KritikaA lakásMennyi haza kell egy embernek?Pintér Judit Nóra
Az elhallgatott múlt csapdákkal
rejt.
Az izraeli-német dokumentumfilm azzal indul, ahogyan
Arnon Goldfinger, a film rendezője és családja a nemrég meghalt
nagymama, Gerda Tuchler tel-avivi lakásában próbál számot vetni annak
ingóságaival, hagyatékával. A jó hangulatú összcsaládi kutakodás során azonban
Gerda holmijai között nem várt nyomokra bukkannak. Elsőként a Harmadik
Birodalom Der Angriff (Támadás)
című antiszemita propaganda-folyóiratára, amelyben megmagyarázhatatlan módon a
nagyszülők neve is szerepel. Goldfinger nyomozásba kezd, és lassan kibontakozik
előtte felmenői múltja. Kiderül, hogy a nagyszülők Kurt és Gerda, Palesztínában
való letelepedésük után is szoros kapcsolatot ápolt egy bizonyos Mildenstein
házaspárral. Leopold von Mildenstein, a férj pedig nem volt más, mint Adolf
Eichmann közvetlen elődje (akit Eichmann a pere során meg is említ, mint fontos
szereplőt és ihletőt munkája során). További megdöbbentő szembesülés, hogy bár
az Izraelben élő Tuchler-család úgy tudta, hogy egyetlen rokonukat sem
érintette közvetlenül a holokauszt, azonban Gerda édesanyjáról kiderül, hogy a
nácik Theresienstadtba hurcolták, ahol meg is halt, hiába kérték Tuchlerék
prominens náci barátaik közbenjárását. Ahogy bomlik ki a történet, számos
olyan dilemmával találja magát szemben az unoka/rendező, amelyek a mai napig a
múltfeldolgozás, a kollektív és egyéni felelősség, az elkövetők és az áldozatok
lélektanának lényeges kérdései. A disszonanciával, amely a holkauszt túlélők
második és harmadik generációja, az anya és a fiú között feszül, az utóbbi pár
évtizedben számos pszichológiai tanulmány foglalkozott. Amíg anyja nem képes
mit kezdeni a frissen feltárt múlttal, nem érez semmit, a fiú mélyen megrendül.
Meglátogatja Németországban Mildensteinék lányát, aki látszólag semmit nem tud
apja múltjáról. A dilemma, hogy van-e joga, vagy éppen kötelessége-e
szétrombolni a hetvenes éveiben járó nő képét apjáról és az egész múltról,
végigvonul a filmen. Hogyan beszéljenek egymással az áldozatok és a bűnösök
leszármazottai? Megbocsáthat-e az áldozat hozzátartozója, jóvátehetik-e
felmenője bűnét a leszámazottai?
A film számos feszítő kérdést nyitva hagy. Vajon mit
jelentett a két házaspár egymás számára? Az, hogy a náci Mildensteinék jóban
maradtak a zsidó házaspárral, még valamennyire érthető. Számos
szociálpszichológiai elemzés tanúsítja, hogy sok nácinak megvolt a maga „jó
zsidója”, akit személyesen ismert még a zsidó törvények előttről, akiben nem
vagy nem csak a zsidót látta, hanem a Reich zsidókat
elidegenítő, dehumanizáló propagandája ellenére az embert, barátot. De
fordítva? Hogyan tudtak szemet hunyni Tuchlerék barátaik szerepvállalásán a
birodalmi gépezet működtetésében és legszemélyesebb érintettségükön – Gerda
Tuchler anyjának lágerbeli meggyilkolásán? A film erre a kérdésre szolgál egy
lehetséges válasszal. Gerda Tuchler az Izraelben töltött sok évtized alatt sem
tanult meg ivritül. A lakásában tárolt holmik, könyvek, ékszerek és tárgyak
mind-mind Németországot, az egykori hazát idézték. A haza iránti nosztalgia
átjárta a pár életét, és hozzákötötte őket a múlthoz, még annak ellenére is,
hogy ez a haza, Németország gyilkos otthonnak bizonyult. Mintha azért lett
volna szükségük a Mildenstein házaspár barátságára, mert nekik, áldozatként,
hazájuk, népük által megtagadottként, németségüktől megfosztottként is kellett
legalább „egy jó német”, aki elfogadta őket, emberként tekintett rájuk – fogalmaz
a filmben megszólaltatott német kutató. A Mildenstein házaspár szimbolizálta
számukra a fájdalmasan hiányzó Németországot, német identitást. Emiatt még az
orwelli „duplagondolra” is képesek voltak: tudták ugyan, hogy mit tettek a
barátaik, de közben mégsem tudták, azaz legyűrték tetemes kognitív
disszonanciájukat, mert nem tudták elvágni azt a láthatatlan köldökzsinórt,
amely a németségükhöz kötötte őket.
A lakás súlyos és nyitott végű kérdései ellenére azonban
koránt sem egy nehéz, elhordhatatlan nyomozástörténet, hanem tele van
könnyedséggel, jókedvvel. Az izraeli család életteli ténykedése, ahogyan
felfedezik a lakás kincseit, a narrátor-rendező önreflektív kiszólásai
ellenpontozzák a kibontakozó történet traumatikus alaptónusát.
Mennyi haza kell egy embernek, kérdezi Jean Améry, a
holokauszt túlélője és egyik legnagyobb hatású teoretikusa, Kertész Imre
mestere, aki a nácik elől menekülve kénytelen volt elhagyni hazáját,
megváltoztatni nevét, de még így sem úszta meg a kínzást és a lágert, amelynek
traumája egész további életében végigkísérte, míg végül önkezével vetett véget életének,
és sírkövére pusztán csuklójába tetovált auschwitzi számát vésette. Mennyi haza
kell tehát? Améry szerint annál több, minél kevesebbet hordhat az ember belőle
magával.
A lakás (Die Wohnung) – izraeli-német
dokumentumfilm, 2011. Rendezte és írta: Arnon Goldfinger. Kép: Philippe
Bellaiche. Zene: Yoni Rechter. Szereplők: Michael Adler, Yaron Amit, Avrham
Barkai. Forgalmazó: Cirko Film. 97 perc.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 22 átlag: 5.95 |
 |
|
