KépmagnóRiki-tiki tévéReményi József Tamás
Önerőből a tévés ember viccel, cseveg és némi erőfeszítéssel felolvassa a híreket.
Van egy madár, amelyik sajátos és igen fárasztó módját választotta az állandóságnak: minthogy a sarki nyarat kedveli, fél évente átrepül az egyik sarkkörről a másikra. Tizenöt ezer kilométer oda, tizenöt ezer vissza, de megéri, eltrillázhatja Csákányi László hajdani kedves dalával ő is, hogy „nincs ősz és tél, csak nyár nekem”, s még a kiegyenlített éghajlatú, lényegében évszak nélküli tájak egyhangú léte sem ernyeszti – az állandóságért megdolgozik keményen.
E madárral a BBC kiváló sorozatainak egyikében találkozhattunk (Az orosz medve birodalma), s természetesen megint az állati ábrázatokkal sikerült a képernyőnek feledtetnie azt a tömérdek ostoba és nyomulós emberi arcot, amelyet egyébként elénk rak. Madarunk látványa azonban nem csupán gyógyír volt az elkínzott szemnek, hanem látomásszerűen ráébresztett az őt körülvevő tévés tunyaság zsibbasztó rettenetére. A mi kis pocsolyaszerű állandóságunkra, az információs langyfürdőre, amelyben épp olyan bornírt kifejezéssel üldögélünk, mint húsz éve Méhes László hiperrealista képének figurái egy másik kor melegvizében. A tévének már akkoriban is az eseményteli élet látszatával kellett szolgálnia, most a szabad sajtó és a technika jóvoltából tucatnyi csatornán ugyanez a „küldetése”. Minthogy ehhez szellemi és erkölcsi erő nem, csak szívós kitartás szükséges, előáll a végtelenített unalom.
A tömegkommunikációs kényelem a mi közös bűnünk: műsor-árusítóké és -vevőké. Csak így csinálhat az ismert „politikus” mindennap bohócot – nem magából – belőlünk; csak így lehet az elsikkasztott és úgymaradt milliárdok ügye puszta inger-szükséglet, amely úgy csiklandja napra nap a tudatunkat, mint kedvenc fogkefénk az ínyünket; fertőzött víz, fertőzött hús, fertőzött számítógép híreiből már csak Kurnyikova bugyija vált ki némi közérdeklődést; elrepülnek felettünk a használt vadászgépek és villamosok, s csupán a röpke politikai konfliktusok miatt marad kicsit tovább napirenden a nyomorult Fekete Angyal ügye is, akit a nyelvtudatlan riporter tudattalannak nevez. Az esetet az egészségügy eltörlendő szégyenfoltjának tekinti minden fölöttes szerv, mintha a felelősséget nem a szakma állapota, hanem e folt miatt kellene viselniük. A híradókban tehát a nyilatkozat-háborúé a főszerep, a háttérműsorokban pedig a horroré, noha sorozatgyilkosból az arra specializált művészek egy fél órával később sokkal érdekfeszítőbbeket nyújtanak nekünk.
A konzerveken túl, önerőből a tévés ember viccel, cseveg és némi erőfeszítéssel felolvassa a híreket. A viccet most hagyjuk, a csevegés roppant szűk határaira kínosan mutatott rá nemrég a Harmonia caelestis írójával készült stúdió-beszélgetés, amelyből kiderült: ha egy riportert – olvasmányélmények híján – csak a sikeres szerző bábúja érdekli, semmi mást nem tudhat meg, mint hogy a kézirat ceruzával avagy golyóstollal készült-e. (A Harmonia caelestis írója egyébként sem tévéseknek való pali, ostoba kérdések elől rezignáltan ki szokott térni.) Miképp e kudarc oka tulajdonképpen az, hogy az intézmény s képviselője többre vállalkozott, mint amire predesztinálva van, a tájékoztatás is hasonló csapdát rejt, így az eseménykövetés tökéletesen elmerevedett koreográfiájában valami mozgalmasság akkor támad, amikor a tévé egy hír nyomán ügyet karol föl. Ettől mentsen meg a jóisten. Kedves színészem – akit színházi előadásban életemben először épp a tévé ős-közvetítéseinek egyikén, A három testőrben láttam – halálával kínálta az alkalmat a „mi megbecsüljük a magas művészetet is!” demonstrációjára. Nem én sértem meg a halottak iránti kegyeletet, ha arról kell beszélnem, hogy a popsztár szenzációhajhász módon kiforgatott gyászesetét követően mennyire tapintható volt a nemzet nagyjának kijáró figyelem kapkodó lélegzetvétele, önmutogató részvéte, a „megadjuk a módját” potemkin-díszletei közt a keresett szavak üressége. Persze mondhatjuk, hogy ha csökötten is, hatnak még bizonyos kötelezettségek – csak a nagy elánnal fogalmazó riporterek egyike ne sorolta volna be Mózest Az ember tragédiájának szerepei közé…
Bevallom, az egyetlen állandó, amit a tömegkommunikációban szeretek s meg nem unok hosszú évek óta, az rádióműsor: a Ki nyer ma?, amelyet a zenén túl nemcsak azért gyönyörűség hallgatni, mert valóban műveltségi játék – szemben a tévék műveletlenségi vetélkedőivel –, hanem mert rendre találkozni itt valami „haszontalan” dolgot szenvedélyesen szerető, de legalábbis bogarasan leltározó emberekkel, akiknek két koncertjegyet megszolgálni nagyobb öröm, mint közönséggel-lexikonnal-számítógéppel közös, heroikus küzdelemben milliókat nyerni azon, hogy Debrecen tán mégis keletebbre fekszik Szolnoknál.
A mi madarunk ekkorka távolságokkal nem bíbelődik, nagyobb léptékben gondolkodik (ösztönködik). S uralja nemcsak a légteret, hanem a képernyőmet is. Rájákkal, orángutánokkal meg mongúzokkal együtt.
A rovatot a Pannon GSM támogatja.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 994 átlag: 5.44 |
 |
|
