KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
   2010/szeptember
FRANKENSTEIN VISSZATÉR
• Sepsi László: A legenda húsa Mary Shelley Frankensteinje
• Varró Attila: A tökéletlen trükk James Whale rémfilmjei
• Barkóczi Janka: A Frankenstein-együttható Beszélgetés Mundruczó Kornéllal
• Barkóczi Janka: A Frankenstein-együttható Beszélgetés Mundruczó Kornéllal
• Báron György: Szörnyek évadja Szelíd teremtés – A Frankenstein-terv
NOLAN&NATALI
• Géczi Zoltán: A könyörtelenség színháza Új raj: Vincenzo Natali
• Schreiber András: Felhő a feje fölött Christopher Nolan
MAGYAR MŰHELY
• Deme Tamás: A szelíd lázadók Dárday István és Szalai Györgyi
• Dárday István: Hogyan kezdett új életet Préri János?
• Szalai Györgyi: Hogyan kezdett új életet Préri János?
KORDA ZOLTÁN
• Takács Ferenc: Az örök második Korda Zoltán
• Kriston László: A szerencse fiai? Beszélgetés David Kordával
FILMISKOLA: A MOZGÓKÉP
• Gelencsér Gábor: Kompozíciók sodrás(á)ban Az el-rendezés művészete
• Varró Attila: A négy mesterlövész Filmkép a tévében
• Margitházi Beja: Térzavarból képerő Fahrt és zoom
FRANCIA KÉPREGÉNYFILM
• Bayer Antal: Édes Adél Luc Besson: Adèle és a múmiák rejtélye
• Nagy Krisztián: A Goscinny-örökség Új francia képregényfilmek
• Barkóczi Janka: Iráni hímzések Marjane Satrapi: Asszonybeszéd
FESZTIVÁL
• Varga Balázs: Tarts Keletnek! Wiesbaden
KÖNYV
• Baski Sándor: Könnyed horrortánc Stephen King: Danse Macabre
SPORTMOZI
• Ardai Zoltán: Padlón mindannyian A bokszmúlt képei
KRITIKA
• Gorácz Anikó: Szelíd motorok Groó Diana: Vespa
• Kolozsi László: Üdvözlégy Baarìa
MOZI
• Schreiber András: Mamut
• Barkóczi Janka: Örökifjak
• Varga Zoltán: Mary and Max
• Forgács Nóra Kinga: Kövéren szép az élet
• Schubert Gusztáv: Turné
• Gyenge Zsolt: Mese a szerelemről
• Varró Attila: Babylon AD
• Sepsi László: Varázslótanonc
• Baski Sándor: Salt ügynök
• Parádi Orsolya: Bogyó és Babóca
DVD
• Pápai Zsolt: Újraszámlálás
• Varga Zoltán: Földrengések zongorahangolója
• Sepsi László: Dante: Pokol
• Alföldi Nóra: Lódító hódító

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

„Éljen a nemzet”

Ludassy Mária

A Marseillaise-t Jean Renoir 1937-ben forgatta. Nem tartozik a remekművei közé, ám mint nagy legendaképző történelmi film tartandó számon: a francia Népfront vetítette vissza 1792-re álmait.

A francia forradalom 200. évfordulója kapcsán kibontakozó vita, kiváltképp Furet és iskolájának „revizionista” történetírása után ma megdöbbentően „szoc. reál” típusúnak tűnik föl Renoir filmje: a reakció (e néven nevezve) oly sötétben bujkáló, ahogy az a nagy könyvben meg van írva, az „Osztrák nő” nem csak ellenforradalmi, de kurva is, férje, a király falánk és buta, az arisztokrácia fényt űz és kegyetlenkedik – rögtön az elején gályára akarnak küldeni egy parasztot, aki „leütvén egy rossz galambfiat” úrbéri jogokat sértett. A szerelmi szál is kellően szentimentális – a főhős és szíve választottja közt az első csók csak akkor csattan el, midőn hősünk haldoklik a királyi palota ostrománál szerzett halálos sebe következtében. Ám ahogyan e sebet szerezte, az délkörünkön némi reflexióra adhat alkalmat a pusztán külső jegyek alapján akár A jégmezők lovagja jellegű történelmi-nemzeti mítoszteremtő filmek típusához sorolható alkotás apropójából. Ugyanis hősünk éppen a királyi palotát védő svájci testőrök egyikével próbált fraternizálni – „Állj a nép közé!” unszolta, midőn orvul lelőtték. A filmben fel-felhangzik a „Vive la nation!” az „Éljen a nemzet!” kiáltása, ám sohasem az idegenek (másnyelvűek, másfajúak) ellenében, hanem a francia királlyal, a francia főnemességgel szembeni forradalmi érzület kifejezéseképp. „Mi a nemzet?” teszi fel a renani kérdést a francia hazafias érzelmektől nem egészen mentes marseille-i erődparancsnok az erődöt a francia nemzet nevében lefoglaló forradalmár-katonának, s az így válaszol: „egymást segítő polgárok szabad társulása”. Vérről, génről, talajgyökérről és egyéb németes-mélymagyar mítoszi kellékről szó sincs: a Társadalmi szerződés szép fikciója szerint a nemzet szabad társulás konstituálta köztársaság, ahol is a demokratikus alkotmány elfogadása tesz a politikai nemzet részévé – és tesz attól idegenné (a legtöbb francia ős felsorolása ellenére is) a politikai illojalitás, a köztársaság eszméjének el-nem-fogadása. Ezért mondhatta magától értetődően naiv sanculotte hősünk a svájci gárdistának: „állj a nép közé”, mert „osztály-” és nem faji alapon definiálta a népet – ahogy mutatis mutandis az emigránsok között is az „osztályszolidaritás” döntötte el az osztrák–porosz csapatok behívását a franciák forradalmi népe ellenében. Az „éljen a nemzet” kiáltás azt jelentette, hogy „haljon a király”, ám magában foglalta a világ demokratáinak „francia” állampolgárságát: Bentham és Paine, Priestley és Pestalozzi a demokratikus köztársasági berendezkedés híveként lettek magától értetődő módon „franciák”, ahogy a Gironde kozmopolita világforradalmárai is úgy vélték, hogy német vagy olasz földre a francia szuronyok nem a franciák oktrojált alkotmányát, hanem az emberi jogok egyetemes nyilatkozatát masíroztatják be, ergo ez a francia hódítás a világszabadság térhódítását jelenti.

Ám megjelenik a filmben – igaz, idealizálva-mitizálva – e rousseau-i direkt-demokratikus népfenség- és nemzetfogalom antiliberális felfogásának előjátéka is. A Jakobinus Klubban elhallgattatott girondista szónoknak ugyan egyik klubtársa még a védelmére kelt – „e társaságban mindenkit megillet a szólásszabadság joga” –, ám a plebejus demokratikus forradalmi igazság hevülete nem csak az „ellenforradalmi”, de a forradalmon belüli eltérésnek-ellenzéknek sem sok teret hagy. A „honfiak” által legtöbbet aposztrofált két név – Marat és Robespierre – tették őshonossá francia földön azt az ideológiát, mely szerint „az országban csak két párt van: a nép és a nép ellenségei”, s bár kétségkívül nem faji-leszármazási alapon, de nem kevésbé kíméletlen módon kívántak leszámolni a „nép ellenségének” nevezett mássággal. Az egységes népakarat forradalmi-demokratikus mítosza éppoly radikálisan kizárja a nemzet testéből az eltérő gondolkodásmód, a kritikus kétely, a nem kellő mértékű hazafias hevület képviselőit, mint majdan a németek etnikai-erkölcsi egységnek felfogott nép- és nemzetfogalma. Ám a francia nemzetfogalomban – még a legkevésbé szabadelvű változatában is – benne van a szabad választás motívuma: a demokratikus köztársaság polgárává nem születési véletlen, hanem tudatos döntés tesz.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/10 21-22. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=742