológia, hogy a művészeti szakágak közt a határok átjárhatóvá váljanak: zenész létére valaki csinálhat filmet is, és miért ne filmezhetne egy képzőművész – a happeningek egyre „intermediálisabbak”. Közben (részben szintén Warhol környezetében, s a Ginsberg-Kerouac-féle „avantgardista” íróknál) hirtelen a nyilvánosság maga is „közeg” lett, amely egyben „üzenet”. A nyilvánosság manipulál, ha nem is manipuláljuk. Egyre több sztár tudatosan alakítja imázsát, s művei részévé válik saját aurája.

A sztárokat persze ettől függetlenül, mindig kicsit kettős mércével mérik – mérjük. Miért kiabál Brigitte Bardot a fókák miatt, miért nem a szegényekkel törődik? Miért törődik a szegényekkel Audrey Hepburn, örüljön, hogy neki van elég... Igazságtalan megjegyzésből mindig kijut a sztároknak, ez szakmai ártalom. (Nem is beszélek a sztárnépeket kísérő gyűlöletkitörésekről – az amerikaiak vagy a zsidók túláltalánosító befeketítése a jellegzetes példa.) Különösen nehéz az esetleg kevésbé sikeres rokon, barát vagy özvegy helyzete.

Yoko Onót soha senki sem fogja tudni „objektíven” megítélni. Többszázmillió rajongó gyászolta férjét – talán ekkor éreztek vele először együtt az emberek, szinte be sem fogadták addig, valami értetlenség vette körül (legalábbis a bulvársajtó tömeget kiszolgáló hangvételéből ítélve). Yoko „bűne a koré, mely szülte őt”, filmjeiben megtalálható az összes korabeli klisé: meztelen fenekek másfél órája a Bottomsban (alatta a 365 fellépő hangjai: „nem is tudom... szívesen nézném, de részt venni...”); húsz perc daruemelkedés és építkezés az Emelkedésekben (Erections) Lennon-zenével; húsz percig mászik egy (pár) lény egy meztelen lányon (Virginia Lust) a vicces című Fly by Yokoban; csendes egymásramosolygás és csók a szemüvegnélküli Johnnal a Two virginsben. De van két film, amelyben egy kicsit Yoko is jelen van.

Az egyik a MOMA (Metropolitan Museum of Modern Art), ahol a Village Voice-ban meghirdetett Yoko Ovo-kiállításra érkező vendégek lelkesednek vagy csalódnak, megtudván, hogy Yoko Ono személyesen nincs jelen a kiállításon s nem is állított ki semmit, s megtudjuk, hogy épp ez a „koncept”, az ötlet, a gondolat: hogy ott is van, meg nem is. (Állítólag most Pesten egyszerre két helyen is jelen volt kiállításai megnyitásán.) Egyrészt látjuk és tapasztaljuk a koanszerű „maya”-illúzióra utaló keleti bölcsességet a „művészetfogyasztás” ellen, kiegészítve a nyilvánosság nyugati manipulálásával: a sztár attól sztár, hogy beszélnek róla, nem baj, ha utálják, csak szó legyen róla (s emelkedjen a fogyasztási ára).

A legszemélyesebb Ono-film a Megerőszakolás (Rape). Egy fiatal lányt látunk, hosszú szőke haja lobog, egy londoni parkban siet s néha hátranéz, szorong. Nemsokára egy temetőbe ér. Azt mondja németül a kamerának: „Nem vagyok én filmsztár, hogy filmezzetek! Mi van, kérdi, nem tudtok beszélni? Tudtok németül? Olaszul?” Megy tovább. Mindig mosolyog, zavart mosollyal, nagyon szelíd, kicsit divatosan az, a szeme alatt párhuzamos Twiggy-pillák, bohócosan. Bóklászik a sírok között. Az embernek az az érzése, hogy Yoko Ono, aki hatalmas napszemüveggel védi magát a nyilvánosság elől (talán még mindig Johnt siratja?), kicsit azt akarta „visszaadni” egy átlagpolgárnak, amit ő érzett, amikor a kamerák kereszttüzében kellett hordania szerelmét, majd fájdalmát. Csak sajnos egy idő után én, az egyszerű néző, kezdem megsajnálni a kamera általi „megerőszakolás” áldozatát. Eleinte még Erdély–Hajas–Najmányi öndivatbemutatója is eszembe jutott a hetvenes évek közepéről, amikor a Moszkva tér járókelői váltak filmszereplővé, önmaguk ruháinak modelljévé ugyane trend kapcsán. Yoko Ono pont olyan, mint Erdély, amikor épp semmi nem jut eszébe. Itt nem egyszerűen kineveti a néző a zavarbakozott kislányt, aki talán külföldi volta miatt, nem fordul a népszerű angol rendőrhöz, s aki később (másnap) még nővéréhez menet az utcán is eltéved (panaszolja, félig olaszul), s akinek a nővére sem segít, csak nevet rajta, s aki legvégül, másfél órás menekülés után egy házra mutat és azt mondja, „tessék, filmezzétek ezt, itt egy híres ember lakik!” (de nem Yoko, hanem Christopher Gibbs), hanem vele együtt szorong: a kamera mögül nem szólnak hozzá, csak követik, akár taxival is, még tüzet sem adnak neki... Valódi erőszak ez, valódi kegyetlenség, valakit a szemünk előtt – nem fikció keretében – megaláznak. Ha ez „rape”, akkor Yoko Ono saját élete egyetlen folyamatos „harakiri” – hisz engedi, hogy szinte ugyanígy kövessék (ha talán a nővére lakásába nem is engedné be ilyen ártatlan kétségbeeséssel a kamerát.)

Yoko Ono nem kisebb művész a többi tízezer amatőr és kísérleti filmesnél. Jó, hogy azt csinálja, amit csinál. De ilyen léptékű legendahősnél képtelenség utólag nem csalódni. Ha valaki hagyja, hogy a köz- és önszeretet tévútjain legendává nőjön, esetleg nem kap többé arányos visszajelzést magáról. Túl sokat, vagy semmit, de mindig mást vár a közönsége – és (mint munkatársai a temetőben) nem válaszol a közönség. Soha többé nem ad senki Yokonak tüzet.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1993/05 40-43. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1261