KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
   2010/július
MAGYAR MŰHELY
• Tóth Péter Pál: A képmutatás kora Dokumentumfilm és kreativitás
DROGFILMEK
• Géczi Zoltán: Fehér por Kokainkrónikák 1912–2010
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: Háztájiból nagyüzem Beszélgetés Grunwalsky Ferenccel
• Zalán Vince: A játékból születhetnek jó filmek Beszélgetés Szoboszlay Péterrel
• Muhi Klára: Értő bámészkodás Aniráma
MAGYAR FILM
• Mátyás Péter: Hírös képek Dizseri Eszter: A kecskeméti rajzfilmstúdió
OROSZ SCI-FI
• Wostry Ferenc: Moszkva nem hisz a könnyeknek Timur Bekmambetov fantasztikus filmjei
• Pintér Judit Nóra: Nosztalgia és trauma Tarkovszkij Solarisa
• Roboz Gábor: Na’vik mindenütt Az Avatar mintái
KALANDOK DIGITÁLIÁBAN
• Beregi Tamás: Konzolhuszárok A videojáték és a film
• Csordás Attila: Végtelen történetek Trailer és pixel
DROGFILMEK
• Jankovics Márton: A megvilágosodás rabszolgái Drogfilmek
KALANDOK DIGITÁLIÁBAN
• Sepsi László: Digitális öröklét A kortárs fantasy és a CGI
SPORTMOZI
• Schreiber András: Virtuális testmozgás Sport a számítógépen
• Baski Sándor: Fociláz Futball és film II.
TELEVÍZÓ
• Kemenes Tamás: A dobozember Tévé a köztereken
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Amikor a vörös farok csóválja Udine
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Amerikások Hunky Blues
FILM / REGÉNY
• Roboz Gábor: Foglalkozása: elbeszélő Robert Harris: A szellemíró
MOZI
• Vajda Judit: Szarul állnak a dolgok
• Klág Dávid: I Love You Philip Morris
• Kolozsi László: Semmit magamról
• Zalán Márk: Egy másik ember
• Forgács Nóra Kinga: Mediterrán finomságok
• Pápai Zsolt: Mártírok
• Tüske Zsuzsanna: Újrakezdők
• Alföldi Nóra: Szex és New York 2
• Varró Attila: Marmaduke
• Baski Sándor: Shrek 3D
• Roboz Gábor: Toy Story 3
• Sepsi László: Drágán add a rétedet
DVD
• Alföldi Nóra: A szív bajnokai
• Teszár Dávid: Szentjánosbogarak sírja
• Pápai Zsolt: Délutáni szerelem
• Nevelős Zoltán: Invictus – A legyőzhetetlen
DROGFILMEK
• Varró Attila: Filmkémia LSD és drugsploitation

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Bukfenc

Reszkírotott hányavetiség

Csejdy András

Az új kereskedelmi televíziók kötelezettsége, a mozgóképiparunkat védő kvóta betartása miatt bukkanhattak rá egy érdemtelenül feledésre kárhoztatott filmre.

 

Öt évvel ezelőtt egy fiatal magyar filmrendező úgy gondolta, könnyed hangvételű, francia irodalmi alapanyagot dolgoz vászonra, díszlet- és jelmeztervezett történetet mesél el a tízes-húszas évek francia tájáról, egy fiatal egyetemista és egy hozományvadász szoknyapecér barátságából ír forgatókönyvet. Nem tudom, miért és hol láttam akkor, nem értettem, mi okból készült el ez a film, aztán fogalmam sem volt, hova tűnhetett a főcímmel együtt épp nagyjátékká kerekített dolgozat a forgalmazás rejtélyes viszonyrendszerében.

Nem hiányzott, csak eszembe jutott néhányszor. Aztán az évek hazai termésének terhe elfeledtette velem a Bukfencet. Egészen mostanáig, amikor – mivégre? – az Örökmozgó Filmmúzeum műsorára tűzte a bedobozolt kópiát.

Antik fejszobor előtt kacska csukló lendül dobásra, parkban golyóznak a gall polgáremberek, egy idősebb úr szöges végű bottal szurkálja a szemetet az aljnövényzetben, zsonglőrök hajigálják buzogányaikat, artista lányok kapaszkodnak gúlába, langaléta, sminkelt fehér pantomimest rángat dróton egy bábos a természet lágy ölén. A nyitóképsor alakjai lehetnének a tárgyidőszak átlagvíkendezői, vasárnapi, majorban relaxáló, alsóközép- és középosztálybeli városlakók, de ezek a figurák elütnek az izgalmas korszak párizsi, Loire-menti vagy Cote d’Azure környéki prototípusaitól, közhelyessé énekelt, írt és forgatott figuráktól, Montmartre-i schnell-portrézóktól, sikátorok apacsaitól, mulatók bohém poétáitól, banlieu-k és bányavidékek proletárjaitól: Pájer Róbert szereplői már az első urbánbukolikus svenkben jelzik, hogy ez a sztori nem az a sztori, itt egy stilizált, különös, erősen atmoszférikus világba kerülünk, amint a rendező belekezd a cselekmény bonyolításába.

És tényleg, a fagylaltot nyaló, kardot nyelt, klasszikafilológiát magoló diák az első adandó utcasarkon belebotlik egy renitens, krek pojácába, Louis-Iréne Panier-be, aki megpofozza, összerugdalja, majd magával rángatja kedvenc kocsmájába, ahol dámázás közben, citrompálinka-körök után a garázda felkéri a sértettet, sőt, kifejezetten ragaszkodik hozzá, hogy ott, mindenki szeme láttára vegyen rajta elégtételt, felkínálja tomporát, és töredelmesen, a maga ripacs módján magyarázatot ad rendhagyó és -bontó viselkedésére.

Cherchez la femme! Ennek a pimasz ripőknek mindene a nő, az attrocitás oka is gáláns fogadalom. Udvarol és legyeskedik ez a fiú, lehengerel és hasbabeszél, folyékony, slágfertig és lírai, egy link és könnyed krakéler, aki, nonáhogy, megveti a természet tudományát és dicsőíti a művészet szabadságát, olyan ember, aki körül történnek a dolgok, társasági középpont, spontán, improvizatív, profin blöfföl, és egyetlen esélye, hogy fellépésével az anyagi feltételeit is megteremtse léha életviteléhez.

Hogy érdemes bővebben foglalkozni ezzel az irodalmilag megkomponált dendi köré kerekített, hangulatában egységes, lezser filmmesével, az nem az elkészítés és közönség elé tárás között eltelt valószerűtlenül hosszú idő miatt lehet, ennek nem is az alkotói szándék megfejthetetlensége az oka, nem. Ugyanis a Bukfenc, ha első látásra nem több az európai nagyvárosok kőszínházaiban játszott, burzsoá közízlésbe simuló és azt kiszolgáló, stílben tartott gyakorlatnál, ha ez a méltánytalanul semmibe vett munka csupán csak egy közönségesen tisztességes darab – amely nem akar tőled, néző, semmit sem –, alapvető alkotáselméleti kérdéseket alkalmaz vászonra, s teszi ezt szokatlan eleganciával.

Kevés újdonság van a Nap alatt – kamerával farkasszemező, helyzetből kiforduló kommentátort láttunk már eleget, és a forgatókönyv szerint a zsöllyébe visszahuppanó mozilátogató közönség reakciója sem hökkent meg, amikor a vetítés végeztével, de távozás előtt filmként nézi tovább a jónép, miként lepleződik le a hirtelenfényben a babájával édelgő főhős potenciális apósa, anyósa és jövőbeli mátkája előtt. Képzeljük viszont el, kérem, a következőt.

Héderelnek az aranyifjak egy napsütötte teraszon, elballag előttük egy savanyú leányka, Louis-Iréne unokahúga, aki azért sápkóros, mert az egyetemi vizsgáira készül, amelyeket ez a szavakész felelőtlen nem győz szapulni. Mondja és mondja és mondja szellemes ismeretelméleti kritikáit, közben pedig megelevenedik a kép, egy extremitásig fokozott fizikapéldát jelenít meg a rendező, kubikos lapátol medencének gödröt, amelybe különböző átmérőjű csöveken folyik bele különböző időtartamban a víz, és felbukkan egy tojásárus öregasszony, gyapjat áruló juhász, Periklész és a narrátor maga, lapátolja az agyagot a földhányó, és egyszerre azt látjuk, hogy a divatfilozófusokból pallérozott elmék nyakig a trutyiban diskurálnak a lexikális iskolai műveltség szükséges avagy nevetséges voltáról…

Rodolfó, az egyik legnagyobb magyar, jóelőre figyelmeztette közönségét, nézzük a kezét, figyeljük erősen, de vigyázzunk, mert csalni fog. Pájer nem riogat, egyszerűen radikális vágások után betekintést nyújt más és máshogyan reagáló elmék világába, jelenetezi a fantáziavariánsokat, trükköz és csigáz, amely fogások segítségével filmje egy halvány árnyalattal markánsabb a középszerű és -fajú, kiszámítható, becsületes sablonmoziknál.

Ráadásul jól választotta ki a vezető színészeket. Alföldi Róbert pont annyira, úgy és ott maníros, amennyire, ahogy és ahol annak lennie kell, a rezonőr Zalán János – ki ő, hova tűnt? –, a kicsattanó érzékiségű Tóth Auguszta és a világfájdalmas pesszimista költőt játszó Kaszás Gergő hiba nélkül teljesítik a feladatot, igaz, a karikaturisztikusra vett figurák, a harcsabajszú Hollósi Frigyes kapitány, vagy egy mellékes zongoratanárnő börleszkalakításai imitt és amott rutinos klisémegoldásnak tűnnek.

Könnyen meglehet, nem telik el sok idő, és megint nem fogok emlékezni semmire sem a Bukfencből. Hiába van rendben, szinte minden ebben a filmben. Szinte minden.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/12 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1723