KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
   2010/augusztus
CANNES
• Schubert Gusztáv: Kóbor lelkek Cannes
• Nánay Bence: Az utolsó szürrealista Weerasethakul stílusa
• Nánay Bence: Az utolsó szürrealista Weerasethakul stílusa
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: Tisztább ambíciókkal Beszélgetés Kőrösi Zoltánnal
HOPPER
• Nevelős Zoltán: Nincs esélyed Dennis Hopper, a filmrendező
• Kubiszyn Viktor: Az őrület csúcsain Dennis Hopper, a színész
KÖNYV
• Bikácsy Gergely: Halálkamaszok Pier Paolo Pasolini: Utcakölykök
VAD KÖLYKÖK
• Orosdy Dániel: Pokolfattyak Vad kölykök a mozivásznon
• Alföldi Nóra: A lányok nem sírnak
ISKOLAFILM
• Sepsi László: A katedra árnyéka Tanárok filmen
• Barkóczi Janka: Tanult reménytelenség Magyar iskolafilmek
AKCIÓMOZI
• Géczi Zoltán: Tekerd vissza, haver! A ’80-as évek akcióhősei
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Élményközvetítés Kommentátorok a focivébén
HATÁRSÁV
• Palotai János: Filmfestmények Kovásznai-kiállítás
KRITIKA
• Gyenge Zsolt: A ragaszkodás kórképe Patrice Chéreau: A hajsza
KÖNYV
• Varga Zoltán: A Hitchcock-vászon titkai Hitchcock – Kritikai olvasatok
FILM / REGÉNY
• Varró Attila: Rossz vér Thomas Cobb: Crazy Heart
• Pápai Zsolt: Delirált remény Scott Cooper: Őrült szív
MOZI
• Pápai Zsolt: Hét perc a Mennyországban
• Varró Attila: Mr. Nobody
• Kolozsi László: Élek és szeretek
KRITIKA
• Szabó Noémi: Alkonyat 3: Napfogyatkozás
MOZI
• Vajda Judit: Kéjjel-nappal
• Forgács Nóra Kinga: Szívrablók
• Vörös Adél: Nagyfiúk
• Zalán Márk: Levelek Júliának
• Sepsi László: A Szupercsapat
• Roboz Gábor: Az utolsó léghajlító
KRITIKA
• Baski Sándor: A kilencedik légió
MOZI
• Barkóczi Janka: Bűn és büntetlenség
DVD
• Pápai Zsolt: Halálos tézis
• Sepsi László: Marsbéli krónikák I–III.
• Alföldi Nóra: Két kopper
• Varró Attila: Gyilkosok szentélye

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Julianus

Virágos, gyertyás, homokos

Váncsa István

 

A filmbemutatók általában mozikban zajlanak, a mozikat ilyenkor nem szokás karvastagságú égő gyertyákkal körülrakni, az épület előtt nincs vörös szőnyeg a járdán, végezetül pedig az ily alkalmakkor megjelenő kormánytagok száma többnyire elenyésző. Ha a föntebbi tényezők mindegyikére vonatkozólag egyidejű és kardinális változás tapasztalható, akkor joggal föltételezhetjük, hogy e változásnak komor, sőt elborzasztó jelentősége van.

Gyanakvásunk jogos és megalapozott.

Kezdjük ott, hogy Koltay Gábor Julianusának első részében több gyertya égett, mint Jancsó összes műveiben. Koltay minden vízszintes felületet gyertyákkal rakatott tele, kivált a belsőben játszódó jeleneteknél, de néha a külsőknél is. Hacsak ez utóbbi nem a virágos helyszínek közé tartozik.

Háromféle stílus fonódik itt össze ugyanis, úgymint 1. virágos, 2. gyertyás és 3. homokos.

A virágos stílus arról ismerszik meg, hogy sok benne a virág. Ez ad keretet a műnek, minthogy az egész monstruózus filmalkotás vadvirágos, tarka réten kezdődik és ott is ér véget. Idill-küzdelmek-idill, azaz tézis-antitézis-szintézis. Julianusunk gyermekéveinek felhőtlen boldogsága tudniillik nem csupán személyes élmény, benne van ebben a Kárpátok ölelő karjai között élő egész nép (vagy nemzet) patakcsobogású életöröme is, amelyet, sajnos, kissé szétzilált a történelem, de némi heroizmussal restaurálható. Julianus eljut a végcélig, megtalálja az őshazát, a célegyenesben már térdigérő virágszőnyegen rohan, és ordítja, hogy „Testvéreim! Magyarooo-ok!” ami egyébként a film legfőbb – bár nem egyetlen – eszmei mondanivalója is.

De ne szaladjunk előre.

Az első virágos korszak – a gyerekkor – vezérmotívuma az elvágyódás, ennek megtestesítője egy mitikus alak, Fehérlófia. Semmit sem tudni róla, csak azt, hogy valami módon köze van a fehér lóhoz, márpedig a fehér lovat le lehet fényképezni, ergo le is kell. A film első felében tehát a nézőnek számtalan alkalommal van módja megtekinteni egy fehér lovat, amint erdős-ligetes tájakon szaladgál, vagy a fűben rángatózik, mintha épp akkor sokkolták volna meg – ez itt a fölszabadult vidámság netovábbjának a szimbóluma. Előfordulhat, hogy a néző – főleg ha nem állatbarát – egy idő után kezdi szívből utálni a fehér lovat, ezt később megbánja, ugyanis rájön, hogy ez a derék állat az egész film leghitelesebb figurája volt.

A következő – gyertyás – szakaszban világsztárok bukkannak fel, de nem állítható, hogy a nem-világsztár magyar szereplők közül bárki elhalványulna mellettük. Igaz, hogy például Assisi Szent Ferenc (Sasvári Sándor) leginkább verselgető KISZ-titkárra emlékeztet a késő hetvenes évekből, viszont Szent Domokos (Franco Nero) egy dörzsölt pesti használtautó-kereskedő alakját idézi: lehetetlen eldönteni, melyikük a jobb.

Julianus a gyertyás szakasz végére tanulmányait befejezi, férfiúvá serdül, az asszonyszemély alakjában (nagyon illedelmesen) megjelenő sátánnak ellene mond. Lelki nemességével a nézőt lenyűgözi, bár egy kicsit sajnáljuk is szegényt, a filmből tudniillik az derül ki – de nagyon fejbeverő módon ám –, hogy a honfoglalás óta született összes magyarok között Julianus barát ifjúkora volt messze a legunalmasabb.

A harmadik – homokos, értsd: sivatagban játszódó – szakasz a második részt tölti ki, a mű ugyanis kétrészes, két egészestés mozifilmnyi terjedelmű. Innentől kezdve már nem a cselekményesség a legfőbb erénye – bár, mint utaltunk rá, korábban is rendkívül kíméletesen bánt a néző idegeivel –, kárpótlásként viszont ólomsúlyú eszmei értékeket hordoz.

Vegyük őket sorra:

1. Egyedül vagyunk.

2. Ellenséges népek vesznek minket körül.

3. Fogjunk össze.

4. Öleljük magunkhoz a határainkon túl élő véreinket.

5. S a haza fényre derül.

6. Ennek érdekében mindenekelőtt higgyünk.

7. Istenben és elhivatott vezetőinkben egyaránt, de főleg az utóbbiakban.

8. A magyarok földi mennyországa ugyanis messze van.

9. Az odavezető út hosszú és küzdelmes.

10. Közben többször úgy fogjuk érezni, hogy tüstént éhen fordulunk fel.

11. De ha emiatt szemrehányást teszünk elhivatott vezetőinknek, azzal megbocsáthatatlan illetlenséget követünk el, és mellesleg csakugyan felfordulunk.

12. A hívő ember viszont célba ér és magyar testvérei karjába omolhat.

13. Ennél pedig nincs jobb a világon. Nagyjából ennyi. Ha valaki ezek után sem érti a vörös szőnyeget és a kormány súlyozott jelenlétét a díszbemutatón, akkor az illetőnek semmi érzéke a szimbólumokhoz.

Szomorú viszont, hogy az itt felsorolt épületes gondolatokat gyaníthatóan kevesen tudják majd fölfogni, a néző ugyanis nem Julianus barát, hanem – a köztünk járó félistenektől eltekintve – ember, s mint ilyen, gyönge, esendő, fáradékony. Nincs szokva az ilyen megpróbáltatásokhoz, aminő elé Koltay állítja, igen valószínű tehát, hogy orvul visszaél a két rész közötti szünettel és dezertál, mely esetben a műalkotás üzenete nem érinti meg a lelkét, s ilymódon az első rész megtekintésével együttjáró gyötrelmek is hiábavalónak bizonyulnak. (Viszont aki a vetítés legvégéig a teremben marad, azzal nemcsak az új Magyarországot lehet felépíttetni, hanem a Bábel tornyát is akár.) Egyébiránt okunk van feltételezni, hogy a honvédséget zászlóalj kötelékekben fogják kivezényelni a mű megtekintésére, mely esetben a fegyveres szökések, függelemsértések, szolgálatban történő botrányos lerészegedésének és egyéb katonai bűncselekmények száma nagy valószínűséggel emelkedni fog.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/12 50-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4260