Láttuk még

D'Annunzio

Szemadám György

A régi, jó, hagyományos filmgiccs egyik legközkedveltebb változata a Nagy Művészről szól. (Vagy legalábbis arról a fantom-képről, melyet ugyanez a filmgiccs termelt ki a tömegemberré degradált néző agyában.) Arról a Szent Szörnyetegről akinek film-hálószoba-kulcslyukán oly riasztóan érthető kisebbségi érzéssel kukucskál a „hétköznapi ember”. Ennek a lakáj-attitűdnek jogos (?) igényét elégítik ki az ehhez hasonló filmek, melyek a Zseni emberi gyengeségeiből, hálószobatitkaiból és a Szent Művészetre vonatkozó üres közhelyekből emelnek, ha nem is katedrálist, de papírmasé kulisszát. (No hisz! Én is ugyanilyen lennék, ha... – gondolhatja a kukucskáló.) Ezúttal D’Annunziót – a századforduló legnépszerűbb olasz költőjét, a dekadens dandyt, a század első gavallérját, a híres pozőrt – érte ez a kétes tisztesség. Akiről Szerb Antal megjegyzi: „...jó ízlésében mindenki kételkedni fog, aki látta egyszer a Vittoriálét, D’Annunzio saját tervei szerint épült hatalmas villáját”. Ami csak azért említésre méltó, mert jelzi, hogy a témaválasztás és a megvalósítás hogyan talált egymásra ebben a filmben. Igen! Minden pontosan a helyén van itt! Hisz mily divatosan vonzó számunkra már maga a kor is. Ah! A századforduló! Azok a tapétás szalonok a régi képekkel! Azok a szép bútorok, azok a drága vázák, azok a romantikus ruhák! És különösen a selymek és csipkék! Mily finoman izgató a soft-pornó, ha ilyen alsóneműk közül hámozódik elő Stefania Sandrelli szép feneke, még az is kiderül, hogy azok a hosszúszoknyás, társaságbeli úrihölgyek is többféle szeretkezési pozíciót gyakoroltak, de még az önkielégítést és a homoerotikus játékokat sem tagadták meg maguktól! Aztán az emelkedett pillanatok: gondolázás Velencében, sétalovaglás, vidéki idill, a férfi-barátság szép pillanatai íjászat közben! Van itt minden. No és persze a művész-extravagancia jelzései, mint az ajándékba küldött száz szál vörös rózsa (ki hallott valaha is ilyet!), a hat láda pezsgő, a szeretett nővel való ágybabújás előtt elfogyasztott alkoholos eper, no meg a ferencesrendi csuha, amelyet állítólag D’Annunzio tényleg hordott – a filmben selyem hálókabátként transzformálva. Egyszóval: nekem tetszett!

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1989/02 59-60. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5313

Cikk értékelése:

szavazat: 1357 átlag: 5.49