KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
   2010/július
MAGYAR MŰHELY
• Tóth Péter Pál: A képmutatás kora Dokumentumfilm és kreativitás
DROGFILMEK
• Géczi Zoltán: Fehér por Kokainkrónikák 1912–2010
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: Háztájiból nagyüzem Beszélgetés Grunwalsky Ferenccel
• Zalán Vince: A játékból születhetnek jó filmek Beszélgetés Szoboszlay Péterrel
• Muhi Klára: Értő bámészkodás Aniráma
MAGYAR FILM
• Mátyás Péter: Hírös képek Dizseri Eszter: A kecskeméti rajzfilmstúdió
OROSZ SCI-FI
• Wostry Ferenc: Moszkva nem hisz a könnyeknek Timur Bekmambetov fantasztikus filmjei
• Pintér Judit Nóra: Nosztalgia és trauma Tarkovszkij Solarisa
• Roboz Gábor: Na’vik mindenütt Az Avatar mintái
KALANDOK DIGITÁLIÁBAN
• Beregi Tamás: Konzolhuszárok A videojáték és a film
• Csordás Attila: Végtelen történetek Trailer és pixel
DROGFILMEK
• Jankovics Márton: A megvilágosodás rabszolgái Drogfilmek
KALANDOK DIGITÁLIÁBAN
• Sepsi László: Digitális öröklét A kortárs fantasy és a CGI
SPORTMOZI
• Schreiber András: Virtuális testmozgás Sport a számítógépen
• Baski Sándor: Fociláz Futball és film II.
TELEVÍZÓ
• Kemenes Tamás: A dobozember Tévé a köztereken
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Amikor a vörös farok csóválja Udine
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Amerikások Hunky Blues
FILM / REGÉNY
• Roboz Gábor: Foglalkozása: elbeszélő Robert Harris: A szellemíró
MOZI
• Vajda Judit: Szarul állnak a dolgok
• Klág Dávid: I Love You Philip Morris
• Kolozsi László: Semmit magamról
• Zalán Márk: Egy másik ember
• Forgács Nóra Kinga: Mediterrán finomságok
• Pápai Zsolt: Mártírok
• Tüske Zsuzsanna: Újrakezdők
• Alföldi Nóra: Szex és New York 2
• Varró Attila: Marmaduke
• Baski Sándor: Shrek 3D
• Roboz Gábor: Toy Story 3
• Sepsi László: Drágán add a rétedet
DVD
• Alföldi Nóra: A szív bajnokai
• Teszár Dávid: Szentjánosbogarak sírja
• Pápai Zsolt: Délutáni szerelem
• Nevelős Zoltán: Invictus – A legyőzhetetlen
DROGFILMEK
• Varró Attila: Filmkémia LSD és drugsploitation

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Képvadászok

Hegyi Gyula

 

Két elsőfilm után közös második filmmel jelentkeztek a Szurdi-testvérek, Szurdi András és Szurdi Miklós: s a Képvadászok bemutatója alkalmából érdemesnek látszik röviden visszatekinteni a rendező-testvérpár előző munkáira is. Szurdi András Transzportja az első világháború közegébe helyezve vizsgálta a zárt rendszerben működő elnyomás mechanizmusát, a külső erőknek való kiszolgáltatottság és a szakértelmiségi humanizmus konfliktusát – jó színészvezetéssel és erőteljes atmoszférateremtő készséggel. Szurdi Miklós filmje, a Hatásvadászok hálás és népszerű közegben, a színpadi kulisszák mögötti világban villantotta fel a vidéki művészértelmiség és a kulturális politika csatározásait, a kisvárosi színházi élet keserédes civódásait, elérzékenyüléseit, egész esendőségét. A terep pontos ismerete, a tudatosság és az érzékenység jó aránya látványos és megérdemelten sikeres filmet eredményezett. A közös folytatás most került a mozikba.

A Képvadászok megkerülhetetlen jellegzetessége az a dramaturgiai csapda, melyet a rendezők a krimi vizuális eszközein felnőtt közönségnek, netán magamfajta kritikusoknak is állítottak – de amelybe, erős a gyanúm, végül valamiképp maguk is beleakadtak. A film az emlékezetes budapesti képrablás imitációjával indul, hogy aztán nagyon gyorsan nyilvánvaló legyen: mindenről inkább szól, mintsem a gyermeteg provincializmussal „az évszázad bűnügyének” nevezett műkincslopásról. A lakás és az értelmes hivatás nélkül kallódó harminc-negyven közti értelmiségiek kényszerű infantilizmusa, a férjeiktől szenvedő és a férjeket hajszoló nők mindennapi gyűrődése, a lepusztult mellékutcákban bonyolódó hétköznapi élet megannyi megszokott képtelensége van olyan abszurd és figyelemreméltó, mint az olasz „koprodukcióban” megvalósított nevezetes bűntény: ezt készséggel elhiszem a Szurdi-testvéreknek. Szellemes és rokonszenves az ötlet, amellyel a krimibe illő nyitány után saját életünk abszurditásaira közelítenek, s kiváló karakterek egész sora teszi hitelessé a mindennapok szomorkás-groteszk anticsodáit. A tanár komponista, akinek nincs zongorája: s mire mégis hozzájutna, rájön, hogy már el is felejtett zongorázni. A feleség, aki semmit sem kíván jobban, minthogy egymással olyan jó viszonyban levő volt és jelenlegi férje egy kicsit összeverekedjen már. A zenetanár, aki általános iskolában kénytelen tanítani, de fizikailag is szenved egy-egy rossz hang hallatán; a képkeretező, aki nem tud képet keretezni; a tanárnő, aki savanyú kiszolgáltatottságában gyűlöletre lobban, ha egy férfikolléga „külső nővel” is szóbaáll. Itt és most, alig egy kőhajításnyira a rablás révén nevezetessé vált Szépművészeti Múzeum épületétől, ilyenek vagyunk, ilyen abszurditásokban élünk.

Nem értem viszont, hogy ha a Szurdi-testvéreknek annyi mondanivalójuk és ötletük volt mindennapjaink képtelenségeiről, miért váltanak vissza időről időre a krimi közegébe, miért kevernek a történetbe egy titokzatosnak szánt idegen nőt, s miért kettőzik meg magukat a férfi főszereplőket is? A két „férjtárs”, a lakástalan-zongorát hajszoló exférj (Hollósi Frigyes) és tornatanár barátja-utódja (Gáspár Sándor) iskolai és családi zűrzavaraival, tétova jószándékával és örökös kudarcaival egyetemben nagyszerű páros, s még az is jól megoldott, ahogy egy komoly bűnügybe véletlenül belecsöppenve úgy téblábolnak a bonyodalmak között, hogy velük általában zavaros dolgok történnek. Az életkorban hozzájuk hasonló, szintén áttekinthetetlen bonyodalmak közt sodródó „profi” rablópárról (Andorai Péter és Kern András kettőse) viszont nem sikerül semmi közelebbit megtudnunk, az ő jeleneteiket inkább csak az utánérzés jellemzi. Az abszurditás is csak konkrét elemekből épülhet fel: a Képvadászok ott siklik félre, ott esik bele saját csapdájába, ahol átgondolt háttér, pontosan végiggondolt összefüggések nélkül játszik a titokzatossággal, a mégiscsak krimiből kölcsönzött fordulatokkal. Mintha csak a képrablók bosszúja fogott volna ki a filmen: nem engedi teljesen megszabadulni a történetet az ilyesfajta kényelmes segédeszközöktől sem.

Nagyszerű viszont a mindennapi abszurditásaink és a vélt krimiizgalmak helyszínéül egyaránt szolgáló nagyváros, Budapest szívbemarkolóan közönséges és imádnivalóan fantasztikus világának hiteles érzékeltetése. A Képvadászoknak alighanem Budapest az igazi főszereplője – persze, nem az anziksz-kártyák turistafogó díszleteit értve „Budapesten”. A Petőfi Sándor utcai, Gerlóczy-féle „fél-Bauhaus-os” bérház szétmálló passzázsrendszere, a Gozsdu-udvar slum-ízű lepusztultsága, a rossz mellékutcába álmodott „new wave”-es presszó szomorú hivalkodása, az aluljárók, vásárcsarnokok kongó és mégis fülledt térélménye az elmaradhatatlan neoncsövekkel együtt jellegzetes és emlékezetes atmoszférát áraszt. Ez az a világ, amelyben láthatóan otthon érzik magukat a Szurdi testvérek is, amelyről legsajátabb képsoraikban szólnak: ez a Budapest mindennapi abszurditásaink otthona, ismerve ismeretlen közege.

Lám csak, még a Raffaello-kép is visszaérkezett ide: hogyne kívánkozna hát örökösen vissza az, aki itt született?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/05 55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5824