KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
   2010/október
BLOG
• Wostry Ferenc: A kiúttalanság történetei Cinefest 7.
• Baski Sándor: Tablóképek Ká-Európából CinePécs 2010
KÖZELJÖVŐ-FANTÁZIÁK
• Kömlődi Ferenc: Közeljövő-képek Poszt-cyberpunk a XXI. század első évtizedében
• Kubiszyn Viktor: Háló által homályosan Virtuális közeljövő
MALICK
• Hlavaty Tamás: Az égig érő fa Az élet fája
ÁLOMMOZI
• Jankovics Márton: Kamera a tudattalanban Álomfilmek
• Lovas Anna: Álmok a negyedik falon túlról Satoshi Kon
• Géczi Zoltán: Álomterror Satoshi Kon: Paprika
FRANCE NOIR
• Géczi Zoltán: Marseille-i éjszakák Francia krimi 2000–2010
• Ádám Péter: A metropolis démona Ős-noir: Fantômas-sorozat
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Színésztükör Kállai Ferenc
PORTRÉ
• Zalán Vince: Kisvárosi víkendek Ivan Passer másfél cseh filmje
FILMISKOLA: A MONTÁZS
• Vincze Teréz: Tér-idő-gondolat Vágás és montázs
• Vincze Zsuzsanna: Filmek újratöltve Tévére vágva
• Varga Balázs: Folytonossági hiányok Az ugró vágás
TELEVÍZÓ
• Klág Dávid: Kentucky cowboy A törvény embere
KRITIKA
• Pápai Zsolt: Posztforradalmi jasszkorszak Kolorádó Kid
• Horeczky Krisztina: A boldog részünk Pina Bausch: Álomtánc
• Schreiber András: Egyik sír, másik nevet Juan José Campanella: Szemekbe zárt titkok
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi
FILM / REGÉNY
• Vajda Judit: Az ígéret megszállottja Ben Sherwood: Charlie St. Cloud halála és élete
• Szabó Noémi: Sekélyes sírhant Charlie St. Cloud halála és élete
MOZI
• Vajda Judit: Poézis – Mégis szép az élet
• Vajda Judit: Lourdes
• Forgács Nóra Kinga: A méz
• Zalán Márk: Minden rendben lesz
• Kolozsi László: Szeretők
• Ádám Péter: Dumas
• Vincze Teréz: Nők férfiak nélkül
• Roboz Gábor: Mission London
• Parádi Orsolya: Soul Kitchen
• Alföldi Nóra: Pancserpolice
• Sepsi László: A kaptár – Túlvilág 3D
• Baski Sándor: The Expendables – A feláldozhatók
• Varró Attila: Tolvajok városa
DVD
• Alföldi Nóra: A fantasztikus Róka úr
• Pápai Zsolt: A harcmező hírnökei
• Sepsi László: Mi a gond velem?
• Nagy V. Gergő: A köd

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Cottbus

Pop-kelet

Varga Balázs

Keleti kikelet, fény a végeken? Új nevek, régi trendek.

 

Egy város, amelynek van fesztiválja, de nincs mozija – ez csak első hallásra tűnik lehetetlennek, második nekifutásra nagyon is ismerős. Hazai példának ott van Győr és a Mediawave, ám még ezzel sem ért véget a lista. A lengyel határtól nem messze fekvő egykori keletnémet iparváros, Cottbus immár második éve úgy ad helyt a kelet-európai filmek fesztiváljának, hogy a városban év közben csak egy csöppnyi művészmozi működik, minden más vetítőhelyet tönkretett ugyanis a városszéli grandiózus multiplex. Cottbus és a mozik paradoxonja a kortárs kelet-európai film metaforája: a fesztivál tíz napjára újra kinyitnak egy-két bezárt régi nagy mozit, leporolják az üléseket, kicserélik a fényeket és feltöltik a büfé készleteit, hogy aztán egy teljes évre újfent parkolópályára kerüljön minden. Egy hét fény, csillogás és médiaérdeklődés – pillanatnyilag ennyi a kelet-európai film árfolyama, és ez még csak nem is a legrosszabb ráta.

Ám ha mindebből azt a következtetést vonnánk le, hogy a kelet-európai filmet csak temetni érdemes, nagyot tévednénk. Az idei fesztivál legkellemesebb meglepetése az volt, hogy bár a nyilvános fórumokat a pénzszűkéről és a filmgyártás ellehetetlenüléséről szóló beszéd uralta, a vetítőtermekben egyre másra fiatal alkotók izgalmas, szellemes, formákat bontogató új filmjei peregtek. Még akkor is, ha ez gyakran újra megtalált régi formákat, elsősorban helyi színekkel megbolondított műfaji sablonokat jelentett. Az orosz Balabanov akciófilmje, a Testvér modernizáció- és Amerika-ellenes, xenofób felhangokkal dicsőítette a népmesék legyűrhetetlen falusi legényét, a lengyel Olaf Lubaszenko vígjátéka, A fiúk nem sírnak pedig az Amerikát majmoló újgazdag vállalkozókból és maffiózókból űzött gúnyt. A fiatal lengyel és orosz rendezők feltűnő lelkesedéssel vágnak bele krimik és akciófilmek készítésébe – nyilván nem függetlenül attól, hogy elsősorban hazai fogyasztásra gyártott populáris filmjeik a sok tízmilliós lengyel vagy a sokszázmilliós orosz piacon még akár bevételt is termelhetnek. A krimik és bűnügyek köntösében ráadásul a kelet-európai film hagyományos politikai szerepvállalása is átörökítheti magát a szép új világba: a rendszerkritika és a parabola helyét így veszi át a politikai és társadalmi változások kriminális fejleményeiből építkező bűnfilm – az erőszakért nem kell a szomszédba mennünk, az akciófilmes dramaturgia pedig némi odafigyeléssel elsajátítható.

Izgalmasabb és inspiratívabb volt azonban az a pár film, amely nem a kortárs hollywoodi trendeket, hanem a hatvanas évek újhullámának hagyományát használta kiindulópontnak. A cseh Alice Nellis csendes szatírája, az ironikus kisrealista poétika teljes eszköztárát bevetette egy kisvárosi választás totális unalmának és eseménytelenségének elmeséléséhez (Ecc, pecc, kimehetsz…). A fiatal cseh film legnagyobb tehetségeként számon tartott Jan Hrebejk nem nosztalgiázott, jóval komorabb témát választott magának. A főszereplő házaspár a második világháború idején egy gazdag zsidó polgárcsaládból származó, koncentrációs táborból menekült fiút bújtat. A férj csak úgy tudja elterelni magukról a Gestapo figyelmét, hogy együttműködik a nácikkal, illetve a nácibarát csehekkel. Hrebejk azonban nem hősöket és gonoszokat fabrikál szereplőiből, filmjében esendő és hétköznapi figurák küszködnek. Az Össze kell tartanunk groteszk tragikomédiája az ellenállás és a kollaboráció kliséit szétzilálva és karikírozva egyszerre kerüli el a pátosz és az erkölcsi relativizálás csapdáit, mégsem lesz súlytalan benne a dráma. A grúz Nana Dzsordzadze nagyszabású európai koprodukcióban készült filmje Joszelianiék tündéri realizmusát keveri kusturicás, szilaj, balkáni életörömmel. A 27 csók kéne még egy szecessziós szépségű grúz faluban játszódik, ahol megállt az idő: a falnak döntve ugyan, de még elöl vannak a Sztálin-poszterek, az utcákon viharvert teherautók és kocsik zötyögnek, a legnagyobb ünnepet azonban az Emmanuelle egyik zugkópiájának vetítése jelenti. Elvarázsolt, álmodozó, bolondos figurák népesítik be a tájat: a féltékeny katonatiszt, aki olykor riválisait célba véve teszteli ballisztikai tudását, az öreg kapitány, akinek rozsdamarta hajója alól ellopták a tengert, és egy tizenéves, vörös hajú, fürtös lány, egy bajkeverő angyalka, aki magába bolondítja a falu apraja-nagyját, kivéve azt férfit, akibe pedig ő szerelmes, menthetetlenül. Dzsordzadze pengeélen táncol a szentimentalizmus és a barokkos modorosság között, de azért mindvégig megtartja egyensúlyát. Remek színészei, a grúz táj megunhatatlan pompája, Zoran Bregovic életteli zenéje, no meg a jó érzékkel adagolt gegek lendülete átlendítik a történetet a holtpontokon.

A cottbusi fesztivál nem cáfolta, hogy a kortárs kelet-európai film csúf útvesztőbe került. Az a tapasztalat mégis vigasztaló lehet, hogy a zsákutcából is van kiút: visszafelé.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/05 48. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3306