KritikaMagyar vándorHumor és MagorVaskó Péter
Herendi Gábor második filmje történelmi vígjáték. Valami Pannónia, avagy hét vezér keres egy népet.
Manapság roppant munkás dolog magyarnak lenni. Ha az ember felkel, nem tudja, hogy magyar-e még egyáltalán, vagy esetleg, amíg aludt, kizárták. Továbbá abban sem lehet biztos, hogy eléggé magyar-e, hisz annyiféle náció mászkált itt errefelé, hogy sosem lehet tudni. Elég egy pici baki, és oda az identitás, mehet pápuának, idegennek, vagy aminek akar. Néha az lehet az érzésünk, már-már nagyítóval, sőt, mikroszkóppal kell keresni a magyarokat a magyarok közt. Miként azt teszi is a Magyar vándorban az elveszett magyarokat ezer éven át hasztalan kereső-kutató hét vezér, akik valahogy átaludták a honfoglalást. Szorgalmasan keresik az elveszett magyarokat, de csak ideiglenesen itt állomásozó kínaiakat, szlávokat, vikingeket (?), tatárokat, olaszokat, törököket, németeket, angolokat, muszkákat lelnek, magyarfélét nem, vagy csak alig. És tényleg, nem is olyan nehéz elveszett magyarnak lenni a közép-európai átjáróházban.
Az ötlet tehát remek: épp itt lenne az ideje, hogy kinevessük magunkból mindazt a szorongást, amit hódítók, megszállók, gyámkodó birodalmak nevelgettek belénk hosszú időn keresztül. Történelmi filmes reprezentációnkra is ráférne a frissítés, kiváltképp mivel a legutóbbi időkben hungarus önképünket olyan merev, tekintélyfrusztrált, nyomasztó hatalmi jóindulattal és pátoszos birodalmi nosztalgiával átitatott filmek sorozata igyekezett cizellálni, mint a Honfoglalás, a Julianus barát, a Sacra Corona, A Hídember és a Bánk bán. Mint egy falat kenyér, úgy kellene egy jó kis történelmi vígjáték, hogy a kortárs magyar mozgókép-hangulatot ne csupán az akadémikus unalomba és hatalmi giccsbe fulladt, nehéz mozgású történelmi cinemaszauruszok jellemezzék.
Minden amellett szólna, hogy a Magyar vándor jöjjön, lássuk, és győzzön. A rendezői székben ráadásul az a Herendi Gábor ült, aki első nagyjátékfilmjével, a Valami Amerikával kiugró közönségsikert ért el. A Magyar vándor jó lehetőségnek ígérkezett, hogy az utóbbi idők biztató kezdete után a magyar közönségfilm erőre kapjon. Az eredmény sajnos csalódást kelt.
Talán mert a jó humor valójában mindig kockázatos: a közhelyek, tabuk merész kritikája – a humor és nevetés a szabadság jele. „Kicsit” szabadnak lenni azonban nem szabadság. A Magyar vándor pedig mintha túlzásba vinné az óvatosságot. Mintha az alkotók (talán a nézettség miatt aggódva) félnének bárkit megsérteni, pedig magyarság, magyarkodás címén most szinte ugyanabban a modorban és tempóban folyik errefelé a közélet, ahogy száz éve, a magyar maradiságon és önpusztító indulatokon mélyen megbotránkozó Ady idejében. A történelmi abszurd és szatíra olyan érett cefreszaggal száll a honi légben, hogy szinte be lehet rúgni tőle (sokakkal megesik). Szinte csak palackozni és címkézni kellene mint hungarikumot. Szőke András és csapata a Helyfoglalás avagy a mogyorók bejövetelében, vagy a Kálmánchelyi–Végh–Stefanovics trió a Legkisebb film a legnagyobb magyarról című kisfilmjében erre tett többé-kevésbé sikerült kísérletet.
A Magyar vándor előképeiként az alkotók egyaránt emlegették Mikszáth Új Zrínyiászát és a Monty Python csapat történelmi vígjátékait. Mikszáth szatírájában korának társadalmát csipkedte meg a hős gróf értékrendjével szembesítve azt, míg Monty Pythonék épp ellenkezőleg: a történelmi korokba exportálták a jelenkor hagymázait, példamutató bátorsággal és szellemességgel forgatva ki mindkét korszak ájtatos unalomba és döglesztő tekintélybe fulladt közhelyeit.
Csípős szatírának vagy frenetikus abszurdnak a Magyar vándorban azonban híre-hamva nincs, mint ahogy kimarad az a történelmi korok ütköztetéséből fakadó helyzetkomikum is, amellyel például a francia Jöttünk, láttunk, visszamennénk élt. Herendi a pannon kultúrjavakat próbálja vicces helyzetbe hozni (a Gesta Hungarorumtól a Rubik-kockáig), de nem tudni, hogy miért. A humort elsősorban különös és érthetetlen módon ósdi, fáradt szóviccek képviselik. Mintha a rendező ezt érezné legerősebb fegyverének: szóvicc, szóvicc, szóvicc. Pedig a film talán legnagyobb gyengéje éppen a forgatókönyv, a kidolgozatlan és megrostálatlan, ügyetlen szöveg. A helyzetet még kínosabbá teszi, hogy a Magyar vándor egy az egyben lenyúlja olyan filmek ötleteit és poénjait, mint a Rosencrantz és Guilderstern halott (a botcsinálta feltaláló szekvenciák, illetve Ond és Kond keverése) vagy a Macskafogó („nem kapsz két marha nagy pofont, ha…”). Pechünkre nem javítva, inkább rontva az alapanyag minőségén.
Míg a Valami Amerika éppen a forgatókönyv rengeteg változaton keresztül való kikalapálása és a jelenetek pontos felépítése miatt volt sikeres, ami itthon szokatlan vígjátéki profizmust sugallt, addig itt éppen az ellenkezője érződik: a Magyar vándor összecsapott, kidolgozatlan, elkapkodott mozi, mintha hiányozna belőle az a feszült figyelem és bizonyítási vágy, mely Herendi első filmjét jellemezte.
A közhelyekkel való parázs párbaj és kockázatos önálló állásfoglalás helyett a siker érdekében végtére aztán inkább marad a bevált receptnél: sztárok, zene, tánc. Az átfogó koncepcióért, kidolgozottságért, képi ötletekért, jó poénokért sztárparádé és táncdalbetétek nyújtanák a kárpótlást. Az előbbiek hiányában azonban az utóbbiakkal sem megyünk sokra. A neves színészgárda mellett olyan médiaarcok és celebritások is felbukkannak, mint Kokó, Liptai Claudia, Fekete László, Soma és társaik, s ezzel a film a Story és Best Magazin otthonosságát kínálja. Ezen akár mosolyoghatunk is, lehet találgatni, ki ismeri fel Kokót a vikingbajusz alatt, kinek ugranak be az egykori szereplők által képviselt filmes utalások (Mátyás király – Helyei László, Jumurdzsák – Bárdy György, Tenkes kapitánya – Zenthe Ferenc). Apró örömök, de csak annyit érnek, mintha csillámot szórnánk a rozsdára.
A hangulatot és népszerűséget mindezek mellett a filmben elhangzó tizenkét „historikus sláger” biztosítaná – épp egy CD-nyi anyag –, bár nem egészen világos, hogy mikor és miért énekelnek éppen. Felejthető zenékről és táncokról van szó, mégis van két határozott előnyük. Egyrészt ezekben a jelenetekben engedi el magát leginkább Herendi Gábor, hagyja működni klipes, reklámfilmes ösztöneit, mint például az angol–magyar 6:3-jelenet esetében, s ilyenkor kis időre meglódul a film.
A másik nagy előny, hogy míg a szereplők énekelnek és táncolnak, nem büntetnek szóviccekkel. A tucatnyi betétdaltól viszont a mozi slágerbemutatóvá töredezik, a végére inkább érződik egészestés megaklipnek, a CD hosszúra nyúlt reklámspotjának, mint egységes vígjátéknak.
A zenés-táncos színész- és VIP-gála vesztese sajnos maga a vígjáték. Hiába a vezérekre kiosztott jól ismert típusok: feltaláló, költő, arisztokrata, üzletember, izomagy, haspók és az örök vesztes, hiába a sorsfordító korok megidézése, a filmbeli humor nem képes ironikus, szatirikus, abszurd vagy épp szórakoztató fénytörésbe, dimenzióba, távlatba helyezni tárgyát. Friss és eleven, kockáztató humor, a magyar műfaji filmújítási mozgalom folytatása helyett a Magyar vándor egyszerre lett túl óvatos és túlontúl magabiztos.
Amit mindenképpen a Magyar vándor előnyére kell írni, az a reklám- és marketingmunka profizmusa, ez egy reklámszakmából érkezett rendezőnél nyilván nem véletlen, de idehaza csak az utóbbi időben vált tudatossá, milyen nagy szükség van rá. A figyelemfelkeltés, beharangozás a Magyar vándor esetében példamutató és profi (ötletesebb és profibb, mint maga a film), sőt egyes elemeiben még a szétpörgetés, piaci túledzettség jegyei is megfigyelhetők a kampányon. A szponzorok becsempészése a filmbe már korántsem sikerült ilyen jól: a század eleji álarcosbál jelenete például nyugodtan elmehetne önálló reklámblokknak, a szereplőknek itt szinte egyetlen feladatuk, hogy asszisztáljanak a termékfotókhoz, s ettől azért kinyílik a bicska a zsebben.
Kár, hogy a közönségfilmes vonalon az alkotók ezúttal a könnyebbik utat választották, a több bátorság, több ötlet, több figyelem, a poénok, vígjátéki helyzetek kidolgozása helyett a több sztárt, több slágert, több reklámot részesítették előnyben. Így a magyar történelmi vígjátékra egyelőre ugyanaz igaz, mint a vezérek által keresett népre: nem elveszett, de idő kell, míg magára talál.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1820 átlag: 5.42 |
 |
|
