KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
   2011/június
FILMSZEMLE UTÁN
• Schubert Gusztáv: Nulla év Játékfilmek
• Zalán Vince: Temperálunk, temperálunk Dokumentumfilmek
• Báron György: Izmos királylányok Animáció
JAPÁN VS. GODZILLA
• Lovas Anna: Múltunk romjain Japán földrengésfilmek
• Horváth Eszter: Az ökopunk sensei meséi Miyazaki és a természet
APATOW-HUMOR
• Alföldi Nóra: Infantilizálódva Judd Apatow
• Csillag Márton: Kapunyílási pánik A Másnaposok-szindróma
KALÓZFILMEK
• Géczi Zoltán: Feketeszakáll és kompániája Kalózok a moziban
LATIN MOZI: MEXIKÓ
• Árva Márton: Túlélés és újjászületés Új mexikói filmek
• Tornai Szabolcs: Mexikó felett az ég Carlos Reygadas
• Sepsi László: A Gonosz új ruhája Mexikói kartelmozi
FILMISKOLA
• Margitházi Beja: A néző kép A szubjektív beállításról
• Szabó Zsolt Szilveszter: Tükör-képek Tarkovszkij kamerája
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Elszakadás Titanic
KÖNYV
• Roboz Gábor: Alvilági bédekker 101 gengszterfilm, amit látnod kell, mielőtt meghalsz
TELEVÍZÓ
• Ardai Zoltán: Visszaúton Fricivel T.Ú.K. – Tanár úr kérem!
KRITIKA
• Roboz Gábor: Elrendelt rabiga Kazuo Ishiguro – Mark Romanek: Ne engedj el!
• Kovács Kata: A nagy trip Enter the Void
MOZI
• Forgács Nóra Kinga: Benda Bilili
• Vincze Teréz: Nader és Simin
• Pálos Máté: Rio
• Baski Sándor: Felperzselt föld
• Vajda Judit: Gianni és a nők
• Pálos Máté: Ketten a hullámban
• Alföldi Nóra: Koszorúslányok
• Parádi Orsolya: Mosás, vágás, ámítás
• Kovács Marcell: Thor
DVD
• Pápai Zsolt: A szabadság határai
• Tosoki Gyula: Sanghaj
• Kovács Marcell: Franco Nero rendőrfilmjei
• Alföldi Nóra: Díva
• Csillag Márton: Lázongó ifjúság
• Sepsi László: Véres karácsony
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Nem zombi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Két beszélgetés Jancsó Miklóssal, 1989

Tizennyolc év múltán

Zsugán István

 

Milyen érzés most, több mint tizennyolc évvel a film elkészítése után, újranézni a La pacifistát?

– Többször elmondtam már – ha jól emlékszem, először majd harminc éve, és éppen a Filmvilágban –, hogy lehetőleg soha nem nézem meg újra, elvből, a saját filmjeimet. Minden film egy éppen aktuális közérzet – nekünk, a készítőinek: Hernádinak, Kendének, és a főszereplők közérzetének is – és persze a forgatási körülmények sajátos, egyszeri összejátszásának, olykor véletleneinek celluloidon rögzült lenyomata. S mivel változtatni utóbb már nincs mód rajta, lehetőleg nem idegesítem magam azzal, hogy később is nézegessem; hiszen minden filmem szinte valamennyi snittjét akár egy hónap múlva már másképpen csinálnám meg.

A pacifista gyakorlatilag egy sajátos európai 1969–70-es közérzet, és főként az általam akkoriban megismerni kezdett Olaszország hangulatának lenyomata. (Mint ahogy, természetesen, az akkori nyilatkozatom is. De a filmesnek különben sem a nyilatkozatai számítanak: ha valami érvényeset művel, az csak a vásznon él – vagy nem él – meg.)

– Felidéznéd A pacifista forgatásával kapcsolatos emlékeidet?

Monica Vitti – ha jól emlékszem, még a Csillagosok, katonák cannes-i vetítése után – jelezte, hogy szívesen dolgozna velem. Carlo di Palma, Antonioni állandó operatőre is. Eljuttatták hozzám Giovanna Gagliardo novelláját, ami Vittinek nagyon tetszett. Egy újságírónőről szólt, aki retteg. Absztrakt lélektani, afféle „mélypszichológiai” novella volt. Hernádival, Bíró Yvette-tel kézbe vettük és aktuális politikai filmmé formáltuk át az absztrakt rettegés közérzetét sugalló novellát. Az akkori olaszországi politikai szituációkból kiindulva (permanens diáklázongások; terrorista robbantás a milánói Mezőgazdasági Bankban; a bal-és jobboldali szélsőségesek utcai összecsapásai) aktuális közegbe helyeztük az újságírónő elvont, pszichikai rettegését; főként a Pierre Clementi játszotta figura révén, aki a két szélsőséges mozgalom között sodródik ide-oda.

A filmbeli statiszták egyébként a korabeli olasz anarcho-szindikalista mozgalmak valódi résztvevői: többen közülük később a Vörös Brigádok fontos tagjai lettek, néhányukat – máig sem egészen tisztázott körülmények között – megölték; ha jól tudom, van, aki ma is börtönben ül. A filmben látható rendőrök is valódiak. Számomra megdöbbentő volt, mennyire ismerték egymást a lázongókkal: néhány héttel a forgatás előtt – meg után – az utcán a valóságban is összecsaptak. Szóval a Pacifista olyasféle játékfilm, amiből valóság lett; illetve a valóság belejátszott a fikciónkba. A történet mögött jól kivehetőek az akkoriban világszerte sajtótémának számító Valpreda-ügy körvonalai (amikor ugyanis egy baloldali anarchistára akartak rákenni egy fasiszta merényletet). A filmet megnézték az olasz producerek és kijelentették: semmi köze az itáliai valósághoz. Aztán néhány évvel később kiderült, hogy tényleg létezett szélsőjobboldali internacionálé, még később kirobbant az úgynevezett P2 szabadkőműves-botrány. A lényeg, hogy a Kereszténydemokrata Párt jobbszárnyán működött az úgynevezett „DC-maffia” – sok kis helyi maffia szövetsége –, amely szemérmetlenül harácsolt: reális társadalmi alapja volt tehát a turbulens ellenzéki politikai mozgalmaknak; bár ezek zömmel a diák-körökre korlátozódtak. S érdekes módon a szélsőséges szárnyuk katolikus-idealista ideológiájú volt, és alapnézeteiben alig különbözött a velük szemben álló rohamrendőrök – szintén katolikus-proletár közegből származó fiatalemberek – eszméitől, így talán érthető az a furcsa szituáció, hogy kapcsolatuk, utcai összecsapásaik légköre kezdetben szinte lovagiasnak volt nevezhető.

Ha jól emlékszem, történt néhány meglepő fordulat is a film körül: kiderült például, hogy a „fő-manipulátor” rendőrfőnököt játszó külföldi színész a megszólalásig hasonlít a milánói politikai rendőrség akkori főnökére...

– Igen, Pasettiről, a rendőrfelügyelőt játszó nyugatnémet– és Olaszországot alig-alig ismerő – színészről döbbenten jegyezték meg a helyi bennfentesek, hogy még gesztusaiban is kísértetiesen emlékeztet a politikai rendőrség főnökére. (Nyilván mondanom se kell, hogy az illető urat tudtommal sem azelőtt, sem azóta nem láttam, nem ismerem.) És ha már az anekdotáknál tartunk: a nullkópia elkészülése után vallotta be négyszemközt a film olasz vágója, hogy ő: meggyőződéses fasiszta, de „csak” az anarcho-individualista fajtából... Mellesleg Monica Vitti nagyon utálta a filmet, merthogy túl öregnek találta magát a vásznon. Az operatőr, Carlo di Palma (akkori élettársa) rendkívül szerette a hosszú beállításokat; ezek miatt viszont tényleg nem sikerült mindig a legelőnyösebb megvilágításban fényképeznie Monicát. Aki akkoriban már szériában játszotta a sikeres vígjátékok főszerepeit, tehát nem akarta rontani színészi népszerűségét, és tulajdonképpen nem is igen értette, hogyan került bele egy ilyen par excellence politikai filmbe. Annyira dühöngött, hogy a film utolsó snittjét meg is kellett miatta változtatni. Vitti azóta is úton-útfélen szidalmaz, hogy mibe kevertem bele – de hát ez legyen a legnagyobb bajom az életben.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/12 31. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5534