Szovjet Filmek FesztiváljaUtószóMi, hatvanévesekGáti Péter
Az idén hatvanéves Marlen Hucijev visszavonhatatlanul egy-filines alkotóként él a köztudatban. A pályáját a Grúzia Filmstúdió trükkfelvételi részlegénél kezdő Hucijev számtalan televíziós és játékfilmjének címét és emlékét azonban ma már csak filmlexikonok és archívumok őrzik. Viszont 1963-ban készült Iljics negyede című alkotása, majd ennek egy évvel később született, Mi, húszévesekké átkeresztelt és átdolgozott változata ismertté, ugyanakkor éles, a szűken értelmezett szakmai, esztétikai szempontokon messze túlnövő viták célpontjává tették személyét és alkotói módszereit. Az egykor volt polémiák mai felülvizsgálatára, sőt csupán szempontjaik megértésére alig van lehetőség. Ez a film – a fellelhető kritikák tanúsága szerint – egyéni elgondolásokat, sajátos képi megoldásokat felvonultató lírai korrajz volt, mely az akkori problémák-gondok kendőzetlen bemutatásával, az ábrázolásmód egy-szerűségre törekvő dokumentumszerűségével és szuggesztivitásával friss szemléletet, addig ismeretlen tematikai és ábrázolásbeli lehetőségeket teremtett a szovjet filmgyártásban. Hucijev természetesen nem légüres térben dolgozott. Elég talán – a filmművészet területén maradva –, ha a kortársak közül Elem Klimov emlékezetes Hurrá, nyaralunk! című remekét említjük ennek az újszerűségnek és másságnak a jobb, pontosabb megértéséhez. Egyébként a Mi, húszévesekben színészként feltűnt az az Andrej Tarkovszkij is, akinek munkássága a szovjet filmművészet újabb mérföldkövét jelentette.
Hucijev az azóta eltelt húsz évben keveset hallatott magáról. Utószó című, 1983-ban készített filmje jó alkalmat kínál tehát arra, hogy alkotói módszerének jellemző jegyeit megvizsgáljuk, az elmúlt két évtized élettapasztalatainak e filmben leszűrődő művészi konklúzióit szemügyre vegyük. A Jurij Pahomov elbeszélése nyomán készült Utószó kétszemélyes kamaradarab. Nincs szó benne világmegváltó gondolatokról, eget rengető konfliktusról, nincsenek harsány indulatkitörések sem. A rendezőre korábban is jellemző lírai fogalmazásmód, a bensőséges egyszerűség igénye viszont hamisítatlanul egyéni hangot kölcsönöz a filmnek. Az alapszituáció nagyon hasonlít Nyikita Mihalkov nálunk is bemutatott Tanúk nélkül című alkotásáéhoz. Az egyetlen helyszínen, egy lakás falai között játszódó események a játékfilmes dramaturgia szabályai szerint szokatlannak tekinthetők. A sokkal inkább szópárbajnak, gondolatok és elvek ütközésének, mint a megszokott értelemben vett cselekménynek nevezhető történet két férfi – após és vő – néhány napjának krónikája. A látogatóba érkező idős orvos és a negyvenes, jól szituált etnográfus két külön világot képvisel. Az optimista derűt árasztó öreg, aki az élet apró örömeit, a létezés boldogságát hirdeti, aki a kenyér ízének, a munkának, az emlékeknek egyképpen tud és akar örülni, furcsán, idegenül érzi magát a konok elszántsággal, de örömtelenül dolgozó veje társaságában. Hiányolja a nála fiatalabb, de hangsúlyozottan sikeres férfiből a mindenre ráesodálkozás örömét és képességét, a kötelességszerűen végzett tevékenység mögül az emberi harmóniát. Az apósával négyszemközt maradó tudós pedig nem tud mit kezdeni a lakás falai közé beszökő, az öreg képviselte dinamikus életszemélettel. A választékosán berendezett és jólétről árulkodó otthon tárgyai között gubbasztó, disszertációjával küszködő ember számára az öreg – emlékeivel, anekdotáival együtt – - őskori kövület csupán. „Elbeszélnek” tehát egymás mellett, hangos szóváltás nélkül vívják sajátos csatájukat. Az öregember végül is visszautazik vidékre. Nem történt igazából semmi rendkívüli. Semmi, amitől az élet kizökkenne megszokott ritmusából. Es mégis, a film végén az egyedül maradt vő – a disszertáció írása helyett – az apósáról készült felvételeket hívja elő, egy vihar emlékképeit. Ahogy a papíron előtűnnek az önfeledt örömtől vidám arc kontúrjai, úgy kezd – talán most először – igazán, szívből mosolyogni a férfi, mint aki ráakadt valami fontosra, puszta szavakkal nehezen megfogalmazhatom.
Marlen Hucijev szerfelett nehéz feladatra vállalkozott ebben a filmjében. Érzésekről, az emberi gesztusok és kapcsolatok fontosságáról és bonyolultságáról akart véleményt mondani úgy, hogy a párbeszédeken, a verbális közlésen kívül minden egyéb filmes eszközzel takarékosan, sőt szfikmarkúan bánt. Rosztyiszlav Pijatt az após és Andrej Mjagkov a vő szerepében nagyszerű alakítást nyújtanak. Játékuk nem színpadias, bár a dialógusokra felépített kamaradarab jellege ezt sugallná. Minden pozitívuma mellett sem tudja azonban a film azonos fokon tartani a feszültséget. A mégoly fontos szavak túlsúlya háttérbe szorítja, elnyomja a látványt. Hucijev talán ennek következményeitől kívánta megóvni munkáját, a történetet keretbe ágyazta. Az etnográfus utólag – megmegszakítva a cselekmény menetét – egy barátjának meséli az apósával töltött órákat. Dramaturgiai sutasága mellett ez a forma azért sem szerencsés, mert a nézőnek így előre megmagyarázzák, mit kell „belelátnia” a történetbe. Marlen Hucijev formailag nehézkes, ugyanakkor színvonalas alkotása olyan művész munkája, aki hatvanévesen is töretlen kitartással kutatja és figyeli az emberi természetet.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1409 átlag: 5.51 |
 |
|
