KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
   2010/október
BLOG
• Wostry Ferenc: A kiúttalanság történetei Cinefest 7.
• Baski Sándor: Tablóképek Ká-Európából CinePécs 2010
KÖZELJÖVŐ-FANTÁZIÁK
• Kömlődi Ferenc: Közeljövő-képek Poszt-cyberpunk a XXI. század első évtizedében
• Kubiszyn Viktor: Háló által homályosan Virtuális közeljövő
MALICK
• Hlavaty Tamás: Az égig érő fa Az élet fája
ÁLOMMOZI
• Jankovics Márton: Kamera a tudattalanban Álomfilmek
• Lovas Anna: Álmok a negyedik falon túlról Satoshi Kon
• Géczi Zoltán: Álomterror Satoshi Kon: Paprika
FRANCE NOIR
• Géczi Zoltán: Marseille-i éjszakák Francia krimi 2000–2010
• Ádám Péter: A metropolis démona Ős-noir: Fantômas-sorozat
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Színésztükör Kállai Ferenc
PORTRÉ
• Zalán Vince: Kisvárosi víkendek Ivan Passer másfél cseh filmje
FILMISKOLA: A MONTÁZS
• Vincze Teréz: Tér-idő-gondolat Vágás és montázs
• Vincze Zsuzsanna: Filmek újratöltve Tévére vágva
• Varga Balázs: Folytonossági hiányok Az ugró vágás
TELEVÍZÓ
• Klág Dávid: Kentucky cowboy A törvény embere
KRITIKA
• Pápai Zsolt: Posztforradalmi jasszkorszak Kolorádó Kid
• Horeczky Krisztina: A boldog részünk Pina Bausch: Álomtánc
• Schreiber András: Egyik sír, másik nevet Juan José Campanella: Szemekbe zárt titkok
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi
FILM / REGÉNY
• Vajda Judit: Az ígéret megszállottja Ben Sherwood: Charlie St. Cloud halála és élete
• Szabó Noémi: Sekélyes sírhant Charlie St. Cloud halála és élete
MOZI
• Vajda Judit: Poézis – Mégis szép az élet
• Vajda Judit: Lourdes
• Forgács Nóra Kinga: A méz
• Zalán Márk: Minden rendben lesz
• Kolozsi László: Szeretők
• Ádám Péter: Dumas
• Vincze Teréz: Nők férfiak nélkül
• Roboz Gábor: Mission London
• Parádi Orsolya: Soul Kitchen
• Alföldi Nóra: Pancserpolice
• Sepsi László: A kaptár – Túlvilág 3D
• Baski Sándor: The Expendables – A feláldozhatók
• Varró Attila: Tolvajok városa
DVD
• Alföldi Nóra: A fantasztikus Róka úr
• Pápai Zsolt: A harcmező hírnökei
• Sepsi László: Mi a gond velem?
• Nagy V. Gergő: A köd

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Irodalmi barangolások

Litera-túra a képernyőn

Berkes Erzsébet

 

Kevés kamaszt pofoztak nagyobb ambícióval és kisebb eredménnyel a felnőttek, mint a serdülő televíziót a már nagykorú művészetek. Bármihez nyúlt is – durr a fejére. Színházi közvetítés: jaj, elsinkófálta a színpadképet, a néma szereplőket, a világítást, a hic-et-nunc-ot! Zenekari koncert: Bach sehol, csak fűrészelő vonósok, csak prüttyögető pikulás, padon csúszkáló orgonista. Sikeres mozifilm felújítása esetén: fönt sötét, lent sötét, középütt aranytál, míg a bal orr azt mondja a jobb fülnek... Pedig a kis kockafejű csemete úgy igyekezett, hogy (vissza) nézni is fárasztó. A versmondók statikus jelenlétét élénk kameramozgással próbálta dinamikusabbá tenni: távolról közelített a szavalóra, elidőzött dentális hangok esetén a fogsoron, szenvedélyes pillanatokban az uvuláig hatolt, beleadott mindent a kezek munkáját követve, sőt olykor tájat, a hivatkozott metaforát is „bekeverte” – mindhiába. Próbálkozott könyvek népszerűsítésével kiragadott részletek fölvillantása által, s lett belőle se-füle-se-farka tévéjáték. Irodalmárok kérdezgették egymást: te hogy csinálod a zsenialitást? – és vigyorgott az ország népe az összehordott közhelyeken. A mindenki magyarórája pedig: mint csapból a víz. Fő, hogy folyamatosan csobog.

 

*

 

A fiatalkorú tévé persze rászolgált a javító-nevelő munkára. A költemények szelleme helyett saját technikájával szellemeskedett. Egységes alkotásokat szadista módon föltrancsírozott; késsel kergette szülőanyját, a csendes esti olvasgatásokat: s végül drogokkal hódította az irodalomra éhezőket. Azt mondta: könyvekre kapatja, irodalmi értékek biztos kiválasztására szoktatja azokat, akikben még csak bimbózik az érdeklődés, de a könnyű és leegyszerűsített tartalmi kivonatok közreadásával az ellenkezőjét érte el. A fantázia, a nyelv sorvadását, vagy a sznobosodást.

Van persze mentsége is a kiskorú tévének. Mint a gyermek Herkules: már bölcsőjében képes volt kígyókat megfojtani, azaz fölülmúlhatatlan a hírközlésben. Villámokkal cicázott: kitalálta a Tudósklubot, a Nemzetközi Fórumot. Elmosolyintotta magát: mutogatós játékkal szórakozott az ország apraja-nagyja. És pont a legpatinásabb asztalnál nem kap helyet. Ha csak hozzáér is az irodalomhoz, az megszűnik irodalom lenni. Micsoda kín, micsoda szenvedés ez, a nagy ambíciójú, körülhízelgett ifjoncnak!

 

*

 

Mostanában viszont történt valami, ami indokolja, hogy múlt időben beszéljünk, ifjonti bűnöknek aposztrofálva, a televízió gyakorlatáról. A hétköznap estéken elmondott verseket hol jól, hol kevésbé jól fogja föl az előadóművész, de sohase fogja rosszul a kamera. Beéri annyi dinamikával, amennyi a szavakból, szünetekből, a szóló személy tekintetéből árad. Ez a jó, mert épp elég. Alkalmas műsor végén könyvet mutatnak, közelről, alaposan, amely a terítékre hozott témával foglalkozik. A Nyitott könyvnek is voltak telitalálatai, amilyen Cseres Tibor Parázna szobrok című regényének a bemutatása. (És ha még akkor sugározták volna, amikor a könyvet kapni lehetett!) Most pedig Babiczky László rendezésében láthattunk két Irodalmi barangolást: „Kertem az egész táj” és „Kelet felől” címmel. Mindkettő azt bizonyítja, hogy irodalmi ügyekben is megtanulta – vagy helyesen tanulja – a viselkedést televíziónk. Az írók, költők lakta vidéken kiránduló fiatalok közvetlen természetességgel idézik az emlékhely szellemét, néha emelkedett sorokat, néha tréfásakat citálva. Közben van ideje a kamerának arra, hogy megnézzük az alkonyfényben tündöklő Esztergom tornyait, a kis Túr világát, a csécsi vízimalmot; vagy míg átsuhan a kirándulóbusz Milotán, szó essék az Ady-publicisztikában említett „elcsapott Úristenről”. Ahogy a barangolás hangulatához illik: szemünk és fülünk élvezi az irodalmat, a történelmet, a tájat és zenét – mindez együtt azonban nemcsak szó, nemcsak kép vagy képzőművészet, hanem... S most kínos helyzetben vagyunk. Meg kell nevezni az irodalmi túrák többletet teremtő szellemét, ami épp azért volt e műsorok erénye, mert megnevezetlen maradt. Műemlékek, verssorok, tájak örökséggé álltak össze. Azzá, amit szellemi és fizikai értelemben nevezhetünk közös hazánknak.

Mit találtak föl ehhez Babiczky László és munkatársai? Talán csak azt, hogy nem kell ide technikai bravúr, szépelgés, esztétizáló erőlködés. Elég a táj szépsége, az értelmes beszéd, az ízléssel látványhoz simuló zene. S mindez csupán azt követeli, hogy eltalálja a kellő mértéket. De ez a mérték nem csekélység. Az összehangolt különféle művészetekben éppen úgy alapos jártasságot követel, ahogy a barangoló fiatal előadóművészek könnyed viselkedésének megszabásában, vagy a nézők befogadóképességének föltételezésében. S túl mindezeken: Babiczkyék eltalálták azt a mértéket, ameddig a televízió irodalmi szolgálata terjedhet. A versről tudták, hogy nyelvi absztrakció, s mindig megbukik a konkrétumokra utalt kamera, ha a költészetet látvánnyá akarja testesíteni. Meghagyták hát szónak a szót s tájnak a tájat. Utazáskor suhantak a képek, versmondáskor állt a kamera. S csodák csodája! Mi, nézők mégis tudtuk, hogyan tartozik össze a kettő!

 

*

 

Az egységes ízlésű műsoroknak valamennyi közreműködője fölkészült, tartalmas munkát bizonyított. Néhány telitalálatot hadd ragadjunk ki mégis. Több mint lelemény volt idézni Marcus Auréliust, Gyulai Pál ismeretlenné távolodott versét, Bessenyei Jámbor szándékának sorait, Karinthy Ferenc vidám képe alá saját hangját, s az újabban oly méltatlanul becsmérelt Váci Mihály védelmében Illyés Gyulát. Hihetetlen, de mégis igaz, hogy a szatmárcsekei képsorok alatt kísérőzenéül megszólaló Himnusz nem hatott deheroizáló buzgólkodásnak, hanem finom és nemes pátosszal övezte Kölcsey alakját. S végül azt is meg kell vallanom, hogy bár infernális színeket ad helyenként a Color-Stár, azért a színes változat a szebb. Nemcsak azért, mert Marczali László operatőrnek van szeme a képekhez, hanem azért is, mert van belső hallása a versekhez. Tudta, mihez szolgáltat látványt.

A két rokonszenves irodalmi műsor láttán talán nem elhamarkodott a meghívás: ilyen vendéget szívesen látunk máskor is otthonunkban.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/06 54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7849