KritikaMásik bolygóNem gyereknek való vidékGorácz Anikó
Prostituált, katona, guberáló: felnőttként is emberpróbáló sorsok. A Másik bolygó hősei gyerekként élik meg mindezt.
Moldoványi Ferenc filmje, a Másik bolygó drámai képet fest egy olyan világról, ahol még a 21. század sem a gyermekek évszázada, sőt, ellenkezőleg, a fogyasztás-centrikus világ úgy rohan pusztulása felé, hogy közben úthengerként gyűri maga alá az elszegényedő országokat, élükön az egyre fiatalabb korosztályokkal. A disznófejű nagyúr a gyerekeket is munkára kényszeríti, a szegénység pedig megfelelő önigazolás a kizsákmányoló szülők számára.
A Másik bolygó helyszínein, Dél-Amerika, Afrika és Ázsia szegénységgel sújtott vidékein, a felnőtt- és gyerekszerepek felcserélődnek. A gyerekkoruktól megfosztott szülők gyerekként viselkednek, hiszen sosem tanulták meg a felnőtt szereppel járó felelősséget, így képtelenek vigyázni gyerekeikre, szeretni, nevelni, megóvni őket. A gyerekek viszont kénytelenek felnőttként viselkedni; hamar megtanulják, hogyan kell szüleik helyett döntéseket hozni, önmagukat és érdekeiket megvédeni, kemény fizikai munkával családjukat eltartani, és megkérgesíteni lelküket az érzelmi sivárság és a legkülönfélébb testi-lelki bántalmazásokkal szemben. A felnőttekbe vetett bizalom nélkül, idő előtt felnövő gyerekeket éppen attól fosztja meg ez a kifordított társadalom, hogy valaha is felnőttek lehessenek, így a probléma generációról generációra gyűrűzik tovább.
A gyerekmunka globális problémáját filmtémának választó rendező óhatatlanul a közhely és szentimentalizmus Szküllája és Kharübdisze között hajózik. Innen, Európából könnyen rásüthetjük a közhelyesség bélyegét, mert azt gondoljuk, mi már tudunk a témáról, olvastunk róla, láttunk UNICEF-hirdetést, talán adakoztunk is, ennyi nekünk elég, tenni ellene úgyis vajmi keveset tudunk. De más dolog tudni valamiről, és más ismerni, hiszen a személyes sorsok megismerése nélkül könnyebben fordítunk hátat a világ másik felén élő gyerekek problémáinak. Moldoványi nem szemérmes, a legkegyetlenebb történeteket is megmutatja, de az öncélú hatásvadászattól távol tarja magát. Felbukkannak ugyan ismerős gyereksorsok: az ecuadori „kis gyufaárus lány”, a Fiúk a rács mögöttből ismert cipőpucoló gyerek, a kambodzsai szeméttelep „Iszkája”; de még a „Blaha Lujza téri Maugli” történetét is felidézik a kongói utcakölykök, ennek ellenére a történetek mégis egyéniek és megrázóak, mert a Másik bolygó az elbeszélő-művészetek legszubjektívebb narrátorával, a gyereknarrátorral dolgozik. A különálló epizódokat az indián kislány szimbolikus alakja formálja egységes egésszé, aki a gyerekek lelkét elnyelő tó partján sétálgatva mintegy előhívja a történeteket.
Az elbeszélés megduplázza a tétet azzal, hogy éjszakai álmaikról mesélteti a gyerekeket, ami elvisz egy olyan szürreális dimenzióba, melyben a gyerekbántalmazás egyáltalán befogadható a Freudon, Cole-on, Ranschburg Jenőn szocializálódott személyiségünk számára. A civilizáció általunk jól ismert felében, ahol manapság a gyerekek többsége az összes legóját odaadná, ha egy napig varázsló vagy boszorkány lehetne mondjuk egy Roxfort nevű műintézményben, szinte felfoghatatlan, hogy a kongói gyerekeknek attól kell rettegniük, nehogy boszorkányság vádjával elüldözzék őket hazulról. Hogyan is lehetne otthonos a gyerekek számára egy olyan világ, ahol még álmukban is félnek hazamenni, nehogy az anyjuk megverje őket, mert túl kevés pénzt hoztak haza?
A történetek drámaiságát végsőkig fokozza az a higgadtság, érettség, olykor közöny, ahogy a sorsukat mesélő gyerekek saját nyomorukra reflektálnak, miközben a néző életképeket lát kiúttalan mindennapjaikból. A sorsok fokozatosan válnak egyre tragikusabbá, így jutunk el a gyereket értéknek tekintő indián-közösségtől a kongói gyerekprostituáltak és gyerekkatonák apokaliptikus világába.
Moldoványi Ferenc rendező, Máthé Tibor operatőr és Szemző Tibor zeneszerző a dokumentum-játékfilm legnemesebb hagyományaira építenek, de új távlatokat is nyitnak a műfaj számára. A Másik bolygó nagy erénye, hogy nem csak gondolatilag tisztázott, de filmként is megállja a helyét. Nehéz a hatása alól szabadulni, mert bármennyire távoli történetet beszél is el, nem kerülhetjük el az önvizsgálatot. Ha mélyen magunkba nézünk, kiderül, hogy az a másik bolygó nem is olyan távoli, mint hittük, hiszen a jóléti társadalmak is kitermelik a maguk gyermekellenes légkörét, ami az iskolai lövöldözések és gyerek-öngyilkosságok egyre növekvő számában csúcsosodik ki. Ellen Key-t, A gyermek évszázada szerzőjét idézve „Bátran be kell látnunk: számtalan lehetőség nyílik arra, hogy ártsunk a gyermeknek”.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1210 átlag: 5.47 |
 |
|
