KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
   2010/november
TELEVÍZÓ
• Schreiber András: Szupergettósítás Kultúrtévé
FINCHER ÉS A FACEBOOK
• Baski Sándor: Netpolgár A közösségi háló
NŐI SZEMMEL
• Hungler Tímea: A kamera neme Női tekintet
• Kovács Kata: Az apa árnyéka Úl raj: Sofia Coppola
• Alföldi Nóra: Ösztrogén, vagy valami hasonló Angelina Jolie
PERZSA NŐK
• Iványi Zsófia: Kőzáporban Női sorsok Perzsiában
• Barkóczi Janka: Perzsa kertek Beszélgetés Shirin Neshattal, Shoja Azarival és Tóth Orsival
A HELY SZELLEME
• Roboz Gábor: A legszűkebb kelepce Klausztrofób thrillerek
• Varró Attila: A törlesztés démonai Kísértetházak
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Túlélni az életet Velence
KÉPMESTEREK
• Rédey Soma: Fény a falon Beszélgetés Tóth Jánossal
IVAN PASSER
• Zalán Vince: Kisvárosi víkendek Ivan Passer másfél cseh filmje – 2. rész
FILMISKOLA
• Pápai Zsolt: Serpenyő és puska Hangnemváltás és kevert hangnem
• Varga Zoltán: Életút-kereszteződések Párhuzamos elbeszélések
KRITIKA
• Csillag Márton: Viccen belül Egy komoly ember
• Gorácz Anikó: Sorskönyv Szekeres Csaba: Örvény
FILM / REGÉNY
• Nevelős Zoltán: Egy zárkózott angol úr Martin Booth: Az amerikai
• Kovács Marcell: Rózsaszín szorongás Az amerikai
MOZI
• Varró Attila: Szerelmi bűnök
• Pápai Zsolt: Tőzsdecápák 2: A pénz nem alszik
• Vajda Judit: A lány aki tűzzel játszott
• Kolozsi László: Ünnepek után
• Baski Sándor: Nömadak Tx
• Szabó Noémi: Babák – Az első év
• Tüske Zsuzsanna: Ízek, imák, szerelmek
• Vörös Adél: Sejtcserés támadás
• Forgács Nóra Kinga: Képzelt szerelmek
• Lovas Anna: Őrzők legendája
• Parádi Orsolya: Gru
• Sepsi László: Alfa és Omega
• Alföldi Nóra: Dobogó kövek
DVD
• Varró Attila: Vörös szikla
• Géczi Zoltán: A nyakörv
• Sepsi László: Végrehajtók
• Pápai Zsolt: Láncra vert igazság
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Aranyoskám

Dániel Ferenc

 

Nézői jajszóra semmi ok: ezúttal forgalmazásunk is csipkedte magát a 80-as évek agyba-főbe díjazott amerikai filmvígjátékának színrevitelével. Most nagyjából szinkronban vagyunk (mint a magyar hangcsapat, amely – élén Szakácsi Sándorral –, friss benyögésekből és szlengből keverhette a honi változatot) – a mai Dustin Hoffmant látjuk kettős vagy többszörös szerepében, férfiként és nőként, színészként és emberként, a könyörtelen szakma kullogójaként és sztárjaként, lent és fent; s ezzel egyúttal föl is mérhetjük, milyen formában van a mai Sydney Pollack avagy az élvonalbelinek tartott amerikai filmrendezés. Beleértve a vágást, az operatőri munkát.

Persze, a történet! Gyanítom, hogy a közönség amúgyis Dustin mutatványaira lesz kíváncsi, s hamar felocsúdik: történet dolgában ez az „élvonal” képtelen valami újat megemészteni. Nos, mi történhet egy színésszel, aki a maga álcájában nem boldogul? Másik álcát ölt. Jutott eszébe Molnár Ferencnek vagy háromnegyed évszázaddal ezelőtt (igaz, hogy ő is olvasta a klasszikus vígjáték-irodalmat), s lévén, hogy az eredeti Molnár-darabok szerzőijogilag meg vannak kötve, gazdálkodnak az ötleteiből. Sydney Pollack forgatókönyvírói nyilván dörzsöltebben, mint mondjuk Makk Károlyé. Ámde lényegük közös, némi smink-bűvészettel és nagyobb adag alakítókészséggel „palira lehet venni” az egész show-iparágazatot. Ahol ugyebár minden közszereplő minden testfelületrészletét ezer, szakmán edzett szempár kutatja, ellenőrzi. Ez a tripla-szaltó a mutatványban. És a flikk-flakk hozzá, hogy az iparág magamagán szórakozik. (Lásd: vagy a rendező, vagy a producer vak, süket és hülye, csak a zsebe érdekét figyeli.)

Dustin Hoffman, úgy tetszik, az Éjféli cowboy óta semmit sem kopott. Valóságos felüdülés őt – olykor – maszk nélkül, űzötten, hajszoltan viszontlátni. Hozzá hasonló emberek között, akiknek ugyancsak mintha lehetne saját sorsuk, gondjuk és életcéljuk. Mondjuk, kültelki színházat csinálni és együvé tartozni. Dustin átélésének tüzén perzselődve igazságot játszani. Egyikük darabot ír; ki tudja, talán telivérebb dialógusokkal, mint amilyeneket Dustin szájába adnak. Pollack a film első harmadában majdnem elhiteti, hogy hisz a maga-teremtette képsoroknak, amelyek többfelé is elvezethetnének, nem kizárólagosan a Columbia Pictures forgalmazói főirodájába. Csakhogy az a kemény, poénrahegyezett és sokszor érdemtelenül túldicsért amerikai vágóolló ezúttal is a kassza és a díj vonalán metél, tizedmilliméternyi pontossággal: „szövegvégszó fent – nyissz – dinamikus mozgásváltás – nyissz – érzelmeket mosollyal oldó jelenet – nyissz – röpke magánszám. Nyissz.”

Az egyik bárbeli jelenetben, ahonnét már a főszereplők kimentek a képből, húsz másodperecig rajtafeledkeznek egy táncoló statisztapáron, esküdni mernék rá, hogy húsz órán át vitatkoztak, benthagyható-e ennyi vagy sem. Jóllehet a képsorok belső minősége, mozgékonysága vagy telítettsége semmivel sem múlja felül a hetvenes évek olasz filmvígjátékaiét. S emlékezetem szerint Dino Risiék többet mertek bennehagyni, nekik – ott a másodvonalban is – általában több merszük és hitük volt.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/02 51-52. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6199