KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
   2010/november
TELEVÍZÓ
• Schreiber András: Szupergettósítás Kultúrtévé
FINCHER ÉS A FACEBOOK
• Baski Sándor: Netpolgár A közösségi háló
NŐI SZEMMEL
• Hungler Tímea: A kamera neme Női tekintet
• Kovács Kata: Az apa árnyéka Úl raj: Sofia Coppola
• Alföldi Nóra: Ösztrogén, vagy valami hasonló Angelina Jolie
PERZSA NŐK
• Iványi Zsófia: Kőzáporban Női sorsok Perzsiában
• Barkóczi Janka: Perzsa kertek Beszélgetés Shirin Neshattal, Shoja Azarival és Tóth Orsival
A HELY SZELLEME
• Roboz Gábor: A legszűkebb kelepce Klausztrofób thrillerek
• Varró Attila: A törlesztés démonai Kísértetházak
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Túlélni az életet Velence
KÉPMESTEREK
• Rédey Soma: Fény a falon Beszélgetés Tóth Jánossal
IVAN PASSER
• Zalán Vince: Kisvárosi víkendek Ivan Passer másfél cseh filmje – 2. rész
FILMISKOLA
• Pápai Zsolt: Serpenyő és puska Hangnemváltás és kevert hangnem
• Varga Zoltán: Életút-kereszteződések Párhuzamos elbeszélések
KRITIKA
• Csillag Márton: Viccen belül Egy komoly ember
• Gorácz Anikó: Sorskönyv Szekeres Csaba: Örvény
FILM / REGÉNY
• Nevelős Zoltán: Egy zárkózott angol úr Martin Booth: Az amerikai
• Kovács Marcell: Rózsaszín szorongás Az amerikai
MOZI
• Varró Attila: Szerelmi bűnök
• Pápai Zsolt: Tőzsdecápák 2: A pénz nem alszik
• Vajda Judit: A lány aki tűzzel játszott
• Kolozsi László: Ünnepek után
• Baski Sándor: Nömadak Tx
• Szabó Noémi: Babák – Az első év
• Tüske Zsuzsanna: Ízek, imák, szerelmek
• Vörös Adél: Sejtcserés támadás
• Forgács Nóra Kinga: Képzelt szerelmek
• Lovas Anna: Őrzők legendája
• Parádi Orsolya: Gru
• Sepsi László: Alfa és Omega
• Alföldi Nóra: Dobogó kövek
DVD
• Varró Attila: Vörös szikla
• Géczi Zoltán: A nyakörv
• Sepsi László: Végrehajtók
• Pápai Zsolt: Láncra vert igazság
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Papsajt

Csoportterápia

Ágfalvi Attila

Kollektív film kollektív félelmekről. Öt fiatal filmes önironikus groteszkbe hajló nemzedéki vallomása.

 

Mi történik, ha az ember elmúlt 30 éves, viszonylagos anyagi jólétben él, a húszas évei elején bejáratott életformáján, szokásain nem tud és nem is akar változtatni, ugyanakkor valami megmagyarázhatatlan, fokozódó nyugtalansággal tölti el ez az állapot? Filmet rendez – ez a Papsajt készítőinek válasza. Kézenfekvő, gondolhatjuk, hiszen ha nem is minden fiatalember kezd el filmeket csinálni abban a furcsa életkorban a midlájf krájsziszen innen, a kamaszkoron túl, azért igazán minőségi filmrendezők sora választotta magánéleti problémáinak megoldása helyett azok filmes eszközökkel történő ábrázolását, Ingmar Bergmantól Woody Allenig. Nem titok, hogy a tárgyalt film hangvétele inkább utóbbi önironikus, groteszkbe hajló stílusához áll közelebb, mintsem a svéd mester hűvösen izzó önmarcangolásához. Már csak azért is, mert a problémák, melyekkel hőseink viaskodnak, a közvélekedés szerint messze nem olyan fajsúlyosak, mint Bergman filozofikus kérdésfelvetései. Csakhogy minden relatív: az egyik barát számára például egyszer eljön a nap, amikor a vécécsészére ereszkedtében elcsodálkozik a hasán mély árkok szabdalta hurkákká összeálló bőrén, és a jelenségben meglátja a hízás, csúnyulás és öregedés visszavonhatatlan jelét, s mindez akkora lelki töréshez vezet, aminek fiziológiai következményét, egy már-már életveszélyes szorulást csak egy kínosan mulatságos körülmények között beadott beöntés képes elmulasztani.

A fent idézett – egyébként „tuti siker, mer’ olyan vulgáris”-jellege mellett is nagyszerűen felépített és eljátszott – jelenet csak egy szélsőségessé torzított példája a film számos találó lélektani megfigyelésének. Első ránézésre a Papsajt nem is tűnik többnek, mint azon tétel fényes igazolásának, miszerint legalább egy jó filmet minden tehetséges ember biztosan tudna csinálni, ha olyan témáról szól, amit nagyon jól ismer – adott esetben saját magáról. Hogy aztán ha nem pusztán érdekes, hanem jó is lett, az annak köszönhető, hogy készítőinek magáról a filmezésről is eszükbe jutott valami, és sikeresen megbirkóztak azzal a dilemmával, hogyan lehet filmet csinálni akkor, amikor nem lehet filmet csinálni. Azt persze nem tudják feledtetni, hogy videótechnikával készült filmet látunk, de az első húsz perc után ez a zavaró élmény fokozatosan háttérbe szorul amögött, hogy az ember egyre inkább moziban érzi magát. Nem technikai bravúrra kell gondolni; egyszerűen attól lesz egységes az egész, hogy mereven beállított kamerák előtt játsszák a jeleneteket, melyeken belül nem nagyon van nézőpontváltás, továbbá a játékidőt is hozzálassították a reális időhöz, így egyfajta kandikamera-hatás művészileg megerőszakolt változata jön létre. S van egy igazán bravúros beállítás is, ami egészen emlékezetes látványt produkál: képzeljék csak el, hogyan nézhet ki egy asztal üveglapja alól, függőlegesen felfelé irányított kamerával felvéve, amint a barátok üvegtányérokból spagettit esznek…

Említsük még meg azt is, hogy kiválóan sikerült az amatőr stílusban „önmagukat alakító” szereplők és a profik játékának összehangolása, például az idézett beöntős jelenetben Kulka János mentős-alakítása minden rájátszás nélkül jelentősen fokozza a jelenet mulatságosságát; vagy feltétlenül szólni kell Benedek Miklós összehasonlíthatatlan hangsúlyairól az összekötő jelenetekben, amint láncdohányos pszichológusként okosakat mond a konkrét témához csak távolról kapcsolódó lélektani gubancokról.

A Papsajt, jellegéből és témájából adódóan, nem feltétlenül képes lekötni másfél órára bárki figyelmét, és mi tagadás, távolról sem kelti egy remekmű képzetét (az ilyen filmekről szokták írni, hogy éppúgy lehetne háromszor ilyen hosszú, mint feleennyire). Egy estét azonban annak is megérhet, aki nem annyira fiatal férfiak lelki problémáira kíváncsi, hanem egyszerűen csak egy jól sikerült, új magyar filmre, amelynek távoli felmenői és rokonai között kétségkívül nem az ötvenes-hatvanas évek nagy, komor legendáit fogják emlegetni, hanem talán egy sokkal fiatalabb és frissebb, de ezek szerint legalább olyan termékenyítő hatású filmes hagyományt, a Vattatyúk és az Európa Kemping burleszkjeit.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/01 55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2049