KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
   2010/november
TELEVÍZÓ
• Schreiber András: Szupergettósítás Kultúrtévé
FINCHER ÉS A FACEBOOK
• Baski Sándor: Netpolgár A közösségi háló
NŐI SZEMMEL
• Hungler Tímea: A kamera neme Női tekintet
• Kovács Kata: Az apa árnyéka Úl raj: Sofia Coppola
• Alföldi Nóra: Ösztrogén, vagy valami hasonló Angelina Jolie
PERZSA NŐK
• Iványi Zsófia: Kőzáporban Női sorsok Perzsiában
• Barkóczi Janka: Perzsa kertek Beszélgetés Shirin Neshattal, Shoja Azarival és Tóth Orsival
A HELY SZELLEME
• Roboz Gábor: A legszűkebb kelepce Klausztrofób thrillerek
• Varró Attila: A törlesztés démonai Kísértetházak
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Túlélni az életet Velence
KÉPMESTEREK
• Rédey Soma: Fény a falon Beszélgetés Tóth Jánossal
IVAN PASSER
• Zalán Vince: Kisvárosi víkendek Ivan Passer másfél cseh filmje – 2. rész
FILMISKOLA
• Pápai Zsolt: Serpenyő és puska Hangnemváltás és kevert hangnem
• Varga Zoltán: Életút-kereszteződések Párhuzamos elbeszélések
KRITIKA
• Csillag Márton: Viccen belül Egy komoly ember
• Gorácz Anikó: Sorskönyv Szekeres Csaba: Örvény
FILM / REGÉNY
• Nevelős Zoltán: Egy zárkózott angol úr Martin Booth: Az amerikai
• Kovács Marcell: Rózsaszín szorongás Az amerikai
MOZI
• Varró Attila: Szerelmi bűnök
• Pápai Zsolt: Tőzsdecápák 2: A pénz nem alszik
• Vajda Judit: A lány aki tűzzel játszott
• Kolozsi László: Ünnepek után
• Baski Sándor: Nömadak Tx
• Szabó Noémi: Babák – Az első év
• Tüske Zsuzsanna: Ízek, imák, szerelmek
• Vörös Adél: Sejtcserés támadás
• Forgács Nóra Kinga: Képzelt szerelmek
• Lovas Anna: Őrzők legendája
• Parádi Orsolya: Gru
• Sepsi László: Alfa és Omega
• Alföldi Nóra: Dobogó kövek
DVD
• Varró Attila: Vörös szikla
• Géczi Zoltán: A nyakörv
• Sepsi László: Végrehajtók
• Pápai Zsolt: Láncra vert igazság
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Indián tél

Ideiglenes vadászmezők

Gelencsér Gábor

 

Elvágyódás és otthonkeresés, álom és valóság, magány és szerelem, öröm és fájdalom, romantikus érzékenység és modern pszichózis keskeny vadászösvényén járja profán passióját Tamás, az indián. Kivonul a civilizációból, beleveti magát a vadonba, egyszerre játékosan és komolyan, bárgyún és bölcsen keresi függetlenségét, saját énjét. Hogy mitől is menekül, azt csak később tudjuk meg, amikor szökésben lévő, társául szegődött barátját elfogja a rendőrség, s ez az esemény visszatéríti falujába. Az ütődöttnek tartott fiatalember durva tréfák szenvedő alanya; csak a gyerekekkel és egykori tanítójával tud szót érteni. A szerelem hozza vissza civilizált énjét, s ez lesz a veszte. Igazi férjként viselkedik hűtlen asszonyával, amit a kegyetlen külvilág nyomban megtorol. Hősünk ezek után lóra pattan, s a távolba futó sínek mentén ellovagol, vissza a természetbe, a vadászmezőkre, á la Rousseau, à la westernfilm.

Erdélyi János és Zsigmond Dezső a magyar dokumentum-játékfilm hagyományaival, valamint saját dokumentarista szemléletükkel és tapasztalatukkal ellentétben ezúttal nem a való világ mítoszát mutatják fel, nem az egyszerit, az esetit emelik a sors rangjára, hanem a fikciót hozzák le a földre, épületes tanmesét ábrázolnak realisztikus módon. S a kifejezés szempontjából ennek még az sem mond ellent, ha tudjuk, hogy a főhőst az alkotók valóságos személyről mintázták. A Cséplő Gyuri-féle „sorsjáték” helyett azonban itt kitűnő színészi alakításokat látunk (a főszerepben Eperjes Károly). Az eltérő módszer meghatározza az egész film gondolatvilágát: a hitelesség helyett a különlegességre, az érzelmek helyett az érzelgősségre, a perifériára szorult élet drámája helyett egy fejsérülést szenvedett fiatalember bizarr történetére kerül a hangsúly.

Kivonulni ebből a világból, eltávolodni ezektől az emberektől, megtagadni ezt az életet – ehhez manapság nem kell zavart elméjűnek lenni, sőt. A film azt hangsúlyozza túlzóan, amit nem kéne, akkor marad közhelyszerű, amikor eredetiségre volna szükség, s azt tartja szürke egyszerűségben, amit el kéne varázsolnia. A legproblematikusabb Tamás, az indián betegsége. Még csak nem is az a bizonyos civilizáció okozta baját, ami elől menekül, hanem egy véletlen baleset, s ráadásul minderről csak hallunk, nem tartozik a film drámai ívéhez. Kívülállása, lázadása, „indián léte” extrém, független a világtól, nincs közünk hozzá. Tamás „deux ex machina” sorsa úgy ölthetne valamiféle szimbolikus vagy parabolikus tartalmat, ha története le tudná győzni a földi gravitációt, az ábrázolás mitizálná személyiségét. Az alkotók azonban, dokumentarista rendezőkként, tradicionális kisrealizmust művelnek. A szürke falusi környezet, az utak pora, a kocsma közönségessége, a pusztuló, málló élet jól ismert a magyar filmekből – csakúgy, mint a megesett lány, a nevelőintézet vagy éppen Törőcsík Mari nyűtt arcú, pongyolás alakja. E háttérre vetül Tamás meglehetősen hiteltelen szerelmi története évődéssel, házassággal, szakítással. Az összképet végül néhány „tanulságos” jelenetsor egészíti ki. Ilyen a Zolnay Pál alakította Humanista Tanár úr, arisztokrata családi hátterével, s ilyen a film legzavarbaejtőbb képsora, amely ugyan tálcán kínálja a „helyes olvasatot”, ám ebben az esetben mind poétikai, mind gondolati szempontból durva blaszfémia: Tamást élcelődő haverjai az útszéli keresztre kötözik, hogy az arra haladó autósokat riadt térdreborulásra kényszerítsék az eleven pléhkrisztus előtt.

Akit megaláznak... – igen, tudjuk, ám Tamás sorsában nem kísért sem a megváltás, sem az önmegváltódás. Súlytalan, dimenzió nélküli figura. Orvosi eset, csodabogár, s nem a lelki szegénység állapotába sodródott Krisztus-imitáció. Nem az intellektus hiánya, a kommunikációképtelenség üresíti ki alakját, éppen a belső csend, az indián-lét aurája adhatna helyet a mélyebb, elemibb öntudatnak, érzékenységnek, világlátásnak. Tamás azonban kívül marad az élet drámáján, szemlélője, s nem tevékeny formálója saját sorsának – és ebből a szempontból pszichózisa egyszerű fogyatékosság. Gyermeki ártatlanságában hibát követ el, amikor éjszaka zörgető hűtlen feleségét nem engedi be a házba... A hiba bűnné viszont nem általa lesz: a kintrekedt asszonyt egykori szeretője szúrja le bosszúból a sötét utcán. Hiába, saját sorsdrámánkban nem helyettesíthet bennünket dublőr. Woyzeck maga ölt.

Nem könnyű a valóság talajáról elrugaszkodva, dokumentarista ihletettséggel, szociografikus igényű tanmesét alkotni. Nagyon bátor, mégis kifinomult poétikai és gondolati szerkezet tudja csak áthidalni valós és képzeletbeli távolságát. Készült néhány éve egy magyar film, amelynek ez sikerült. Gazdag Gyula alkotása, a Hol volt, hol nem volt képesnek mutatkozott a varázslatra; a sok tekintetben hasonló szellemiségű Indián tél nem. A fekete-fehér film szürke tónusa engesztelhetetlenül e siralomvölgy foglya; a Tamás álmában megjelenő családi fotó, külföldre emigrált apjával, békésen mosolygó anyjával, s persze kettőjük között ővele, ékes fejdíszben, amint derűsen néz valahová messze előre, csak egy pillanatra képes beragyogni az örökös indián telet. A Hol volt... végén egy remélhetőleg szebb mesevilágba repülnek a szereplők; Tamás fehér paripáján ugyancsak á képzelet birodalmába üget, mégsem hisszük, hogy az örök vadászmezőkre távozik. Sorsa, azaz a film, csupán véget ért, de nem teljesedett be.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1993/04 26-27. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1235