KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
   2009/december
DARWIN RÉMÁLMAI
• Beregi Tamás: Majomkönny és spóratánc Darwin rémálmai
MAGYAR MŰHELY
• Várkonyi Benedek: A svájci óra érdekel Beszélgetés Makk Károllyal
DARWIN RÉMÁLMAI
• Varró Attila: A műfajok eredete Kulturális evolúció
VIKING VÉR
• Kolozsi László: Hideg vér Skandináv bűnfilmek
• Sepsi László: Viking brigantyk Max Manus
• Gorácz Anikó: Izland noir Beszélgetés Baltasar Kormákurral
MAGYAR MŰHELY
• Vincze Teréz: A közelképek koszorús költője Balázs Béla
• N. N.: Balázs Béla (1884 - 1949)
• Gelencsér Gábor: A kíséréstől a kísérletezésig A Balázs Béla Stúdió ötven éve
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Alkonyi őrjárat Velence
DARWIN RÉMÁLMAI
• Győrffy Iván: Lebecsült rokonok Darwin a moziban
FORMAN
• Zalán Vince: Sem hazugság, sem utópia Miloš Forman cseh tetralógiája – 4. rész
• Szíjártó Imre: Oda is vissza Cseh/szlovák emigránsok
KRITIKA
• Schreiber András: Szerelemrulett Orosz Dénes: Poligamy
• Tüske Zsuzsanna: Csendes terror Szobafogság
• Baski Sándor: Szabad a gazda Az irányítás határai
• Gyenge Zsolt: Madarat tolláról Jacques Audiard: A próféta
KÖNYV
• Novotny Katalin: Alapiskola Mozgóképelemzés
MOZI
• Vajda Judit: A tejesember
• Pápai Zsolt: Az informátor!
• Baski Sándor: Törvénytisztelő polgár
• Schreiber András: O’Horten
• Roboz Gábor: Tiszta napfény
• Varró Attila: Fame
• Teszár Dávid: Astro Boy
• Géczi Zoltán: Paranormal Activity
• Sepsi László: Zombieland
• Csillag Márton: Szuperbojz
DVD
• Pápai Zsolt: A legbátrabb város
• Gelencsér Gábor: Janisch Attila filmjei
• Sepsi László: Pirx kalandjai

             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A város és a kutyák

Schubert Gusztáv

„Írónak a tapasztalat, a szenvedés drága kincs…” – vágja a Szibériával fenyegetőző ördög szemébe Dosztojevszkij, Cseh Tamás dalában. A mondás igaza példák sokaságával bizonyítható. Századunk kiemelkedően fontos regényei közül három is – a Törless iskolaévei, az Iskola a határon és A város és a kutyák kadétiskolai élményekből, kamaszkori száműzetések keserű tudásából született. Sőt, Musil, Ottlik, Vargas Llosa talán nem is csak egy-egy regényüket, hanem íróvá érésüket köszönhetik annak, amit a közvélekedés szerint jobb megúszni. Hogy mi köze a katonai kollégiumnak és az írói érzékenységnek egymáshoz? Az „iskola a határon” nemcsak kiélezett helyzetekben bővelkedik, de magába zártsága, körülhatároltsága miatt természetes színtér, ahol az élet maga-magától színjáték formáját ölti. A darab, amely a három író előtt három különböző korban lejátszódott, alaphelyzetét tekintve hasonló: a hatalom megpróbálja kiölni az egyéniséget a karámba terelt kamaszokból, hogy vakhitből-gőgből-erőszakosságból kovácsolt „katonás” jellemmel helyettesíthesse. A megalázás módszerei nem változtak Musil óta, hiszen a méltóság megtörésének technikája az évezredes csiszolásban már addig tökélyre fejlődött. Rögtönzésre csak az áldozat kényszerül, aki nem hitte volna, hogy rajta ez a szégyen megeshet, olvadt ólomként meglágyulhat az akarata. A három opusz története döntően abban különbözik, hogy a szerzők más és más magatartásban vélik megőrizhetőnek az emberi méltóságot. Musil az irracionalizmussal szembeszálló értelemben, Ottlik a cselekvéssel egyenértékű művészetben, amely visszaszerzi nekünk az elfecsérelt, „eltűnt időt” (a múlt elbeszélésének képessége a tétlenségnek látszó szemlélődést érzékibb-szellemibb jelenlétként, szabadságként értékeli föl), Vargas Llosa a civil tempó (legyen az vadság vagy nemtörődömség) csorbítatlan megőrzésében.

Lombardi adaptációjából éppenséggel A város és a kutyák megkülönböztető jegye, bent és kint, mikrokozmosz és nagyvilág kölcsönhatásának ábrázolása hiányzik. Csak a „kutyákat” (kadétokat) látjuk, az az emberléptékű térkép, amelyet a regény írója Limáról közreadott, a filmből kimaradt. Miként Vargas Llosa (úgymond filmszerű!) elbeszélői technikája (folytonos szemszög- és időváltása) sem volt átmenthető. De a dráma marad, és ez sem kevés. (Kiváltképp, mert a rendező hibátlanul, üresjáratok és zavarosság nélkül képes rekonstruálni a bonyolult történetet).

A szereposztás sokban hasonlít ahhoz a felálláshoz, amit Musil vagy Ottlik regényében látunk. Az író figyelme itt is a kadétok egymás közti konfliktusaira összpontosul, itt is egy vezéregyéniség (Jaguár) köré szerveződött kisebbség (a Kör) terrorizálja a szervezetlen többséget, itt is akad valaki, aki a többieknél gyakrabban válik a durva tréfák céltáblájává (a Rabszolga), itt is megtaláljuk az író alteregóját (a Poéta), aki Törlesshez vagy Bébéhez hasonlóan sem a zsarnokok, sem az alávetettek közé nem tartozik. Különcsége, világpolgári mentalitása miatt mindkét fél bizalmát, respektusát élvezi. Egy ponton túl azonban véget ér ez az előkelő kívülállás. Amikor a Poéta rájön, hogy Jaguár a hadgyakorlaton szándékosan lőtte le Rabszolgát, aki feladta a Kör egyik tagját, bejelenti a gyilkosságot. És ezen már a mindaddig megtévesztő látszatot keltő intézmény is fennakad, a színlelésnek nincs tere többé. Az intézet jó híre fontosabb, mint az igazság, inkább futni hagyják a gyilkost. A szervezet igazi arcát megpillantva nemcsak az csalódik, aki Gamboa hadnagyhoz, a mintakatonához hasonlóan őszintén hitt a frázisokban, mert mélyebb jelentést tulajdonított nekik, hanem az is, aki semmibe vette ezeket az elveket, melyek az önállóságát fenyegették. Jaguár csak most érti meg, hogy ő is csak eszköz volt, úgy hitte, férfit nevelt a kadéttársaiból, amikor megszervezte a Kört, valójában – a hatalomhoz hasonlóan – szolgalelkűvé pofozta őket. Lázadónak hitte magát, de csak kényúr lehetett.

Így hát – ahogy a regény utóhangjának mottója mondja – „mindenkit utolér a romlás.” Csak a Leoncio Prado Katonai Kollégium masszív falai sértetlenek: az előadás – új szereplőkkel – megismételhető.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1987/12 54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5137