KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
   2011/január
GODARD 80
• Schubert Gusztáv: Descartes kamerával Godard 80
• Ádám Péter: A festő és modellje Godard és Karina
• Báron György: Visszafordítás A Kifulladásig és a Breathless
• Bikácsy Gergely: Könyvek és gengszterkalapok Kalapemelés JLG előtt
KOLUMBIA DÉMONAI
• Vajda Judit: A Márquez-paradoxon Gabriel García Márquez-adaptációk
• Géczi Zoltán: Képeslapok a napfényes pokolból Kolumbiai drogfilmek
BERLINI ISKOLA
• Ruprech Dániel: Hideg falak Christian Petzold
• Schreiber András: A melankólia új hulláma Berlini Iskola
MAGYAR MŰHELY
• Barkóczi Janka: A nehezebb út Beszélgetés Bódis Krisztával
• Zalán Vince: Film-mikrokozmosz Barlang
FILM / ZENE
• Simonyi Balázs: Az öngyújtókorszak vége A rockkoncertek vizualitása
FESZTIVÁL
• Teszár Dávid: Szintén zenész Chungmuro Filmfesztivál
KRITIKA
• Gorácz Anikó: A madeleine hatalma Kocsis Ágnes: Pál Adrienn
• Palotai János: A test angyalai Botero//Kocsis Ágnes
• Radnóti Sándor: Élet/művészet Abbas Kiarostami: Hiteles másolat
• Tornai Szabolcs: Dzsungel és karaoke Apichatpong Weerasethakul: Boonmee bácsi, aki képes visszaemlékezni korábbi életeire
MOZI
• Vincze Teréz: Fényes csillag
• Vajda Judit: Északi karácsony
• Vörös Adél: Utódomra ütök
KRITIKA
• Szabó Noémi: Narnia krónikái: A Hajnalvándor útja
MOZI
• Pápai Zsolt: Egy néma kiáltás
• Nevelős Zoltán: Következő három nap
• Sepsi László: Rubber, a gumiabroncs
• Géczi Zoltán: Piranha 3D
• Baski Sándor: Tron: Örökség
• Csillag Márton: Zimmer Feri 2.
• Varró Attila: Rohanás
• Alföldi Nóra: Üvegtigris 3.
DVD
• Varga Balázs: Szabó István filmjei
• Pápai Zsolt: Megáll az idő
• Varga Zoltán: 30 nap éjszaka
• Alföldi Nóra: Adni jó
• Benke Attila: John és Mary
• Tosoki Gyula: Variációk szexre
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Holtak útja

Vörös kereszt

Varró Attila

Scorsese nagyvárosi evangéliumában felidézi pályakezdő remekműveit: életmű életmentőkkel.

 

Bring in the Dancing Girls (Hozzátok be a táncos lányokat!) – Scorsese ezt a mohó felszólító mondatot választotta első nagyjátékfilmje címéül, még 1965-ben a New York-i Egyetem végzős hallgatójaként. A kamaszos hévvel teli diplomamunka csupán egyetlen fesztivál-bemutatót ért meg: csúfos bukása után a csalódott rendező kíméletlenül újravágta, majd néhány utólag leforgatott jelenettel másfél órásra bővítve két évvel később ismét szerencsét próbált vele. A Ki kopog az ajtómon? (a cím közvetett utalás az emberi lélek küszöbén bebocsátásra váró Krisztusra) végre meghozta a hőn áhított elismeréseket – a táncos lányok és az üdvözülés dilemmája azonban még éveken át kísértette a Hawksért és Cassavettesért egyaránt rajongó rendező-kezdemény műveit. Az önéletrajzi elemekben gazdag Aljas utcák főhőse, a gengszter-környezetébe asszimilálódni próbáló Charlie képtelen összeegyeztetni bűnös világi vágyait és személyes hitvallását, mígnem a tragikus végkifejlet rávezeti a számára kijelölt ösvényre: „A bűneidért nem a templomban, hanem az utcán fizetsz meg.” Scorsese végképp hátat fordított a köldöknéző amerikai undergroundnak, és elszántan nekivágott a Hollywoodba vezető aljas utcáknak.

Bringing Out the Dead (Kihozni a holtakat) – hangzik Joseph Connolly 1998-ban kiadott regényének kettős értelmű címe (amely Megszólíttatni a holtakat-nak is fordítható), és az összecsengés távolról sem véletlen. Connolly könyvét a kritika már megjelenésekor a Taxisofőrhöz hasonlította; lapjain rendre visszaköszönnek az ismerős Scorsese-motívumok, staccató-szerű prózája a rockzene lázas ritmusát követi, a főhőst pedig akár a Pokol Konyhájában felnőtt olasz-amerikai rendezőről is mintázhatták volna: tévémániás apa és hitbuzgó anya, szexuális frusztrációk és rossz bizonyítványok, menekülési kísérlet a kertvárosba, majd visszaköltözés Little Italy kloákájába. Negyven éve még Hitchcock kegyeit keresték műveikkel a törekvő regényírók, ma a sokak által Elsőszámú Amerikai Rendezőként tisztelt Scorsese válogathat a személyre szabott nyersanyagok között. Bár a főszereplő Frank Pierce nevét egy másik klasszikus, a MASH Sasszem doktorának köszönheti, és a regény keserű humora is Altmant idézi, Connolly egyértelműen a Scorsese-életműből megismert nagyvárosi tébolyt dolgozta fel önéletrajzi ihletésű művében. Éjszakai útjai során a mentőautót vezető Frank ugyanarra a nagy kérdésre keresi a választ, mint annak idején Charlie, vagy a taxisofőr Travis Brickle: miként vezekelhet a bűneiért és hogyan nyerhet feloldozást? Hogyan mosható le a kezére száradt vér, miközben állandó szemtanúja az utcákon eluralkodó erőszaknak, és a karjai között meghalt emberek bosszúszomjas kísértetként járnak a nyomában.

Míg a regény befejezése inkább a Hatodik érzék megoldási lehetőségét kínálja főhősének (hallgassuk meg a holtakat és fogadjuk be őket, hogy megbékélhessenek), a Krisztus utolsó megkísértése óta lassanként újraspiritualizálódó Scorsese egyfajta evangéliumi olvasatot kölcsönöz az irodalmi alapműnek. Nicholas Cage meggyötört, Krisztus-arcú Frankje a szent három nap alatt megtisztul az éjjeli műszak embert próbáló purgatóriumában, hogy végül vasárnap hajnalban megpihenjen Mária ölében. A három veterán alakjában Connolly kedvenc Scorsese-figuráit dolgozta fel, húsz évvel öregebb változatban (Tom Wells, az önbíráskodó vietnami veterán Travis Bickle-reprint; az elhízott, nőgyűlölő Larry a Dühöngő bika La Mottája megfáradt életmentő-kiadásban; Marcus, az isteni Szeretet után hasztalan áhítozó örök hedonista jól ismert Pileggi-féle olasz nagymenő, kemény színesbőr-kötésben) – a rendező azonban inkább komikus moralitásjáték-alakokat formál belőlük, jellemrajzukat egyetlen erőteljes vonásra redukálva.

A Disney-korszakába lépett Scorsese nem bízik a félmegoldásokban: Connolly történetét maradéktalanul sajátjának tekinti, és szigorúan ügyel rá, hogy ezt a nézők is érezzék. Minden egyes pillanatban. A holtak útja a Taxisofőr nyitójelenetével indul és a krisztusi piètával fejeződik be – a két emblematikus képsor között a rendező egykor oly jellegzetes kelléktárának valamennyi formai eszközét felvonultatja; szédítő kézikamerás felvételek, gyorsítások és lassítások, erős színkontrasztok, ironikus zenei betétek követik egymást gyors egymásutánban, az ezredvégi elvárásokhoz hangolva. Amióta azonban a hálátlan tanítványok, élükön az egyházalapító Oliver Stone-nal, sikeresen közhelyesre koptatták ezt a formanyelvet, valamivel komolyabb erőfeszítést igényelne a nehezen kiérdemelt cím megtartása: a glória fényezése helyett talán üdvösebb lenne, ha Scorsese – elölről és egy másik utat követve – ismét nekivágna a Golgotának.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/05 56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2933