KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
   2010/november
TELEVÍZÓ
• Schreiber András: Szupergettósítás Kultúrtévé
FINCHER ÉS A FACEBOOK
• Baski Sándor: Netpolgár A közösségi háló
NŐI SZEMMEL
• Hungler Tímea: A kamera neme Női tekintet
• Kovács Kata: Az apa árnyéka Úl raj: Sofia Coppola
• Alföldi Nóra: Ösztrogén, vagy valami hasonló Angelina Jolie
PERZSA NŐK
• Iványi Zsófia: Kőzáporban Női sorsok Perzsiában
• Barkóczi Janka: Perzsa kertek Beszélgetés Shirin Neshattal, Shoja Azarival és Tóth Orsival
A HELY SZELLEME
• Roboz Gábor: A legszűkebb kelepce Klausztrofób thrillerek
• Varró Attila: A törlesztés démonai Kísértetházak
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Túlélni az életet Velence
KÉPMESTEREK
• Rédey Soma: Fény a falon Beszélgetés Tóth Jánossal
IVAN PASSER
• Zalán Vince: Kisvárosi víkendek Ivan Passer másfél cseh filmje – 2. rész
FILMISKOLA
• Pápai Zsolt: Serpenyő és puska Hangnemváltás és kevert hangnem
• Varga Zoltán: Életút-kereszteződések Párhuzamos elbeszélések
KRITIKA
• Csillag Márton: Viccen belül Egy komoly ember
• Gorácz Anikó: Sorskönyv Szekeres Csaba: Örvény
FILM / REGÉNY
• Nevelős Zoltán: Egy zárkózott angol úr Martin Booth: Az amerikai
• Kovács Marcell: Rózsaszín szorongás Az amerikai
MOZI
• Varró Attila: Szerelmi bűnök
• Pápai Zsolt: Tőzsdecápák 2: A pénz nem alszik
• Vajda Judit: A lány aki tűzzel játszott
• Kolozsi László: Ünnepek után
• Baski Sándor: Nömadak Tx
• Szabó Noémi: Babák – Az első év
• Tüske Zsuzsanna: Ízek, imák, szerelmek
• Vörös Adél: Sejtcserés támadás
• Forgács Nóra Kinga: Képzelt szerelmek
• Lovas Anna: Őrzők legendája
• Parádi Orsolya: Gru
• Sepsi László: Alfa és Omega
• Alföldi Nóra: Dobogó kövek
DVD
• Varró Attila: Vörös szikla
• Géczi Zoltán: A nyakörv
• Sepsi László: Végrehajtók
• Pápai Zsolt: Láncra vert igazság
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Monsieur Bard különös óhaja

Reményi József Tamás

 

Auguste Bard, ötvenkét éves buszsofőr, reménytelenül csúnyának elkönyvelt agglegény megtudja, hogy a szíve elhasználódott, közel a halál. Természetesen éppen ekkor, vesztenivaló híján éri a vakszerencse: milliókat nyer ruletten. A rokonság makacs tiltakozása, hajtóvadászata ellenére beteljesíti hirtelen támadt – ám egész addigi életének elfojtott, föl sem ismert ösztöneiből fakadó – vágyát: a nyeremény segítségével saját gyerekhez jut.

E különös óhaj történetét Radványi Géza rendezte 1953-ban, Franciaországban, s munkájáról így nyilatkozott egy kései interjúban: „Azt hiszem, a Valahol Európában után az egyetlen őszinte film, amit életemben még csináltam”. Őszinte, az alkotás öröméről ars poetica-szerűén valló s – tegyük hozzá – kitűnő film ez, amelynek műsorra tűzése a mai honi forgalmazás egyik legszebb ötlete. Ars poetica? Hogyan lett az érzelgősségre csábító szituációból gunyorosan bölcs állásfoglalás a teremtés dolgaiban?

A filozofikus szándékot keretjáték is jelzi, a sors fura koreográfiájának képeivel s a túl komolyan vett „tánclépések” ironikus kommentárjával. Mindez arra figyeltet, hogy példázatot látunk, olyan ember példázatát, aki egyszeriben a halál felől, a mindennapi fásult robottól, önzéstől, érdekektől megszabadultan néz az életre, felülkerekedve a kicsinyes családi pörlekedéseken és szorongásokon. Auguste olyasmire szánja el magát, amire azelőtt még szavai sem voltak: létrehozni valami szépet önnön lényéből, akibe belesulykolták, hogy ronda és semmirevaló. Megváltja a szerencsétlenségét, tudatos, körültekintő alkotómunkával, mint valamely szobrász, aki végre alkalomhoz, megfelelő feltételekhez jut. Auguste arra használja a halál intését, ami egyedül méltó az emberhez – rokonsága viszont a beteg szívből is üzletet csinálna, a halálból is pénzt, haszontalan tőkét. A „megátalkodottan” szépet teremtő személyiséget a „normális” környezet bolondnak s erkölcstelennek bélyegezheti, s bizony Auguste alig kerüli el a végső megaláztatást.

E fanyar tanulság 1953-ban sem volt új, de új és egyéni, ahogyan a meseszövésben, a jelenetezésben, a színészvezetésben ötvöződik a hűvös bölcsesség a szemérmes szenvedéllyel. Egyetlen példa. Auguste hazavisz az utcáról egy angyalarcú kisfiút, hogy – a népi hiedelem tanítása szerint – leendő gyermekének anyja szépet lásson. A kisfiú elalszik, Auguste körültekintően ügyel a nyugalmára, egyszercsak az ingaórát is megállítja, s ezzel a mozdulattal nemcsak a kisfiúét, a maga álmát is óvja, hisz az idő őellene dolgozik. Michel Simon – akinek jelenetei e gyermekkel a hat évvel korábbi Somlay Artúrt idézik nekünk – belülről sugárzó, eszköztelennek mondott színészi alakítása a szerep szemérmes-bölcs kettősségét, a naiv, tudatlan ember fölmagasztosulását lenyűgöző erővel érzékelteti. Simon játéka szemernyit sem avult mára, jólesik újra látni őt a vásznon.

Auguste-tel végez a szívroham, amikor fia világra jön. A halál és a születés közös pillanata lehetetlenné teszi, hogy alkotó s „műve” találkozzanak. De a kegyelmi állapot nagy kalandjának köszönhetően ötvenkét évi vegetálás után mégis elmondható: Monsieur Bard nem élt hiába.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/12 55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4262