KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
   2010/április
FILMSZEMLE UTÁN
• Gelencsér Gábor: Finomhangolás Játékfilmek
• Pápai Zsolt: Túlságosan csendes magány Kísérleti és kisjátékfilmek
• Muhi Klára: Széna vagy szalma? Dokumentumfilmek
• Hirsch Tibor: Megváltás, ha ólálkodik Bibliotheque Pascal
APOKALIPSZIS MOST
• Sepsi László: Átokföldjén Válság és poszt-apokalipszis
• Nevelős Zoltán: A vég és a kezdet John Hillcoat: Az út
• Kovács Marcell: Spagetti apokalipszis Olasz Mad Max
BERLINI RETRO
• Ruprech Dániel: Sötét éjjel történt A német film és a film noir
• Schreiber András: Keleti oldal, nyugati oldal Berlin retro
ROHMER
• Bikácsy Gergely: Mosolygó szeminárium Eric Rohmer
EZO TV
• Sipos Júlia: Szellemjárta képernyő Tudomány és ezotéria
• Kemenes Tamás: Szabad-e zsírszalonnát enni fényhez? Ezo TV
• Soós Tamás: A semmittudás egyeteme Tévé és kultúra
• Kolozsi László: Pécsi misztérium Soós Péter: Géniusz, az alkimista
KÖNYV
• Pápai Zsolt: Valaki ott fenn Shawn Levy: Paul Newman
FESZTIVÁL
• Báron György: A kalifa tornya tövében Dubai
KRITIKA
• Csillag Márton: Három könnyű darab Presszó 10 év, Szélcsend, Szinglik éjszakája
• Gorácz Anikó: Emberkísérlet Almási Réka: Team Building
• Reményi József Tamás: Hárman a padon Makk Károly: Így, ahogy vagytok
• Alföldi Nóra: Showban-rosszban Dömötör Tamás: Czukor show
• Varró Attila: Királyi krokettpálya Tim Burton: Alice Csodaországban
MOZI
• Zalán Márk: Elveszett személyek körzete
• Forgács Nóra Kinga: Itt is, ott is
• Baski Sándor: Agora
• Alföldi Nóra: Minden kút Rómába vezet
• Schreiber András: Vigyázat, ehető!
• Barkóczi Janka: Ajami
• Sepsi László: Kecskebűvölők
• Vajda Judit: Igazából apa
• Varró Attila: Kém a szomszédban
DVD
• Alföldi Nóra: The Rolling Stones – Gimme Shelter
• Baski Sándor: Ahol a vadak várnak
• Pápai Zsolt: Szia, anyu!
• Tosoki Gyula: Az alkonyat harcosa

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Mannheim

Túl a harmadik X-en

Székely Gabriella

Kiküldött munkatársunk beszámolója

 

Harmincadik születésnapját ünnepelte idén a Mannheimi Nemzetközi Filmhét. E szép, kerek évforduló kapcsán visszatekintett boldog ifjúságára, „Tegnap és ma” címmel vetítéssorozatban vonultatta föl az egykori díjazott sikereket, talán magának meg a közönségnek is bizonyítandó, nem volt mindig ilyen kedvezőtlen a csillagok állása a fesztiválok egén, mint 1981-ben. Krzysztof Zanussi és Rainer Werner Fassbinder, Bódy Gábor és Jiří Menzel, Daniel Schmid és Jerzy Skolimowski „tegnapi” és „mai” munkái sorakoztak egymás mellett a vásznon – kiragadott képek a harmincéves filmcsaládi albumból. Mannheim, a fiatal filmesek szerény, a nagy fesztiválok árnyékában megbúvó fóruma méltán büszkélkedhet múltjával. Bemutatta és díjazta a cseh új hullámosokat, Chytilovát, Němecet, Passert; a lengyeleket, Kie¶lowskit, Borowczykot, Zanussit meg Munkot; az új nyugatnémeteket, Fleischmannt, Fassbindert, Herzogot, Schroetert; Resnais-t és Truffaut-t, Angelopuloszt és Jean Rouch-t, Patricio Guzmánt és Joris Ivenst, és sok-sok magyart, Huszárik Szindbádját, Kardos Ferenc ünnepnapokját, Dárdayt és Bódyt, Elek Juditot és Vitézy Lászlót, Tarr Bélát és Maár Gyulát.

Albumot lapozgatni jó, meg divatos is manapság, ám nem mindig előnyös összehasonlítgatni a múlt képeit a jelenével. Például Zanussi 1967-es egyszerű, szikár, lakonikus nyelvű félórás rövidjátékfilmje, A kisvárosi halál, mely a következő, a Közjáték és a többi Zanussi-film tehetségét, erényeit ígéri és mutatja fel, csendesen megszégyenítette az 198l-es Kísértést. A film a nyugatnémet televízió számára készült, Maja Komorowskával és Helmut Griemmel a főszerepekben. Egy svájci üzletemberhez férjezett varsói asszony hányattatásának története, mely azt bizonygatja, hiába a komfortos élet, az anyagi biztonság, a gondoskodó, megértő és szerető férj, a vibrálóan érzékeny női lélek fulladozik a nyugati civilizáció rendjében, és szabadságot követel magának. Maja Komorowskáról tudjuk, hogy sokoldalú színésznő, de a neurotikus végzet asszonyának szerepe nem az övé. A néző, aki Zanussit eddig az emberi kapcsolatokat kissé szárazon, de mindig őszintén ábrázoló művésznek ismerte, értetlenül szemléli a vásznon túlcsorduló lelki életet, és hiába keresgéli benne a valóságos emberi pillanatokat, az igazi drámát.

Jerzy Skolimowski furcsa módon egyazon filmben szembesült régi önmagával: az 1967-ben, két évvel a Mannheimban díjazott Walkover után forgatott Kezeket fel! című filmjét idén toldotta meg bevezetővel és epilógussal, melyben elmagyarázza filmjének sorsát, hogy ugyanis elkészültekor nem mutatták be, meg azt, hogy mit gondol a világról és önmagáról. Az eredeti Kezeket fel! évfolyam-találkozón találja hőseit, elrontott házasságokat, félresikerült karriereket cipelnek a hátukon, és a részeg éjszakán fölidézik közös egyetemi múltjukat, barátságaikat és árulásaikat. A Kés a vízben figuráira hasonlítanak, meg a Közjáték különböző erkölcsiségeket szembeállító, mérlegelő értelmiségijeire. Szívesen nézzük a ma már ”filmtörténeti” frizuradivatot, a vastagon feketére festett szemeket, és közben szívesen lefejtenénk róla az utólag rákent, okoskodóan intellektuális mázt, hogy újra előkerüljenek az eredeti színek, a ma már talán naivnak tetsző nyers igazmondás.

A mannheimi filmalbum időpróbáját Jiří Menzel állta a legjobban. Az 1966-os Szigorúan ellenőrzött vonalokat a Sörgyári capriccio követte a műsorban. Az irodalmi forrás ismét Hrabal, a kor a húszas -évek eleje, hősei megint csak kisvárosi emberek, a sörgyár fiatal ügyvezető igazgatója, kívánatos feleségével, akinek hajzuhataga elbűvöli az egész várost, az orvos, a borbély, meg a többiek. Friss, egészséges moziszag árad a filmből, az ismerős menzeli groteszk most burleszkkel keveredik, a mulatságos kor-és stílusparódia felszabadultan „hazudik” a múltról (maga Menzel fogalmazta így a Filmvilágnak, adott interjújában). Csak éppen az igazi hazugsághoz is tehetség meg emberismeret kell. Például olyan, mint Jiří Menzelé.

A sikeres harmincéves múlt tükrében a versenyben bemutatott jelenfilmek elkedvetlenítették a nézőt. Azon a fesztiválon, ahol valaha Fassbinder Katzelmachere, vagy a Szigorúan ellenőrzött vonatok kapta a nagydíjat, most George Tabori Kellemes Karácsonyt! című munkája győzött. A magyar származású, Angliában élő színházrendező dokumentumformában előadott szkeccs-sorozatban beszél a karácsonyi ünnepek pszichózisáról. Színészei interjúalanyokat játszanak, akik a zsúfolt áruházak pultjánál vallanak az ajándékozás örömeiről, „bekukkanthatunk” a karácsonyfa-díszítéses otthoni békés áhítatba, mely pillanatok alatt változik tejszínhabcsatás abszurd komédiává. A kiürült, régen tartalmukat vesztett szokások és formák uralmáról szól a film, körülbelül úgy, mintha a szilveszteri tévéműsorba készült volna.

Mannheim fölvonultatta a kurrens fesztiváltémák teljes skáláját. Olyanokat, amilyeneket Oberhausentől Lipcséig, Liliétől Krakkóig vetítenek rendszeresen. Néha az az érzése támad az embernek, hogy ugyanazt a filmet látja más-más címmel, például a vendégmunkásokról, akik igyekeznek megtartani saját nemzeti kultúrájukat, életmódjukat, és ugyanakkor szeretnének beolvadni a munkát adó ország életébe. A beilleszkedés nehéz, majdhogynem lehetetlen, így élnek, gyökértelenül, hontalanul, és arról ábrándoznak, hogy az összespórolt pénzen majd vendéglőt nyitnak Olaszországban, Görögországban, Spanyolországban vagy Jugoszláviában. (Hans Andreas Guttner: A Villanó család nem megy vissza.)

A nemzeti, faji kisebbségek, cigányok, színesbőrűek identitás-keresése és reménytelennek látszó küzdelme, hogy megtalálják helyüket a társadalomban, környezetvédelem és környezetszennyezés, újjáéledő militarizmus – végeláthatatlanul hosszú dokumentumtekercseken. Nem az ellen berzenkedünk, hogy a többségükben fiatal rendezők újra meg újra elénk tárják a szomorúan „divatossá” vált valóságdarabokat, hanem hogy ugyanazzal a bevált szabásmintával dolgoznak. A ránk szakadó interjúzuhatagban alig találunk új gondolatokat, ezek a filmek nem fölráznak, fölháborítanak, rádöbbentenek, hanem csendesen elálmosítanak.

A mannheimi verseny dokumentumrohamában szerényen pergett le egy jugoszláv játékfilm, az elsőfilmes Slobodan Sijan rendezése, a Ki énekel arrafelé?, amelyet szívesen láttunk volna a díjazottak listáján. A pikareszk történet utazói, egy öreg parasztgazda, két cigány zenész, egy hivatásos nőcsábász, egy nászutas pár, egy ügyvédkülsejű hivatalnok, meg egy stüszivadász, kis faluban szállnak fel a Belgrád felé tartó, rozzant buszra 1941 telén. Mire a sok kitérő után megérkeznek céljukhoz, bombázzák Belgrádot. A groteszk mese hőseivel természetesen sok minden történik, kapcsolatok szövődnek és bomlanak föl, egymás torkának esnek és kibékülnek, szeretnek és elválnak, táncolnak és temetnek – élik az életüket az utolsó békepillanatokban. A keserű humorú történetet frissen és szellemesen meséli a rendező, rá emlékezünk vissza a legszívesebben a hét programjából.

A verseny magyar sikersorozata szerencsére idén sem szakadt meg, Magyar József Mi, büszke magyarok című munkája az egyik filmdukátot nyerte.

A mannheimi fesztivál elmúlt harminc éves. A nőknél, mondják, ez a legszebb, már érett, de még viruló kor. Az ilyen kis fesztiválok állapota, melyeken nem segít a produceri pénz és reklám jótékony kozmetikája, még a női szépségnél is kiszolgáltatottabb. Új, jó filmekre van szüksége, hogy kivirágozzon.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/01 34-35. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7211