TűzszekerekA győzelem ízeOsztovits Levente
1978-ban Londonban templomi megemlékezést tartanak azok, akiket 1919-ben a cambridge-i college dékánja ezekkel a szavakkal köszöntött, mint elsőéveseket: „Az önök feladata, hogy átvegyék azok örökségét, akik hősi halált haltak Angliáért.”
S amíg a film végén újra látjuk az idős urakból és hölgyekből álló gyülekszetet, amint botra támaszkodva, vagy még mindig délcegen továbbviszik magukkal maradék életük éveibe egy generáció legjobbjainak emlékét, 1919 és 24 között lejátszódik két ember diadalt termő drámája. Két fiatalemberé, akiket az 1924-es olimpián a 100 és 400 méteres síkfutás győzteseként ünnepelhetett a közönség, az egész világ.
Regényekben megírták már sokszor, a legemlékezetesebben talán Richard Hughes, milyen mérhetetlen zűrzavart okozott az első háború kitörése, Anglia hadbaszállása, az egész megrendült világ a kivételezett osztályok, többnyire Cambridge és Oxford óvó falai közt biztonságban tanuló fiatalok életében. Innen az út nemegyszer egyenesen a spanyol polgárháborúba vezetett számukra.
Hugh Hudson filmje, a Tűzszekerek, nem a zűrzavart, nem az értékvesztés csődjét, nem a lázadást mutatja be, hanem éppen ellenkezőleg: az értékteremtést, az akarat diadalát, az erőkifejtésben, a siker vágyában megtestesülő szabad személyiség példázatát.
Az egyik fiatalember a skót felföld vadregényes tájain rója magányosan a kilométereket, szinte középkorian patriarchális környezetben él, készülődik a nagy versenyre. De az 1919-től 25-ig eltelő négy esztendőben arra is készülődik, hogy majd misszionáriusként Kínában terjessze vallását, hitét, amire meggyőződése szerint Isten kiválasztotta. De hogy ezt a kiválasztottságot, vagyis a feladatra való rátermettségét igazolja, ahhoz győznie kell, kis és nagy versenyeken egyaránt, vagyis a győzelemben kell manifesztálnia az isteni akaratot. Eric Liddelnek hívják.
A másik ifjú ősei korántsem formálták Angliát azzá, amivé az évszázadok során vált. Lett zsidók leszármazottja, aki családja révén eljutott a lehetséges csúcsra: Cambridge-be. S ezzel Anglia mintegy jelképesen befogadta. Ez azonban számára nem elég: „Zsidó voltom ellen futok…” Vagyis a beilleszkedés, önmaga elfogadtatása belső kétségeit akarja a győzelemmel végleg legyűrni: angollá lenni úgy, hogy Angliának szerezzen nemzeti dicsőséget. Harold Abrahams a neve.
Öt éven át készülődnek, győznek és vesztenek, s találkoznak olykor versenyeken egymással ellenfelekként is. E két elszántságnak, e két mélyen etikus indítóokú magatartásnak a történetét meséli el a film. S mivel a szereplők a sporttörténelem valóságos alakjai, a film ilyen értelemben tehát történelmi filmnek is lenne mondható. S mint ilyen, nyilván hitelesnek tűnik azok szemében, akik jártasak az olimpiák, az újkori atlétika históriájában. Lényegesebb azonban, hogy Hugh Hudson alkotása magának a versenyzésnek, a még igazi, a még valóban sportszerű, tehát lovagias sportnak állít igazi emlékművet.
Mert bármilyen tapintatosan is jelzi a két magatartás, a két elhivatottság és elszántság társadalmi, lélektani és metafizikai rugóit, igazából azt az étoszt ünnepli, és sírja vissza leplezetlenül, amely a modern olimpiák megszületésekor még létezett. Amikor a sport még nem volt üzlet, s nem züllött szinte római módra tömegek agresszivitásának a játékszerévé, hanem a sportemberi teljesítmény egyben a magánember erkölcsi nemesedésének a fedezete volt.
Ha pusztán a film eszmevilágát tekintem, akkor Hugh Hudson nosztalgikus múlt-idézését csak lelkesen üdvözölhetem. A nagybetűs SPORT-nak a deheroizálását az elmúlt két évtizedben annyian végezték el már, többnyire jogosan, hogy ez az angol film éppen jókor jött: segít megérteni, segít átélni, mit jelent az igazi sport.
A film a rendező világképének megfelelően – szép. Nemcsak Cambridge, nemcsak a tengerpart, nemcsak a skót felföld szép, de az olykor lassított felvételeken megjelenő, az erőfeszítéstől kissé eltorzult arc és test is szép… Lélekemelő, a kép eleganciáját finoman átérzelmesítő a zene, Vangelis Papathanassion munkája. S egyáltalán: a látványos filmek minden konzervatív kellékét magabiztosan kezelő Hudson nosztalgiája egy régebbi kor sport- és embereszménye iránt kikezdhetetlenül harmonikus formában jelenik meg.
Nem úgynevezett nagy, korszakalkotó film. De őszinte, becsületes mestermunka, méltó a rokonszenvre, amelyet világszerte kiváltott.
A film retro stílusát a bravúros operatőri munka a színészi játékkal egyenértékűen biztosítja. David Watkins egyformán hatásosan tud monumentális freskókat, s embert eláruló miniatűröket festeni.
A színészi játék pedig a nagy angol és amerikai filmek legjobb színvonalát idézi. A két főszerepben Ian Charleson és Ben Cross két elütő személyiség és két nemes fanatizmus pompás természetrajzát adja. A kiváló kabinetalakítások közül is kiemelkedik Ian Holm Harold edzőjének a szerepében.
Meglepetést okozott, hogy a Tűzszekerek Oscar-díjat kapott. Nem is egyet. Valószínű, az Amerikai Filmakadémia tagjai is úgy gondolták: esetenként nem árt, ha egy filmalkotás az embert nem a rossz, hanem a legszebb lehetőségeire emlékezteti.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1126 átlag: 5.54 |
 |
|
