KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
   2010/május
KUROSAWA 100
• Lajta Gábor: Filmalkímia Kurosawa, a mozgóképfestő
• Báron György: A vasút kapujában Rashomon-variációk
SKANDINÁV VÉR
• Klág Dávid: A dán døg Nicolas Winding Refn
• Szalkai Réka: Egy vérbeli szerencsejátékos Beszélgetés Winding Refn-nel
• Schubert Gusztáv: Svéd para Niels Alden Oplev: A tetovált lány
• Pintér Judit Nóra: Belső pokol Lars von Trier: Antikrisztus
ANIMA-TREND
• Varga Zoltán: Összeraklak, szétszedlek A gyurmafilm paradoxonai
• G. Kovács László: Lázadás, szürrealizmus, szabadság Beszélgetés Jan ©vankmajerrel
• Roboz Gábor: Szörnysimogató Dean DeBlois - Chris Sanders: Így neveld a sárkányodat
• Zalán Vince: Mentőöv nélkül? Beszélgetés M. Tóth Gézával
FESZTIVÁL
• Schreiber András: Múltnak mámora Berlin
TELEVÍZÓ
• Ruprech Dániel: Az FBI titkos ügyei X-akták; A rejtély
• Schreiber András: Démon képében Női látnokok
• Baski Sándor: A jegesmedvék nem azok, aminek látszanak Lost-kultusz
KÖNYV
• Varga Zoltán: Műfaji képeskönyvek 101 horror film…; 101 sci-fi film…
KRITIKA
• Csillag Márton: Szívükben bomba van Jean-Pierre Jeunet: Micmacs – (N)agyban megy a kavarás
• Vajda Judit: Apáról fiúra Mátyássy Áron: Átok
• Barkóczi Janka: Filmforgalmazás 2.0 Helyzetek és gyakorlatok
MOZI
• Forgács Nóra Kinga:
• Nevelős Zoltán: Revans
• Géczi Zoltán: Brooklyn mélyén
• Baski Sándor: 52-es történet
• Barkóczi Janka: Sivatag virága
• Varró Attila: Tébolyultak
• Vajda Judit: Kínai lány
• Sepsi László: Vinyan – Az elveszett lelkek
• Tüske Zsuzsanna: Kedves John
• Roboz Gábor: Emlékezz rám
• Fekete Tamás: Titánok harca
• Alföldi Nóra: Túl jó nő a csajom
• Gelencsér Gábor: Kígyótojás
• Salamon Tamás: (500) nap nyár
• Varga Zoltán: Pillangó úrfi
• Alföldi Nóra: The Great Buck Howard – Tökéletlen trükk

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Könyv

Krencsey-emlékiratok

Méz és epe

Kelecsényi László

Egy időben ő volt a magyar film utazó nagykövet-asszonya. Vele akarták bizonyítani a szocializmus diszkrét báját.

 

Minden színészi pálya – még a látszólag legsikeresebb – mélyén is tragédiák lappanganak. Filmszínésznek lenni pedig egyenesen istenkísértés. E. T. A. Hoffmann se találhatta volna ki agyafúrtabban. A mozi bálványai mind-mind eladták a tükörképüket. Zsebükből kikandikál a pszichiátriai zárójelentés. Azért ne túlozzuk el a helyzetet. Van, aki megússza, mert lehet ezt a pályát Thomas Mann-i józan varázslattal, a szörnyeket féken tartva, polgáriasult foglalkozásként is űzni.

Krencsey Marianne-nak szerencséje volt. Megúszta a szocialista sztárságot (ami csak annyiban különbözik az odaáti, dollárra alapozottól, hogy a pénz nem vagy alig játszik benne szerepet). Igaz, eddigi élete második felében, emigrációs éveiben majdnem teljesen civil életre volt kényszerítve, ám ez nem túl nagy ár az életben maradásért és a családi boldogságért.

Így is akadt buktató elég. Pályakezdését eltérítették – többször is. Az ötvenes évek elején nem mehetett azonnal a választott rendezői pályára, aztán amikor félévnyi várakozás, kényszerű bölcsészkedés után teljesült a vágya, olyan hirtelen lett filmsztár az 1955-ös Magyarországon, hogy egy félbehagyott vizsgaprodukció kivételével semmit sem rendezett. Úgy kellett ő a korabeli magyar filmgyártásba, mint egy falat kenyér. Hiába száműzték akkoriban a sztárrendszert és velük együtt a régi sztárokat, Karádyt, Jávort meg a többieket. Egy bájos arc, egy hamvas profil, Krencsey természetes kedvessége jobb ideológiai fegyvernek bizonyult, mint a tervteljesítés mitológiája, papírfigurák deklamálásában.

Mégis túl jó volt ő és túlontúl kedves. A Liliomfi Mariskája, a Gábor diák Leilája és A 9-es kórterem becsapott, áldozattá váló ápolónője után nagyon hamar elérték a negatív karakterszerepek. Elzüllő munkáslány (Két vallomás), házasságukból kifelé kacérkodó asszonyok (Gyalog a mennyországba, Két emelet boldogság), Jókai Mór démonikussá váló Atalie-ja (Az aranyember). De még ezek is jobbak a semminél, amely emlékezése szerint a hatvanas évek közepe táján már fenyegette. A színházak pedig soha nem kényeztették. Bár nem lehet szabadulni attól a ma már ténynek tudható, egykor ki nem mondott vélekedéstől, hogy színészetének igazi terepe nem a világot jelentő deszkák, hanem a filmstúdiók környéke. Ezért töltött csak rövid periódusokat Pesten és vidéken (Kecskemét, Szolnok, Pécs) Thália templomaiban. Kárpótolhatta őt, vagy legalább eltakarta a színpadi félsikereket, elfojthatta a kudarcok emlékét, a filmfesztiválok diadalkörútja. Egy időben ő volt a magyar filmgyártás utazó nagykövet-asszonya, egész világon végighordozott üdvöskéje. Vele akarták bizonyítani – és részben sikerült is – a szocializmus diszkrét báját. Emlékezése szerint élvezte ezt a pótlólagos szerepkört – ki nem élvezte volna a helyében –, ám feledte, hogy mi lehet ennek az ára.

Merthogy a számlát mindig benyújtják. Ha nem a hatalom, az annál még könyörtelenebb, mert megkörnyékezhetetlen sors. Krencsey is megkapta ezt az elszámolást, ám emlékirata tanúsága szerint nem rendkívüli pályafordulatainak (rendezőjelöltből filmsztár, aztán gyors szerepkör-csere) törésvonala mentén kutatja korai mellőztetése okait, hanem személyes indítékokat keres és talál rá. Máig sem tud megbocsátani a több mint másfél évtizede halott Ruttkai Évának, akivel lélekben még nem rendezte a számlát. Őt ugyanis épp akkor bocsátották el a Vígszínházból, amikor Ruttkai a teátrum első számú színésznőjévé nőtte ki magát. Haragját a volt férjre is kivetíti: Gábor Miklóst még most is ötvenes évek eleji kommunista párttitkári szerepvállalása alapján ítéli meg és el, hiába vallotta és bánta meg a kitűnő színész, s nem kevésbé kitűnő író egykori vétkeit kilencvenes években megjelent köteteiben, melyeket a tájékozott Krencsey is olvasott. Nem képes elhinni, hogy idehaza is lehetett azért színvonalas és értékes művészpályát befutni, nem kellett mindenkinek a balatonszemesi sínek felé venni az útját (s nem Szárszóra, mint azt a kötet 260. oldalán tévesen írja).

Persze Krencsey is pontosan tudja Latinovits Zoltán halálának helyszínét – a kötet más helyén. A szerkesztő dolga lett volna kijavítani az efféle lapszust. E külsejében valóban impozáns, az egykor körülrajongott sztárhoz méltó megjelenésű könyv kiadói előkészítését mintha elspórolták volna. Ismét bebizonyosodott, hogy rohamtempóban nem lehet kiadványt készíteni. Ennek számos nyelvhelyességi, helyesírási, sőt tényhiba az ára. Legalább a színésznő által összeállított filmográfiát ellenőriztették volna, hogy ne kerülhessenek bele komoly elvétések. Például Keleti Márton mint a nem létező „Külvárosi történet” rendezője, Máriássy Félix Külvárosi legendája helyett. S ez csak csepp a tengerben.

Végül is: kaptunk is ajándékot, meg nem is. Mindazonáltal továbbra is igen kedveljük Krencsey Marianne-t.

 

Krencsey Marianne: Equinox – 2001. 35 év Budapesten – 35 év New Yorkban. Glória Kiadó, 2001


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/05 53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2550